Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-07 / 261. szám
8 1995. november 7., kedd Periférián UJ KELET Csak azokra emlékezünk, akiket szerettünk Gyertyaláng az éjjeli menedékhelyen Halottak napja volt. Gyertyák, mécsesek libegő lángjaitól fénybe borult a temetőkert. Kopott ballonú, karikás szemű férfira figyeltem fel. Ott állt a mohalepte sírhant előtt mélyen lehajtott fejjel, kezében egy szál szegfűvel. Majd gyöngéden ráhelyezte a kőre és felsóhajtott: — Édesapám, édesanyám, bocsássatok meg! Legalább nektek van pihenőhelyetek... Sírósan megfordult és nagy léptekkel, mintha szégyen űzné, elsietett. Már leszállt az est, amikor a Bokréta utcán megpillantottam. Emeletes, szürke házba lépett be, amin barna tábla hirdette: Éjjeli menedékhely. Nekünk is van lelkünk A nagy, függönytelen ablakokból sárga világosság vetült az őszi szélben sóhajtozó utcára. Bent alakok mozogtak: hajléktalanok. Vajon ők megemlékeznek az idő messziségébe távozott szeretteikről ezen az estén? Vittek-e virágot, gyújtot- tak-e lángot értük, vagy sorsuk már kimosta lelkűkből a múltjukban éltek emlékképeit? Ambrusz István, a nyíregyházi önkormányzat éjjeli menedékhelyének ügyeletes szociális munkása csodálkozó kíváncsisággal fogadott. Már ismeri a vendégeket, többségük régen idejár. S ha öltözetük nem is mindig árulkodik, arcukon ott homálylik a bánat, amiről az otthontalanokra ismer. Székkel kínált. A zsivaj pillanatra elcsitult, a férfiak, nők összeszűkült szemmel méregettek, majd újra felhangosodott a beszéd. Nejlonzacskók, újságpapírok zörögtek, estebédüket költötték el a menedék biztonságában. Van, aki kukából szedte elő, kutya elől vitte el, s néhány szerencsés, akinek akadt alkalmi munkája, netán kéregetett, bevásárolt pár deka parizert, zsíros szalonnát, karéj kenyeret. — Most tizen-tizenket- ten vannak — mutatott körbe Ambrusz István. — Látja, inkább fiatalok és középkorúak, az idősebbek nemigen jönnek ide. Zömével olyan emberek, akik állami gondozásból kerültek ki, vagy rossz a családi hátterük. Egymás közt felszabadulnak, jól érzik magukat. Dohányozni lehet, de italos embert nem tűrünk. Ha valaki italt hoz be, azt reggelig én őrzöm. A rendszeresen itt éjszakázok már jól ismerik a házirendet. Egy csillogó szemű cigány kismama hosszú, fájdalmas hallgatás után válaszolt a kérdésemre: megemlékezett-e ha- lottairól? — Nincsenek rokonaim... — simította meg gömbölyülő hasát, mintha jövendő örömével űzné el fájdalmát. A férfiak a katonásan, barna pokróccal bevetett ágy szélén falatoztak a saját hálótermükben. — Tudja — törte meg a csöndet egy ábrándos tekintetű, negyven év körüli ember —, nekünk is van lelkünk. Én római katolikus vagyok, néha a templomba is eljárok. Vannak hozzátartozóim, velük tartom a kapcsolatot. Halottaim is vannak, akikről megemlékezem. A barátom és én — bökött kanalával az asztalnál ülő, félénk arcú emberre — ma voltunk a temetőben. A családommal halottak napján találkozom a szüléink sírja mellett három és négy óra között. De nem sok időt töltök velük, szégyellnek engem, a kopott ruhámat, és én is szégyellem magam. Néhány mondatot mondunk egymásnak, és én minél hamarabb igyekszem eljönni onnan... Barátja a keze közé temette arcát, így hallgatta, majd közbeszólt: — Nekem is vannak hozzátartozóim a temetőben, persze hogy emlékezek rájuk. Kimegyek a sírjukhoz, még egy szál gyertyára telik. Szobafestő vagyok, volt feleségem, házam, autóm, van gyermekem. Mindent az asszonynál hagytam válás után. Már éltem jómódban, ezt senkinek se kívánom, remélem, hogy csak átmeneti állapot. Szinte szégyellős könyörgéssel búcsúztak el tőlem: — Ne írja meg a nevünket, nem akarjuk, hogy a család nevessen rajtunk! Az élőkről beszéljünk A szomszéd szobában