Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-16 / 269. szám
UJ KELET Kultúra 1995. november 16., csütörtök 9 Schneider úr, a hegedűs Hetey László egész élete és sorsa hányattatások sorozata. Már talán mindenki feladta volna, de ő nem. Kitartását az arra hivatott „hatóság” jutalomban részesítette... —Ha arra kérlek, hogy mesélj a gyermekkorodról, megteszed? — A gyermekkorom? Nem emlékszem rá—gondol alaposan utána —, hogy valaha is szí; nész akartam volna lenni. Szerettem a színházat és a mozit, de nem ripacskodtam többet, mint ; amennyit bármelyik gyerek... . Életem első éveire nagyon rányomta bélyegét a történelem, édesapám ugyanis a marko- tabödögei nyilaskormány igazságügyminisztere volt Az orosz tankok már elfoglalták az országot, de Markotabödögén még kormányt kellett alakítani... Mindenesetre ez nem vall valami fényes politikai éleslátásra. Az azonban már inkább, hogy Ausztriából hazaküldte édesanyámat azzal, hogy lépjen be a Kommunista Pártba... — Nem volt egyedül ezzel az ötletével... — Hát nem mondhatnám. Szóval anyám párttag lett, és I valóban rengeteg nyilas „testvérrel” futott össze a Kommunista Párt rendezvényein. Ahogy elmesélte, meglehetősen kínos volt. Apám aztán elment Amerikába, és újra családot alapított. Távollétében halálra ítélték. Teljesen megőszült. ! A hamvait—kérésére— hazahozattuk, a saját kezemmel temettem el Nyírgelsén. — Ezek szerint egyedül nevelt benneteket édesanyád? — Nem. A mostohaapám, aki eredetileg na- gyon-nagyon gazdag ember volt — övé volt a Bencs-villa, a Babicz- ház, a rádió épülete, szinte az egész Kertváros, plusz még hatvan hold Oros felé —, egyben híres és remek orvos hírében állt. Hiába vették el mindenét, orvosi jövedelme is nagyon magas volt, így nem szenvedtünk hiányt semmiben. Az anyagilag stabil helyzet azonban kevés volt az „idvezüléshez”, mert sehová sem vettek fel. Édesapám múltjáért én viseltem a következményeket. Nagy keservesen később aztán mégis felvettek a Kossuth Gimnáziumba. Amikor elsős voltam és kitört a forradalom, én sem maradtam ki belőle. A Forradalmi Ifjúsági Tanács alakuló iratán az én aláírásom is rajta volt. Szó sem lehetett továbbtanulásról. —Hogy kerültél kapcsolatba először a színházművészettel? — Nem is tudom már, ki javasolta, hogy próbálkozzak meg a művészeti főiskolákkal, mert ott nem veszik annyira figyelembe a politikai megbízhatatlanságot. Jelentkeztem a színművészeti főiskolára. A harmadik felvételin rúgtak ki, akkor, amikor már huszonnyolcból huszonnégyet felvettek. Egy év múlva megint nekiveselkedtem. Kozákot felvették — pedig csak elkísért a felvételire, és „csak úgy” megpróbálta —, engem pedig, a múltamra hivatkozva, szépen hazaküldtek. Abban az időben Nyíregyházán remek színész műkedvelő csoportok voltak. Én is hozzájuk csapódtam. Lengyel György, Fényes Márta, Túróczy György vezette a csoportot, ők voltak az első mestereim. — Miből éltél? — A csengeri művelődési ház igazgatója voltam. Csenger akkoriban a régi sztálinista vezetők gyűjtőhelye volt, mégis kihúztam valahogy két évet. Hogy hogyan, az egy külpn regényt is megérne! Igazgató elődöm akkor már az Állami Bábszínházban játszott, és ő hívott. Nem volt vesztenivalóm. Erre nyolcszáz jelentkező közül egyedül engem vettek fel... Érdekes az élet... amikor nincs igazi tét, akkor minden sikerül...-—Mennyi időt töltöttél Pesten a Bábszínháznál? — Húsz nagyon kemény évet! Bábszínésznek lenni rettenetesen embert próbáló dolog mind fizikailag, mind szellemileg. Ráadásul még ki sem elégített művészileg. — Hogy sikerült a pályamódosítás? —Ez egy valóban érdekes történet. Már majd egy éve feküdtem betegen Budapesten. Az orvosok már lemondtak az életemről, amikor eszembe jutott, hogy otthon, Nyíregyházán van egy régi és kiváló tüdőgyógyász ismerősöm. Ide hozattam magam, és ez az orvos három hét alatt meggyógyított. Utána azt kérdezte, hogy most jelentsük fel a pestieket, vagy ráér egy hónap múlva is? Persze nem lett a dologból semmi, boldog és hálás voltam az életemért. Eszembe jutott, hogy mi a fenének menjek megint Pestre? Miért kezdjem megint az egész küzdelmet, ami ott folyik? Valami „isteni sugallatra” fogtam magam, bementem Bozóky Pistához, és azt kérdeztem tőle, hogy kell-e neki egy jó színész? —„Ki lenne az? — Én. — Az önbizalom nem hátrány ezen a pályán — mondta Pista, majd megkérdezte: — Táncolni tudsz? — Igen. — Hát énekelni? — Azt