Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-24 / 276. szám
UJ KELET Megyénk életéből 1995. november 24., péntek 7 Nagy titkok tudója Robi, a fodrászmester Konzervatív szerelem Ósz van. Szeretem a kicsit kesernyés ködszagot. Jólesik az avarban lépdelni. Szívesen elmerengek egy bokor piros bogyóit látva. Szívesen indulok útnak, hogy sétálgassak. Pihentetni szemet, agyat. És gyönyörködni abban, amit a természet kínál. És közben tudni: ami ma elmúlás, az ágya a jövő életnek. Része az örök körforgásnak. Sétám közben láttam őket. A lánykát és a fiút. Mentek kézenfogva. Sétáltak. Az erdőben, a kicsit iszamos úton. Lassan, szépen, ahogy mondani szokás, andalogva. Néztem, mit tagadjam, figyeltem őket. Volt az egészben valami régies. A kulissza, az őszi táj, a köd a maga sejtelmével, a kicsit homályos-opá- los égbolt, a vizes ágak és a lankadt levelek amolyan mesebeli hangulatot kínáltak. És ebben a kulisszában sétáltak. Ok, a lányka és a fiú. Kamaszok voltak. A kislányon farmer, feszes pulóver. A fiú dzsekiben. Olyanok pontosan, mint korosztálybeli társaik. És mégis, valami egészen más volt. Beszélgettek. Hogy mit, nem tudom. Lehet, hogy a fizikáról. De lehet, hogy egymásról. Volt szavuk egymáshoz. És fogták egymás kezét. Összetartozón. Teljesen korszerűtlen volt az egész. Nem ehhez szokik manapság a szem. Ok nem nyal- ták-falták egymást. A lány nem tusakodott a fiú ölébe. A fiú nem akarta mindenáron hátulról átölelve megfogdos- ni a pici ciciket. Nem. Csak egymás kezét fogták. Az összetartozás kis jele sokatmondóit. Tény, konzervatív kis szerelem volt ez. De szerelem volt. Meleg. Emberi. Telve tisztelettel. És a másik megkívánásának óvatos jeleivel. Ahogy mentek előttem, lassan átalakult bennem a kép. A lányt hatalmas flo- rentin-kalapban láttam. Hosszú feszes ruha simult combjaira. A kalapon ott lengett egy strucctoll. És minden, ami rajta volt, harmonizált az ősszel. Az óarany, a beige, a barna változatai. És a fiú — vagy talán férfi? — bő köpenyben, amit fel-felkapott a szél, ezüstgombos sétapálcával, hetyke kalappal. Mint a századelő meséiben, mint a ködön átsejlő múltban. Figyeltem őket. Tudomásul sem vették, hogy vagyok, és ez így volt jó. Mert mi közöm van nekem az ő ügyükhöz? Ahhoz az álomvilághoz, ahol létezik a szép szerelem. Ami lehet, másnak anakronizmus, de nekik valahol az igazi. A kép, amit magam elé képzeltem, lassan foszladozni kezdett. Visszaöltöztek a mai ruháikban és mentek céltalanul, azaz egy céllal, hogy együtt legyenek. Irigylem őket a hitükért, az érzéseikért, azért, mert vállalni merték azt, hogy > ők így szeretik egymást. A külvilág nem látta. Csak ők érezték. Ok tudták. Az első alkalom óta is találkoztam velük. Rendületlenül sétáltak. És közben már még-megálltak. Egymás szemébe néztek. Mi több, tegnap a fiú bele is karolt a lányba. Amúgy lovagiasan. Válluk összeért. Olyanok voltak, mint egy ember. Melengető volt ez az őszben. A tél előtt. Amikor úgy tűnik, minden véget ért, minden elpihent, minden meghalt. Pedig csak egy kis szünet van. Az élet életre kívánkozik. Igen, hiszen az élet is konzervatív. Ragaszkodik ahhoz, amit évmilliók alatt megszokott. (bürget) Robit többen ismerik, mint amennyi az