egy ötven év körüli férfi épp befejezte vacsoráját, és a kését tö- rölgette. Az ágya melletti szekrénykén hat gyertya csonkja hevert. — Tudja uram — kezdte bőbeszédűen —, vannak az embernek szerettei és szeretetlenéi. Az én édesanyám a születésembe halt bele, érte gyújtok gyertyát s néhány halott rokonomért. De itt van a feleségem. Ő hogyan gyújtson gyertyát a szüleiért, amikor egy szelet kenyeret nem adtak neki, eldobták maguktól?! Az ágy végében törékeny fiatalasszonyka kuporgott és nagyokat bólogatott ura szavaira: — Nem érdemlik meg, én apámért és anyámért gyertyát nem gyújtok! A körben ülők megértőén figyelték, arcuk meg-megrán- dult. A férfi szólalt meg újra: — Én nem tagadom, voltam már börtönben, volt sok munkahelyem, és ha már a halottaknál tartunk, voltam sírásó is. De ne a halottakkal foglalkozzunk most, nekik már nincs rossz dolguk, ők nem kapnak reumát a nyirkos földtől. Ha eljön velem, megmutatom, melyik temetőben laktam az asszonynyal, amikor állapotos volt. Szóval, ne a halottakról beszéljünk most, hanem azokról, akik élnek! Mintha kiszakadt volna egy gát, ömleni kezdett a szóáradat a hajléktalanokból. A segélyosztásoknak nevezett „átverésekről” panaszkodtak: látványos akciókról, a téli éjszakákon kiosztott és fél óra múlva begyűjtött pokrócokról, a lejárt szavatosságú levesporokról, amiket kaptak, a megalázó ruhaosztásokról, ahol hamar fosz- ló öltözékeket ajándékoznak nekik, amiket másutt géprongynak használnak. Ok már régen nem a holtakról beszéltek, hanem az evilági hajlékot kereső emberek hétköznapjairól... Itt gyújtunk gyertyát Izmos, húszéves fiatalember hajlott felém: — Itt van velem a feleségem, a két gyermekünk meg az intézetben. Házaséletet csak él az ember, de védekezésre már nem telik a pénzből. Az asz- szonynak két napja hiányzik a munkaviszonyából, hogy megkaphassa a munkanélküli segélyt, de még méltányosságból se adták meg neki! Én két és fél évig tanultam, de otthagytam az intézetet. Ma a saját bőrömön érzem, hogy mit jelent egy szelet kenyérért dolgozni. Halottaink persze vannak, de ne várja, hogy egyforma szeretettel emlékezzünk mindre. Megszokásból, hagyományból gyújthatnánk gyertyát, de minek, ha szívünbkben gyűlölet él irántuk? Hogyan emlékezzen az, akit eldobtak a szülei és a rokonai akkor, amikor magatehetetlenül, akaratán kívül erre a világra született? Azokért nem gyújtunk gyertyát...! Sóhajott és enyhülő haraggal folytatta: — Mi is elmentünk volna a sírokhoz a feleségemmel, de nem Nyíregyházán van a temető. Vonatra és buszra már nem telik a kicsi alkalmi napszámból, ennivalót veszünk rajta. Este azért elégetünk pár szál gyertyát itt az éjjeli menedékhelyen a nevelőszüleink emlékére, hiszen mindegy, hol emlékezünk meg róluk. Többen is így tesznek közülünk, éjszaka, amikor már nem látják, hullanak majd a könnyek is, de csak azokért, akiket igazán szerettünk. Tóth Miklós Ambuláns kezelés a lelki bajok ellen Kórház a kórházon belül Szorongás Ambulancia. A nevet meghallva először egy ultramodern, tágas és hangulatos épületkomplexum jutott az eszembe. Egy olyasfajta gyógyítóbázis, ahová túlnyomó- részt a tehetősebb emberek jelentkeznek be lelki problémáikkal. Ezzel szemben a valóság a maga egyszerűségével groteszk torzítása az „álomképnek”. Egyszerűen berendezett két kicsiny szoba a Sóstói Kórház egyik épületében. A folyosókon várakozó és reménykedő emberek többsége a szegényebb rétegből került ki. A velük foglalkozó orvosok munkaidejük mellett pusztán emberszeretetből és orvosi elhivatottságból foglalkoznak a páciensekkel. Itt ülünk le beszélgetni dr. Erdélyi Agnes adjunktusnővel. — Mióta működik az ambulancia? — 1993 májusában alakult meg a Jósa András Kórház pszichiátriai osztályán dolgozó orvosok