Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-16 / 269. szám

UJ KELET Kultúra 1995. november 16., csütörtök 9 Schneider úr, a hegedűs Hetey László egész élete és sorsa hányattatások sorozata. Már talán mindenki feladta volna, de ő nem. Kitartását az arra hivatott „hatóság” jutalomban részesítette... —Ha arra kérlek, hogy mesélj a gyermekkorodról, megteszed? — A gyermekkorom? Nem emlékszem rá—gondol alapo­san utána —, hogy valaha is szí­; nész akartam volna lenni. Sze­rettem a színházat és a mozit, de nem ripacskodtam többet, mint ; amennyit bármelyik gyerek... . Életem első éveire nagyon rá­nyomta bélyegét a történelem, édesapám ugyanis a marko- tabödögei nyilaskormány igaz­ságügyminisztere volt Az orosz tankok már elfoglalták az orszá­got, de Markotabödögén még kormányt kellett alakítani... Mindenesetre ez nem vall vala­mi fényes politikai éleslátásra. Az azonban már inkább, hogy Ausztriából hazaküldte édes­anyámat azzal, hogy lépjen be a Kommunista Pártba... — Nem volt egyedül ezzel az ötletével... — Hát nem mondhatnám. Szóval anyám párttag lett, és I valóban rengeteg nyilas „test­vérrel” futott össze a Kommunista Párt ren­dezvényein. Ahogy el­mesélte, meglehetősen kínos volt. Apám aztán elment Amerikába, és újra családot alapított. Távollétében halálra ítél­ték. Teljesen megőszült. ! A hamvait—kérésére— hazahozattuk, a saját kezemmel temettem el Nyírgelsén. — Ezek szerint egye­dül nevelt benneteket édesanyád? — Nem. A mostoha­apám, aki eredetileg na- gyon-nagyon gazdag ember volt — övé volt a Bencs-villa, a Babicz- ház, a rádió épülete, szin­te az egész Kertváros, plusz még hatvan hold Oros felé —, egyben híres és remek orvos hírében állt. Hiá­ba vették el mindenét, orvosi jövedelme is nagyon magas volt, így nem szenvedtünk hi­ányt semmiben. Az anyagilag stabil helyzet azonban kevés volt az „idvezüléshez”, mert sehová sem vettek fel. Édes­apám múltjáért én viseltem a következményeket. Nagy ke­servesen később aztán mégis felvettek a Kossuth Gimnázi­umba. Amikor elsős voltam és kitört a forradalom, én sem ma­radtam ki belőle. A Forradalmi Ifjúsági Tanács alakuló iratán az én aláírásom is rajta volt. Szó sem lehetett továbbtanulásról. —Hogy kerültél kapcsolatba először a színházművészettel? — Nem is tudom már, ki ja­vasolta, hogy próbálkozzak meg a művészeti főiskolákkal, mert ott nem veszik annyira fi­gyelembe a politikai megbíz­hatatlanságot. Jelentkeztem a színművészeti főiskolára. A harmadik felvételin rúgtak ki, akkor, amikor már huszon­nyolcból huszonnégyet felvet­tek. Egy év múlva megint ne­kiveselkedtem. Kozákot fel­vették — pedig csak elkísért a felvételire, és „csak úgy” meg­próbálta —, engem pedig, a múltamra hivatkozva, szépen hazaküldtek. Abban az időben Nyíregyházán remek színész műkedvelő csoportok voltak. Én is hozzájuk csapódtam. Lengyel György, Fényes Márta, Túróczy György vezette a cso­portot, ők voltak az első meste­reim. — Miből éltél? — A csengeri művelődési ház igazgatója voltam. Csenger akko­riban a régi sztálinista vezetők gyűjtőhelye volt, mégis kihúztam valahogy két évet. Hogy hogyan, az egy külpn regényt is megérne! Igazgató elődöm akkor már az Állami Bábszínházban játszott, és ő hívott. Nem volt vesztenivalóm. Erre nyolcszáz jelentkező közül egyedül engem vettek fel... Érde­kes az élet... amikor nincs igazi tét, akkor minden sikerül...