ismerőse. Robi szereti a szakmáját, s elmondása szerint is a homo ludens, a játékos ember fajtájából való, ám ha ez így van, akkor Robi szó szerint a fejünkkel játszik, nap mint nap. Robi ugyanis férfi- fodrász, s mint a szakma kivá- ) ló művelőjének, a mester cím is kijár neki. Már általános iskolás korában, úgy a nyolcadikhoz közeledve eldöntötte a nagy kérdést. A mi leszek, ha nagy leszek töprengésében segített a jó manuális készsége, hiszen rajzpályázatot is nyert korábban. Az építészet is foglalkoztatta ugyan, de a mérnök vagy fodrász versengésből az utóbbit támogatta maga is. 1987-ben végzett, de mint tanuló — a legjobbaknak erre lehetőségük volt — már a „termelésben” dolgozhatott. A fodrászat mindig is a divatszakmák közé tartozott, ám az ismerősi körből sokan elcsodálkoztak Robi pályaválasztását illetően, merthogy kevés fiú veszi kezébe az ollót. Az osztályukból is mindössze hárman voltak fiúk, szemben a harminc leánnyal. Robi lányokkal volt körülvéve, velük barátkozott és többnyire ők készítették el a házi feladatát. Mégis férfifodrász lett. A nyíregyházi Fodrász Szövetkezet Szarvas utcai szalonjában dolgozik. Hozzá nem lehet úgy benyitni, hogy vendég nélkül tétlenkedne. Szinte percre ki van számolva az ideje. A bejelentkeA Tüntetés és takarítás című cikkedre —pedagógusként — vegyes érzelmekkel szeretnék reagálni. Örülök, amiért a téma — bár csak akaratlan odafigyelés mellett — annyira érdekelt, hogy tollat ragadtál, és megírtad kicsit személyes, szubjektív gondolataid. A cikk újságírói szemmel nagyon jó, és sok igazságot fejteget. Az Objektív című műsorban bemutatott kolleganőmet nem láttam, mert éppen másod-harmadállásaim egyikének ügyeit intéztem, de úgy gondolom, jó riportfogásként ismét egy olyan példát tártak a társadaloffí elé, ami nem általános. Én fordítva látom a helyzetet az elvárások ügyében. Szerintem a pedagógusoktól várnak el erőn felüli dolgokat. Legyen jó szakember, jó pszichológus, értsen szervezési dolgokhoz, menedzselje önmagát — mert ebben sem kap segítséget —, legyen képes nyitni az újra, kreatív, kísérletező legyen, szerezzen pénzt az iskolájának, írjon pályázatokat (amelyekre nem reagál senki, mert X. úr ismerőse alkalmasabb), és nem utolsósorban legyen EMBER, akit nem a pénz motivál, hanem a közért képes megtenni mindent. Kár, hogy — szerintem — nem akartál odafigyelni arra a pedagógustársaságra, akikről Alkotás közben zések sorrendjét már fejben megjegyzi. A betérő vendégnek vagy van elképzelése — ebben az esetben ugyanazt a frizurát bizonyos változtatásokkal lehet megcsinálni —, vagy teljes egészében a fodrászra bízza magát. Ilyenkor (is) előjön a szakmai tudás és a kreativitás. Addig viszont nincs éppen írni készültél, és csak szövegkörnyezetéből kiragadott mondatfoszlányok ütötték meg a füled. Elfogadom — a kicsinyesség és kisstílűség vádját nem mindig tudom kivédeni. A sok negatív példa mellett kevesebb pozitívumot említ az írásod. „Ezektől az emberektől igenis meg kell válni” — ez a mondatod pont úgy hangzik, mint a szakszervezeti vezetők néha arrogánsnak tűnő követelései. Először azoktól kellene megválni, akik sokkal felelősségteljesebb beosztásban ide juttatják a magyar közoktatást. Az