kezdeményezésére. Arra alapoztunk, hogy a szorongásos betegségben szenvedők gyógyítására az osztályon és a háziorvosi rendeléseken gyakorlatilag alig van lehetőség. így aztán alapítványi pénzből életre hívtuk a mi kis ambulanciánkat. Eredetileg sokkal kevesebb óraszámot terveztünk rendelésre, de a rendkívül nagy igény „kény- szerített” minket, hogy gyakorlatilag mindennap nyolc órában fogadjuk a betegeket. Sőt, a hét egyik napján párhuzamosan két orvos rendel. Mindennap más orvos foglalkozik a betegekkel. Amit nagyon fontos tudni, csakis az előzetesen bejelentkezett és időpontot egyeztetett betegeket tudjuk fogadni. Ezzel ha teljesen megszüntetni nem is tudjuk, de némiképpen csökkentjük a zsúfoltságot. — A betegek a pszichiátriai osztályról kerülnek ide „utókezelésre", vagy maguktól keresik fel Önöket? — Nem, nem az osztályról kerülnek ide. Eléggé ismertek vagyunk a megyében. A betegek hallottak már rólunk, és maguktól jönnek el hozzánk, vagy a háziorvosok ajánlanak minket. Emellett természetesen, ha valamelyik konzíliumon úgy tapasztaljuk, hogy szorongásos betegségben szenved a páciens, elhívjuk a kezelésre. — Milyen lelki problémával keresik fel az ambulanciát? — Azt hiszem, senkinek nem kell mondani, hogy ilyen gazdasági helyzetben nehéz gondok nélkül élni. Ráadásul az alkohol, a munkanélküliség és a családon belüli sokféle válság okozhat olyan lelki problémákat, amelyeket a beteg nem tud egyedül feldolgozni, ezért szakember segítségét kéri. Sajnos az elmúlt években nem nagyon ismerték fel ezeket a problémákat, vagy ha a háziorvos felismerte, hogy mivel áll szemben, nem igazán tudott vele mit kezdeni. Egyszerűen nincs idő a házirovosi rendelés mellett ezekkel a bajokkal foglalkozni. — Ha jól értem a szavait, akkor a háziorvosokra nagyobb rész hárulna, vagy hárulhatna a kezelésből, csak a sok beteg miatt nincs rá idejük... — Én nem hiszem, hogy ennek így kellene lennie. A háziorvosok számához képest aránytalanul sok beteg mellett igazán nem terhelhetők a lelki bajokkal küszködök kezelésével. A háziorvosoknak feladatuk, hogy felismerjék a betegséget, de nem feladatuk kezelni azt, hanem tovább kell küldeniük a szakorvosokhoz. Nálunk ugyanis komplex kezelésben részesülnek a hozzánk fordulók... — Milyen rendszerességgel járnak vissza a betegek? — Szükség szerint. Vannak páciensek, akiknél az első időszakban olyan szoros ellenőrzésre van szükség, hogy hetente visszarendeljük. Később azonban két-három hetente, havonta követik egymást a találkozások attól függően, hogy a betegnek mire van szüksége. — Mennyi időt fordítanak alkalmanként egy betegre? — Körülbelül fél órát, negyven percet szánunk, de van olyan, amikor csak húsz perc jut egy-egy páciensre. —Mint ismert, hazánkban is és megyénkben is rendkívül magas az öngyilkosságok száma. Ön szerint javított az ambulancia ezen? — Azt hiszem, két év egy ekkora megyében nem igazán hozhat jelentős változást, de azok a betegek, .akik hozzánk járnak, olyan minőségi kezelést kapnak, hogy nem hiszem, hogy odáig fajulhatna a dolog. — Tehát Önök még nem veszítettek el beteget? — Nem tudok olyan betegről, aki öngyilkosságot követett volna el a kezelés alatt, vagy azt követően. — A kezelések ingyenesek, vagy kell értük fizetni? — Teljesen térítésmentesek. — S ha bevezetnének egy bizonyos összeget? — Attól függ, hogy mekkora lenne a térítési díj. Tudom, hogy sokaknak 100 forint pluszkiadás is nagy megterhelést jelent, de ettől függetlenül — ésszerű keretek között meghatározott térítési díj mellett — is sokan fordulnának hozzánk lelki problémáikkal. Mindenesetre mi nem szeretnénk, ha erre sor kerülne... — Lehetséges azonban, hogy a gazdasági helyzet rákényszeríti a kórház vezetőségét erre a lépésre...