is. — Akkor volna itt egy szerep, amibe be kéne ugrani. Szövegkönyv nincs, kotta nincs, este viszont előadás az van. Hát így történt Túléltem. Eljátszottam Treville kapitányt a Három a testőrben. —Milyen szerepkörön stabilizálódott a helyzeted a színháznál? — Már az első évben kiugrottam volna, de jött Léner, és rámosztott egy bűnrossz darab bűnrossz előadásában egy főszerepet. Lement az ötven előadás, de szakmailag bukás volt. Velem vitették el a balhét. Ez hat évembe került, addig játszhattam utána a lehetetlen epizódszerepeket. Amikor Léner elment, Gaál Erzsi majdnem csődbe vitte a színházat. Aztán jöttek az új vezetők, és én egy színészbálon elénekeltem a „vonatkozó” dalt, becsempésztem a köztudatba a Hegedűs a háatetőn című musicalt, amiben végre sikerült ki- ugranom. Ettől kezdve engem leírni már nem lehetett. Budapesten is viharos sikerrel ment a darab, hívtak Kaposvárra is — ami köztudottan az ország egyik legjobb és „vájtfülű” színháza. — Mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres színész legyen? — Szerencse, tehetség, kitartás és nyugalom. — Politizálsz? — Ez jó kérdés — nevet —, mert magam sem tudom igazán. Az ántivilágban, az MSZMP halódásakor egyszer azt mondta nekem az akkori színházi párttitkár, Nagy András Laci, hogy „téged úgysem vesznek fel a pártba.” Engem?! Másnap a városi és a megyei párttitkár ajánlásával beállítottam hozzá. Naná, hogy felvettek azonnal! — Dafkéból léptél be a „Pártba” ? —Igen—nevet jóízűen —, pedig akkor, moir dóm, már az utolsókat rúgta a „munkáshatalom.” Én szeretek mindent vállalni, amit csinálok és amit csináltam. Egyszer—már az új kormány idején — találkoztam az utcán a lesoványodott, fizikailag is le- rom lőtt Szemerszkyvel— a volt városi első titkárral, odamentem hozzá és megöleltem. Erre ő körülnézett, és azt kérdezte:— Te meg mersz ölelni engem a nyílt utcán? — Miért ne? Miért is ne?! — Ma is politizálsz? — Nagyon zűrös a helyzet. Minden embernek kellene egy kicsit politizálnia, hogy betekinthessen a politika rejtelmeibe. Hogy ne lehessen „megvezetni”. Az embernek jogs van beleszólnia a saját dolgaiba. Jelenleg a kereszténydemokraták a legszimpatikusab- bak nekem, mert távolságot tartanak. Nem vitatják, hogy meg kell csinálni, ami most folyik, de más léptékkel, más ütemmel, a tűrőképesség figyelembevételével. — Szereted az állatokat? — Imádom őket! Annyin szeretnék egy pulit, de belá tóm, hogy állatkínzás lenn« lakásban tartani. —Hogy állsz hit dolgában — Hit nélkül nem lehe élni. De nem vagyok bigott. —Mit üzensz a kormánynak —A liberalizmus még értei mezni sem tudja a kultúrát Nem bízom Bokrosban. Ezér vállaltam el, hogy a Színház Dolgozók Szakszervezeténei országos elnökhelyettese le gyek. Legalább elértük a színé szék korai nyugdíjaztatásánál lehetőségét. Ez is nagy dolog. — Szeretsz küzdeni? — Meg kéne értetni az ille tékesekkel, hogy kultúra nél kül nincs Európa! Egyedül bizadalmam ennek az ország résznek az állandó bizonyítási kényszerében van! Országos tudományos folyóirat „Mindenevők vagyunk” Talán kevesen tudják, hogy a Klió című tudományos történelmi szemléző folyóirat szerkesztősége Nyíregyházán, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán van. A folyóirat szerkesztőjével, dr. Fodor Mihálynéval beszélgetett munkatársunk az újság életéről. — Kérem, mondjon néhány szót a Klió elsődleges céljáról. — A mai magyar tudományos élet fékje — tisztelet a kivételnek — a nyelvek ismeretének hiánya. Sajnos ez a helyzet a történelemtudománnyal foglalkozók körében is, így elsődleges célunk a világ szakirodaimának magyar nyelvű publikálása. Erőnkből természetesen csak szemelvényekre, válogatásra futja. A másik indok, sajnos, anyagi jellegű. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy külföldi szaklapokat járassanak. Történésznek, tanárnak lenni nem tartozik a legjobban jövedelmező szakmák közé manapság. — Kikből áll a Klió olvasótábora? — A lap az egyetemeken, a főiskolákon és a középiskolákban tanító történelem- tanároknak, a történelemtudománnyal foglalkozóknak, egyetemistáknak, főiskolásoknak készül, de — mivel hangsúlyt fektetünk az olvasmányosságra is — nyugodt szívvel ajánlható minden, történelmet szerető olvasónak. — Mikor alakult a lap? — 1992-ben jelentünk meg először. Ez már a negyedik évfolyam végét jelenti decemberben, amikor is megjelenik az idei évfolyam második száma. — Ebből az következik, hogy félévente jelenik meg a Klió. — Igen. Azonban az eredeti terveinkben évi legkevesebb három számban gondolkoztunk. Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy jövőre megvalósulhasson az évi négyszeri, tehát negyedévenkénti megjelenés. Ehhez viszont további segítségre is szükségünk lesz... —Milyen az anyagi bázisuk? Kik támogatják a lapot? — A pénzünket a Klió Alapítvány kezeli. Fő szponzorunk Mészáros Gábor a nyíregyházi művészeti gimnázium kerámia szaktanára, maga is kiváló alkotóművész. 1958-ban született Békésen. Középiskolai tanulmányait Szegeden, a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában végezte. 1983-ban diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskola szilikátipari tanszékén, kerámia—porcelán szakon. Mestere Csekovszky Árpád volt. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Design Kamarának. A gimnáziumban alakrajzot és kerámiát tanít 1987 óta. Műveit Európa-szerte ismerik, már több kiállítása volt külfölpedig nem más, mint a Soros Alapítvány, de a Bessenyei György Tanárképző Főiskola, valamint a debreceni és a nyíregyházi városi önkormányzatok segítsége is nagyon nagy köszönetét érdemel. Egyéb helyről is kapunk időnként némi segítséget. —Kik publikálnak a KHóban ? — Kezdeti célunk az volt, hogy Debrecen-és Nyíregyháza felsőoktatási intézményeinek szakmai fóruma legyünk. Menet közben kitágult a kör, és már számos külföldi állandó munkatársunk van. Németországból a göttingeni, a berlini, a frankfurti egyetemek professzoraitól kapunk rendszeresen írásokat, de Gosztonyi Péter és a berni egyetem nyugdíjasjogi tanszékvezetője Svájcból is publikál. A környező országokból pedig számtalan történész írásait olvashatjuk, például Demény Lajosét és Csetri Elekét Kolozsvárról. — Hány állandó munkatársa van a lapnak? — Harminc fölött, de a kör úgy bővül, ahogy bővül a szemlézett országok száma. Tevékenységünket most Skan- dináviára, Görögországra, Ázsiára és Ausztráliára is ki szeretnénk terjeszteni. dön, és természetesen itthon is. 1993-ban elnyerte a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió ösztöndíját. Műveivel több díjat is nyert. Minden nyíregyházi ismeri művészetét, hiszen a Kossuth-tér — A történelemnek milyen területeit érinti a lap? — Nincsenek kivételezett területeink, és nincsenek kivételek sem. „Mindenevők” vagyunk. A történelem egésze érdekel bennünket, így a politikatörténet, a gazdaságtörténet, a jogtörténet, az egyháztörténet ugyanúgy, mint a történeti kutatások. — Hány példányszámban jelenik meg a lap? — Sajnos csak ezer példányban. Ebből ötszáz az előfizetők száma. — Csak Magyarországon terjesztik a Kliót? — A környező országokban is vannak előfizetőink. Sok olyan munkatársunk van, akik régebben olvasóink voltak. — Stabil anyagi háttérrel rendelkeznek? — Évről évre élünk. Általában a harmadik-negyedik hónapban szoktuk megtudni, hogy van-e tovább... —Név szerint kik a szerkesztők? — Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy dr. Nieder- hazser Emil, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa a szerkesztőbizottság elnöke. Főszerkesztőnk dr. Gunszt Péter, a KLTE egyetemi tanára, a szerkesztők dr. Reszler Gábor és jómagam vagyunk. — Kérem, mondjon röviden néhány mondatot önmagáról is. — A KLTE magyar—történelem—angol szakán diplomáztam. Tizenkét évig voltam a KLTE könyvtárosa, majd 1971-ben Nyíregyházára költöztem, és a tanárképző főiskolán éppen akkor alakult UNESCO Dokumentációs Központ vezetője lettem. 1983-tól a történelem tanszék oktatója vagyok, főiskolai adjunktus a legutóbbi időkig. A Klió magánalapítvány, magánkezdeményezésre — négyünk kezdeményezésére — jött létre. Magam is sajátoménak érzem, és remélem, hogy még sokáig fog élni! díszburkolatát Mészáros Gábor tervezte. Műveire nagyon jellemző a teljes formai letisztultság. Ábrázolásait az összefogottság, a tömbszerűség, az anyagszerűség iskolapéldájaként említhetjük. Az adott anyagból úgy építi fel az ábrázolni kívánt formát, hogy továbbra is érezhető legyen az az adott művészi tér, amelyből kiindult. Formavilága életszeretetet sugall. A mindent körülölelő kerekded világ részei vagyunk mi, emberek is — sugallják művei. Alkotásainak szerves része a tudatos és funkcionális térszervezés, le sem tagadhatja, hogy alkalmazott kerámiával is foglalkozik. Az oldalt írta: Palotai István A porcelán szobrásza