ő átcsoportosításuk nem is vezetne olyan személyes tragédiákhoz, mint néhány kolléga elbocsátása, és több pénzt lehetne megtakarítani más forrásokból, mint azzal, hogy egyik „koldus” a másik zsebében kotorászik. A tisztességről is szó esett. Ki hivatott arra, hogy ezeknek az embereknek a szemébe nézzen, és megköszönje eddigi munkájukat. Ezt a felelősséget újra átpasszolták az intézmények vezetőire, akik közülük valók, és szintén ügyes módon a belső feszültséget szítják — mint tették azt az agyonsajtózott F kategóriás ügyben. A közvéleményt is gyakran sikerült a pedagógustársadalom ellen hangolni, bár társadalmi presztízs(Fotó: Csonka) felállás a székből, míg a fodrászmester nem elégedett a munkájával. Robinak kiterjedt vendégköre van minden korosztályból, de különösen a fiatalok adják egymás kezébe a kilincset. Emellett női frizurákat is készít. S hogy mennyire vagyunk mi, férfiak hiúak? — véleménye vesztésünk mi is felelősek vagyunk, ezt senki nem vitatja. Valamikor, amikor csak a hivatásomnak éltem, többet tudtam adni önmagámból, az egyéniségemből. Sorra hagytak ott jó kolléga-barátaim — akikre most is szükség lenne. (Én nem vallom, hogy pótolhatatlan ember nincs.) Nagyokat tudtunk beszélgetni, vitatkozni. Az egyik cipőket árul, és lassan, ami összekötött minket, a munkánk, a közös élményeink elkopnak. Sikeres üzletember lett. Gyönyörű házat épített — nyugati kocsival jár, mondhatnám anyagilag konfliktusmentes az élete. Azt a Zoli bácsit azonban még mindig emlegetik a gyerekek. Ki a felelős azért, hogy egy szuperegyéniséget „elraboltak” tőlünk? Köszönöm, választ nem kérek. Faragó Péter tanító Tisztelt Tanító Úr! Nem válasz ez, csak válaszféle. Kár, hogy nem láttad az Objektívet. A kolléganőd pont olyan, amilyenek ti is vagytok. Esetleg mint amilyen az a Zoli bácsi lehetett. Akiket én nemcsak gyermekem, unokám tanítójaként a katedrán, de szak- szervezeti vezetőként is szívesen látnék. Üdvözlettel: Kézy Béla szerint legyünk is, mert ez az önmagunkkal szembeni igényességet tükrözi leginkább. A mai frizuradivat kiemeli a fej formáját, azaz a férfias fej, amely hátul stuccolt, oldalt levéknyított fazonos frizurát jelent. E frizura „háromhetes”, vagyis három hetenként fodrászhoz kell vele menni. Egyébként a fodrásznak is állandó fodrásza van, Robi esetében egyik volt tanulója az. A tanulók oktatásával évek óta foglalkozik, nemcsak a hajmosásra tanítja őket, hanem minden szakmai fogásra. Fiatal kora ellenére jó ideje, hogy vizsgabiztosként is megjelenik a vizsgákon. Távolabbi célja: fodrászmesterből mesterfodrásszá lépni. Robi két és fél éve nősült, egy éve költöztek új lakásba. Kedvenc elfoglaltsága a munkája mellett ma a biliárdozás, míg korábban alapító tagja volt a Mandala Dalszínháznak. E kapcsolat nem szakadt meg teljesen, legutóbb „besegítve” Bencze Ilona és Hűvösvölgyi Ildikó haját formázta a szerep kívánalmai szerint. A fodrász nagy titkok tudója, rengeteg dolgot hall, nyugodtan elindíthatná az ötödik rádiót Nyíregyházán. De ha nem is az orvosi, a papi, a fodrászi titoktartás őt is kötelezi. így ennyiben maradtunk, minden pletyka nélkül, titokban. Lefler György Szabadegyetem A millecentenáriumi készülődésjegyében szabad- egyetemi