Új Kelet, 1995. október (2. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-03 / 232. szám
UJ KELET Megyénk életéből 1995. október 3., kedd 3 T elefonódások Sokan és sokat, és minden bizonnyal sokszorfognak foglalkozni még a rádiótelefonnal, pontosabban a tulajdonosokkal. A korunk státus- szimbólumává avanzsált technikai eszköz birtokosait többnyire nem azért érte-éri meg- szólás,feddés, enyhébb és olykor vaskosabb vád, amiért, hanem ahogyan a készülékeiket használják. Az autók (többségük elegáns nyugati kocsi) volánjánál fél kézzel vezető-telefonáló „sikeremberek” drága ideje még érthető is, ám e cselekedet aligha. Mert erősen figyelemmegosztó, mert veszélyforrás! Aztán az úton-út- félen „magukban beszélők” látványa ugyancsak kezd megszokottá válni — a telefont fülükhöz szorítva, valamifurcsa járással, azzal a különös taglejtéssel, ahogy az ősember vadásztánca elevenedik meg az egykori barlangrajzokon. Azokkal a becserkésző mozdulatokkal. Magam is megdühödtem tnár, amikor zsúfolt orvosi rendelőben csipogott a „beteg” telefonja, s az illető, kihasználva az ott és akkor pillanatát, hosszas—hogyan is rrunuijam, hogy sértő ne legyek! — kommunikálásba kezdett, ám aligha ismerte a kommunikátor fogalmát, az információ- áramlásról meg nem is beszélve. Országos konferencián is előfordult már, hogy valamely rádiótelefon-tulajdonost hívták... A több száz emberből álló hallgatóság meg „elküldte” (úgy magában, mindenki kiilön-külön). Az emberünk nem zavartatta magát. A minap a belvárosi forgatagban — a házfalak mellett oldalazva — egy ember ordított, mondhatni torkaszakad- tából. Mindenki hallhatta, akár akarta, akár nem. A fejét kezeivel tapasztva a háboro- dás jelét lehetett leolvasni róla, szinte mindenki kitért, menekült előle. Persze, aki tüzetesebben szemügyre vette, az megbizonyosodhatott: nem Lear királlyal van dolga, csupán egy rádiótelefon-tulajdonos üvölt az éterbe. A beszélgetőtárshoz a hangja meglehet, hogy hamarabb megérkezett, mint a készüléken keresztül. S ez így megy az éterben, az utcán, mindenütt. Telefonódunk. Lefler György A mester Tar Tamás a megyeszékhelyen kiváló autóvillamossági szerelő hírében áll. Akik ismerik, tudják, hogy villamosság terén számára nincs lehetetlen, nem létezik megoldhatatlan feladat. 1974-ben technikusi minősítéssel végzett a mai Bánki Do- nát elődjében, a Kossuth Lajos Ipari Szakközépiskolában, öt évvel később már mestervizsgával rendelkezett. Széleskörű tapasztalatait egy nagy megyei szervizben szerezte, öt évvel ezelőtt pedig megnyitotta saját műhelyét. — Akkoriban kezdtek nagyobb számban feltűnni útjainkon a nyugati autók — emlékezik. — Ha sikeres akartam maradni, újabbnál újabb technikákkal kellett megismerkednem. Eleinte ez nagyon nehéz volt, hiszen csak a saját tapasztalataimon okulhattam. Néhány éve az olasz Magneti Marelli cég elkezdte kiépíteni országos hálózatát és' engem is megkerestek. Szerződést kötöttünk és a műhelyemből hivatalos márkaszerviz lett. Nagy előnyöm ebből, hogy részt vehetek a cég által folyamatosan szervezett továbbképzéseken. Állandó kapcsolatban állok a Marellivel, így bármilyen alkatrészt be tudok szerezni, mégsem arra törekszem, hogy a hibás darabokat azonnal kicseréljem. Minden lehetségest elkövetek azért, hogy visszaállítsam az eredeti gyári állapotot anélkül, hogy az ügyfélnek sokat kellene fizetnie az új alkatrészért. A villamossági szerelés teljes embert kíván, itt mindig a maximumot kell nyújtani. A technika rohamos fejlődését egyre nehezebb követni, ezért előbb- utóbb magam is kénytelen leszek specializálni magam valamelyik autómárkára. Legfőbb tervem mindenképpen az, hogy lépést tartsak a haladással, ez pedig nem kis dolog a mai gazdasági viszonyok között. A korszerű gépek, műszerek nagyon drágák, lassan térül meg az áruk. Mártika — Tar Tamás felesége — óvónő, de gyakran segít férjének az anyagbeszerzésben. Nagyobbik lányuk — Márta — 19 éves, orvos szeretne lenni, a kisebbik, Agnes még csak hároméves. A mester egyetlen bánata, hogy nincs fiúgyermeke, akire ráhagyhatná a műhelyt, nem sikerült dinasztiát alapítani. — Az iskolák rengeteg tehetséges fiatal szakembert bocsátanak ki, azonban ahhoz, hogy valakiből igazi mester legyen; elsősorban nagy rutin, gyakorlat szükséges. Jómagam szívei sen foglalkozom tanulókkal, de kettőnél többet nem érdemes felvenni, mert csak ennyit tudok kellően irányítani. Oda kell rájuk figyelni. Nekik