-—Mennyi időt töltöttél Pes­ten a Bábszínháznál? — Húsz nagyon kemény évet! Bábszínésznek lenni ret­tenetesen embert próbáló dolog mind fizikailag, mind szellemi­leg. Ráadásul még ki sem elé­gített művészileg. — Hogy sikerült a pályamó­dosítás? —Ez egy valóban érdekes tör­ténet. Már majd egy éve feküd­tem betegen Budapesten. Az or­vosok már lemondtak az életem­ről, amikor eszembe jutott, hogy otthon, Nyíregyházán van egy régi és kiváló tüdőgyógyász ismerősöm. Ide hozattam ma­gam, és ez az orvos három hét alatt meggyógyított. Utána azt kérdezte, hogy most jelentsük fel a pestieket, vagy ráér egy hónap múlva is? Persze nem lett a do­logból semmi, boldog és hálás voltam az életemért. Eszembe jutott, hogy mi a fenének men­jek megint Pestre? Miért kezd­jem megint az egész küzdelmet, ami ott folyik? Valami „isteni su­gallatra” fogtam magam, bemen­tem Bozóky Pistához, és azt kér­deztem tőle, hogy kell-e neki egy jó színész? —„Ki lenne az? — Én. — Az önbizalom nem hátrány ezen a pályán — mondta Pista, majd megkérdezte: — Táncolni tudsz? — Igen. — Hát énekelni? — Azt is. — Akkor volna itt egy szerep, amibe be kéne ugrani. Szöveg­könyv nincs, kotta nincs, este vi­szont előadás az van. Hát így tör­tént Túléltem. Eljátszottam Treville kapitányt a Három a testőrben. —Milyen szerepkörön stabili­zálódott a helyzeted a színháznál? — Már az első évben kiugrot­tam volna, de jött Léner, és rámosztott egy bűnrossz da­rab bűnrossz előadásában egy főszerepet. Lement az ötven előadás, de szakmailag bukás volt. Velem vitették el a balhét. Ez hat évembe került, addig játszhattam utána a lehetetlen epizódszerepeket. Amikor Léner elment, Gaál Erzsi majd­nem csődbe vitte a színházat. Aztán jöttek az új vezetők, és én egy színészbálon elénekel­tem a „vonatkozó” dalt, be­csempésztem a köztudatba a Hegedűs a háatetőn című mu­sicalt, amiben végre sikerült ki- ugranom. Ettől kezdve engem leírni már nem lehetett. Buda­pesten is viharos sikerrel ment a darab, hívtak Kaposvárra is — ami köztudottan az ország egyik legjobb és „vájtfülű” színháza. — Mi kell ahhoz, hogy va­laki sikeres színész legyen? — Szerencse, tehetség, ki­tartás és nyugalom. — Politizálsz? — Ez jó kérdés — nevet —, mert magam sem tudom igazán. Az ántivilágban, az MSZMP halódásakor egyszer azt mondta nekem az akkori színházi párttitkár, Nagy And­rás Laci, hogy „téged úgysem vesznek fel a pártba.” Engem?! Másnap a városi és a megyei párttitkár ajánlá­sával beállítottam hozzá. Naná, hogy felvettek azonnal! — Dafkéból léptél be a „Pártba” ? —Igen—nevet jóízű­en —, pedig akkor, moir dóm, már az utolsókat rúgta a „munkáshata­lom.” Én szeretek min­dent vállalni, amit csiná­lok és amit csináltam. Egyszer—már az új kor­mány idején — találkoz­tam az utcán a lesová­nyodott, fizikailag is le- rom lőtt Szemerszkyvel— a volt városi első titkár­ral, odamentem hozzá és megöleltem. Erre ő körül­nézett, és azt kérdezte:— Te meg mersz ölelni en­gem a nyílt utcán? — Miért ne? Miért is ne?! — Ma is politizálsz? — Nagyon zűrös a helyzet. Minden embernek kellene egy kicsit politizálnia, hogy bete­kinthessen a politika rejtelme­ibe. Hogy ne lehessen „meg­vezetni”. Az embernek jogs van beleszólnia a saját dolgai­ba. Jelenleg a keresztényde­mokraták a legszimpatikusab- bak nekem, mert távolságot tartanak. Nem vitatják, hogy meg