előadássorozatot szervezett Mátészalkán a nyugdíjasok Holdsugár klubja és az ÁFÉSZ Napsugár Nyugdíjasklubja. Mint azt Kállai Menyhért, a program egyik szervezője elmondta, az előadásokat közel hatvanan látogatják rendszeresen, a művelődési központban, hétfői napokon délután két órai kezdettel. Az első alkalommal dr. Szilágyi Dénes, Mátészalka polgár- mestere tartott tájékoztatót Készülődés a honfoglalás 1100. évfordulójának ünnepségeire címmel, majd dr. Farkas József nyugdíjas múzeumigazgató Emlékezés a honfoglalásra című előadását hallhatták a szabadegyetem résztvevői. A továbbiakban — december 13-áig minden hétfőn délután —Szent István koráról és az államalapításról, az Árpád-házi királyokról, a Hunyadiakról és az 1848-as szabadságharcról hangzik el egy-egy előadás a témák avatott szakembereitől. Az előadássorozat végén tanulmányi kirándulást szerveznek, mely során a résztvevők ellátogatnak Ópusztaszerre is. Most, amikor a tél — kopogtatás nélkül — szinte „berúgta az ajtót”, újra felvetődik a probléma: sózzunk vagy ne sózzunk? Mi fontosabb? A környezet védelme, vagy pedig a biztonságos közlekedés? Egyáltalán nem természetes, hogy a kettő antagonisztikus ellentétben legyen. Csupán körül kéne egy kicsit nézni a nagyvilágban. Számtalan példa adódna... Szinte már hallom az „illetékesek” állandó és mindenre vonatkoztatható sirámait: nincs pénz egy megnyugtató megoldásra. Sokba kerül... Mintha a sok összetört gépkocsi, kárbaveszett áru, fuvarkésés, kiesett munkanap, vagy a tönkretett környezet egy fillérünkbe se kerülne... Hadd adjak ötletet! Talán a skandináv módszer felkelti az arra hivatottak figyelmét. Ugye azt mondanom sem kell, hogy a módszer, amit Svédországban, Norvégiában, Finnországban és Dániában alkalmaznak, semmi kárt nem tesz a környezetben, mégis hatékonyan alkalmazható. A sózás természetesen szóba sem jöhet, mert tönkreteszi a talajt, és megmérgezi az iszogató madarakat. A salakszórás is veszélyes, mert a salakból és a hamuból szintén káros vegyi anyagok oldódnak ki. A szénporos szórás pedig nagyon nagy piszkot eredményez, arról nem is beszélve, hogy tavasszal szét- fűjja a szél. Mindezeket összegezve — vagy tíz éve — úgy döntöttek, hogy nem oldani kell a havat és a jeget, hanem fapadossá kell tenni. A por alakú anyagok alkalmazását az imént eqilített okokból elvetették, és olyat kerestek helyette, ami súlyosabb, szemcsésebb. így esett a választásuk az apró zúzott kőre. A művelet maga nagyon egyszerű. Ugyanazok a gépek, amelyek korábban a sót szórták, most ezt a zúzalékot hintik a hó és a jég tetejére, amit a gépkocsik letaposnak és már kész is az érdesített felület. Ha újabb hóesés következik, újabb szórás a válasz. Tavasszal aztán — amikor elolvadt a hó és ajég, és felszárad az olvadékvíz — gépekkel összesöprik, összeporszívózzák a kőzúzalékot, és központi telepekre szállítják, ahol kimosás után elteszik a jövő télre. Ugye milyen egyszerű? Kétlem, hogy a zúzott kő drágább lenne a sónál — főleg így, hogy csak egyszer kell megvenni. Söprőgépeink is vannak. Meg magyarázkodásaink is. Ebből viszont már annyi, hogy tele van velük a padlás. Is. — tai — Egyik „koldus” a másik zsebében... Tisztelt Főszerkesztő Úr!