kell csinálni, ami most folyik, de más léptékkel, más ütemmel, a tűrőképesség fi­gyelembevételével. — Szereted az állatokat? — Imádom őket! Annyin szeretnék egy pulit, de belá tóm, hogy állatkínzás lenn« lakásban tartani. —Hogy állsz hit dolgában — Hit nélkül nem lehe élni. De nem vagyok bigott. —Mit üzensz a kormánynak —A liberalizmus még értei mezni sem tudja a kultúrát Nem bízom Bokrosban. Ezér vállaltam el, hogy a Színház Dolgozók Szakszervezeténei országos elnökhelyettese le gyek. Legalább elértük a színé szék korai nyugdíjaztatásánál lehetőségét. Ez is nagy dolog. — Szeretsz küzdeni? — Meg kéne értetni az ille tékesekkel, hogy kultúra nél kül nincs Európa! Egyedül bizadalmam ennek az ország résznek az állandó bizonyítá­si kényszerében van! Országos tudományos folyóirat „Mindenevők vagyunk” Talán kevesen tudják, hogy a Klió című tudományos törté­nelmi szemléző folyóirat szerkesztősége Nyíregyházán, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán van. A folyóirat szer­kesztőjével, dr. Fodor Mihálynéval beszélgetett munkatársunk az újság életéről. — Kérem, mondjon néhány szót a Klió elsődleges céljáról. — A mai magyar tudomá­nyos élet fékje — tisztelet a ki­vételnek — a nyelvek isme­retének hiánya. Sajnos ez a helyzet a történelemtudo­mánnyal foglalkozók köré­ben is, így elsődleges cé­lunk a világ szakirodaimá­nak magyar nyelvű publi­kálása. Erőnkből természe­tesen csak szemelvényekre, válogatásra futja. A másik indok, sajnos, anyagi jelle­gű. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy kül­földi szaklapokat járassa­nak. Történésznek, tanár­nak lenni nem tartozik a legjobban jövedelmező szakmák közé manapság. — Kikből áll a Klió olva­sótábora? — A lap az egyetemeken, a főiskolákon és a középis­kolákban tanító történelem- tanároknak, a történelemtu­dománnyal foglalkozóknak, egyetemistáknak, főiskolások­nak készül, de — mivel hang­súlyt fektetünk az olvasmá­nyosságra is — nyugodt szív­vel ajánlható minden, történel­met szerető olvasónak. — Mikor alakult a lap? — 1992-ben jelentünk meg először. Ez már a negyedik év­folyam végét jelenti december­ben, amikor is megjelenik az idei évfolyam második száma. — Ebből az következik, hogy félévente jelenik meg a Klió. — Igen. Azonban az eredeti terveinkben évi legkevesebb három számban gondolkoz­tunk. Mindent elkövetünk an­nak érdekében, hogy jövőre megvalósulhasson az évi négy­szeri, tehát negyedévenkénti megjelenés. Ehhez viszont to­vábbi segítségre is szükségünk lesz... —Milyen az anyagi bázisuk? Kik támogatják a lapot? — A pénzünket a Klió Ala­pítvány kezeli. Fő szponzorunk Mészáros Gábor a nyíregy­házi művészeti gimnázium kerámia szaktanára, maga is kiváló alkotóművész. 1958-ban született Békésen. Középiskolai tanulmányait Szegeden, a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolá­ban végezte. 1983-ban diplo­mázott a Magyar Iparművészeti Főiskola szilikátipari tanszé­kén, kerámia—porcelán sza­kon. Mestere Csekovszky Ár­pád volt. Tagja a Magyar Al­kotóművészek Országos Egye­sületének, a Magyar Képzőmű­vészek és Iparművészek Szö­vetségének és a Magyar Design Kamarának. A gimnáziumban alakrajzot és kerámiát tanít 1987 óta. Műveit Európa-szerte ismerik, már több kiállítása volt külföl­pedig nem más, mint a Soros Alapítvány, de a Bessenyei György Tanárképző Főiskola, valamint a debreceni és a nyír­egyházi városi önkormányza­tok segítsége is nagyon nagy köszönetét érdemel. Egyéb helyről is kapunk időnként némi segítséget. —Kik publikálnak a KHóban ? — Kezdeti célunk az volt, hogy Debrecen-és Nyíregyhá­za felsőoktatási intézményei­nek szakmai fóruma legyünk. Menet közben kitágult a kör, és már számos külföldi állandó munkatársunk van. Németor­szágból a göttingeni, a berlini, a frankfurti egyetemek pro­fesszoraitól kapunk rendszere­sen írásokat, de Gosztonyi Pé­ter és a berni egyetem nyugdí­jasjogi tanszékvezetője Svájc­ból is publikál. A környező or­szágokból pedig számtalan tör­ténész írásait olvashatjuk, pél­dául Demény Lajosét és Csetri Elekét Kolozsvárról. — Hány állandó munkatár­sa van a lapnak? — Harminc fölött, de a kör úgy bővül, ahogy bővül a szemlézett országok száma. Tevékenységünket most Skan- dináviára, Görögországra, Ázsiára és Ausztráliára is ki szeretnénk terjeszteni. dön, és természetesen itthon is. 1993-ban elnyerte a Kecskemé­ti Nemzetközi Kerámia Stúdió ösztöndíját. Műveivel több díjat is nyert. Minden nyíregyházi ismeri mű­vészetét, hiszen a Kossuth-tér — A történelemnek milyen területeit érinti a lap? — Nincsenek kivételezett te­rületeink, és nincsenek kivéte­lek sem. „Mindenevők” va­gyunk. A történelem egésze érdekel bennünket, így a poli­tikatörténet, a gazdaságtörténet, a jogtörténet, az egyháztörténet ugyanúgy, mint a történeti ku­tatások. — Hány példányszámban je­lenik meg a lap? — Sajnos csak ezer pél­dányban. Ebből ötszáz az előfizetők száma. — Csak Magyarorszá­gon terjesztik a Kliót? — A környező országok­ban is vannak előfizetőink. Sok olyan munkatársunk van, akik régebben olvasó­ink voltak. — Stabil anyagi háttér­rel rendelkeznek? — Évről évre élünk. Ál­talában a harmadik-negye­dik hónapban szoktuk meg­tudni, hogy van-e tovább... —Név szerint kik a szer­kesztők? — Nagyon büszkék va­gyunk rá, hogy dr. Nieder- hazser Emil, a Magyar Tudo­mányos Akadémia Történettu­dományi Intézetének főmunka­társa a szerkesztőbizottság elnöke. Főszerkesztőnk dr. Gunszt Péter, a KLTE egye­temi tanára, a szerkesztők dr. Reszler Gábor és jómagam va­gyunk. — Kérem, mondjon röviden néhány mondatot önmagá­ról is. — A KLTE magyar—tör­ténelem—angol szakán dip­lomáztam. Tizenkét évig vol­tam a KLTE könyvtárosa, majd 1971-ben Nyíregyházá­ra költöztem, és a tanárkép­ző főiskolán éppen akkor ala­kult UNESCO Dokumentá­ciós Központ vezetője lettem. 1983-tól a történelem tanszék oktatója vagyok, főiskolai adjunktus a legutóbbi időkig. A Klió magánalapítvány, ma­gánkezdeményezésre — né­gyünk kezdeményezésére — jött létre. Magam is sajá­toménak érzem, és remé­lem, hogy még sokáig fog élni! díszburkolatát Mészáros Gábor tervezte. Műveire nagyon jellemző a teljes formai letisztultság. Áb­rázolásait az összefogottság, a tömbszerűség, az anyagszerű­ség iskolapéldájaként említhet­jük. Az adott anyagból úgy épí­ti fel az ábrázolni kívánt formát, hogy továbbra is érezhető le­gyen az az adott művészi tér, amelyből kiindult. Formavilá­ga életszeretetet sugall. A min­dent körülölelő kerekded világ részei vagyunk mi, emberek is — sugallják művei. Alkotásai­nak szerves része a tudatos és funkcionális térszervezés, le sem tagadhatja, hogy alkalma­zott kerámiával is foglalko­zik. Az oldalt írta: Palotai István A porcelán szobrásza

Next

/
Oldalképek
Tartalom