is meg kell tanulniuk, hogy ha csinál valamit az ember, akkor azt szívvel- lélekkel és profi szinten tegye. Vasas László Tar Tamás Bakancsos túra Kihalófélben lévő szakma A paszabi Bakancsosok T uris- ta Egyesület a közelmúltban túrát szervezett. A résztvevők Tiszabercelen a kompon átkelve kerékpáron érkeztek a Bodrogközbe, ahol a táj nevezetességeivel ismerkedtek. Megnézték Pácinban a kastélyparkot, majd Szlovákiában Bodrogszer- dahely — Szlovákújhely útvonalon haladtak. Ezután Kácsárd és Károlyfalva következett, majd felmásztak a Magas-hegyre, amely 514 méter magas, 700 méter hosszú az útszakasz, és 150 méter a szintemelkedés. Széplakon és Mikóháza után kerékpáron érkeztek a telkibányai jeges barlanghoz, amely alatt forrásvíz csordogál. Gyalogosan indultak el a Vörös-patak mentén a középkori bányamaradványok, aranyőrlő malmok felé. Megtekintették az erdész-bányász barátság emlékét jelképező kopjafát. Az utolsó napon felszereléseiket Gégény Károly paszabi lakos szállította Paszabig személyautóval, s a járművet a túra résztvevői követték kétkeréken. A túrázók Czom- ba Zoltán vezetésével Szemők Valéria, Tajthy Tamás, Vattai Anikó, ifj. Czomba Zoltán és Nagy Emil voltak, akik összesen 226 kilométert tettek meg kerékpárral és 29 kilométert gyalogoltak hat nap alatt. Tóth Mihály Virágzó üveglap „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!” —jutott eszembe Gogol önismeretre nevelő intelme, amikor a Deák Ferenc utca 76. szám alatti lakóház Sándor János cégtáblájára pillantottam. Előfordulhat azonban, hogy valóban a tükör a hibás — tudtam meg Sándor János síküvegcsiszoló és tükörkészítő mestertől, az udvari részen lévő műhelyben. Sándor Jánost annak idején előbb a kárpitosmesterség gondolata foglalkoztatta, végül is az üvegesszakma mellett döntött. Harminchárom év elteltével ma már bizton mondhatja: jól választott. A jónevű Kriszt üvegescsalád műhelyében sajátította el a szakma csínját-bínját, Papp László volt a tanítómestere, aki szintén ott tanulta meg, hogyan kell bánni az üveggel. A tükröt akkor még maguk készítették, mára ezt a modem technológiára bízzák — a kész tükörlapot vágják méretre, á kuncsaft kívánságának megfelelően. Ez nem az „elkényelmesedés” miatt van, sokkal inkább a gazdaságosság diktálja: amellett, hogy gyárilag kiváló minőségű tükröket lehet beszerezni, a „házi készítésű” tükör az alapanyagok borzasztó magas ára miatt igen költséges lenne. Az ezüst-nitrát, a káli- um-hidroxid, a Sell-lakk borsos áron kapható, a gyártók az utóbbi időben nemigen néztek tükörbe. Természetesen Sándor János esetenként kénytelen a régi padlásokról előkerült, évszázados tükröket megrenoválni, amelyek között vannak igazán értékesek is. Ezek a vegykonyhájában csillannak elő a múlt belepte homályból, ismét — „tükröt tartva...” A fürdőszobai tükrök sorsa a legrosszabb, a nagy ellenség, a vízgőz miatt. A reggeli borotválkozások alatti Figaró-áriák így idővel gyakorta csupán mormogássá csitulnak. Sándor János szereti a mesterségét, mindent megcsinál, amit az üvegesszakmában kérhetnek tőle. A szívéhez mégis az üvegcsiszolás áll a legközelebb. A csiszolókorongok segítségével virágok nyílnak az üveglapon, indák kúsznak körbe, búzakalászt hajt a szár, csillagok fénylenek elő. Mindez a két ügyes kéz, az alkotó gondolat, a harminchárom évi gyakorlat, s az anyag — az üveg —- iránti szeretet műremeke. Szívesen felvenne tanulót, azért is, mert a szakma bizony kihalófélben van: nincs utánpótlás. Pontosabban az lenne, sokan keresték már meg, több érettségizett fiatal is, hogy nála tanulhasson. Viszont e szakmában az utóbbi időben egyáltalán nem indítanak képzést. (Újból csak az a bizonyos tükör...) A fia is más területen próbál boldogulni: Ferihegyen a postakiszolgálási csoport vezetőhelyettese, s Üllőn vett lakást. A papa hétvégeket így munkával és autózással tölti, mostanában. , , . t > Sándor János, noha szereti, tiszteli az üveget, mégis azt mondja: — Az egyik legértékesebb tulajdonsága az üvegnek, hogy törik. Ő ebből él. Lefler György Olaszországi úti jegyzetek (1) * En is jártam az Isonzónál Első pillantásra azt mondhatnék: olyan, mint a Tisza. De mégsem az. Itt mások a növények, más a folyó sebessé- ge-sodra. Más a táj, más a víz illata. Állok a folyó partján. Az Isonzó lassan araszol az Adriai-tenger felé. Legendás hely ez. Doberdó, Isonzó, Piave. Csupa olyan név, amit a nagyapák és a dédapák emlegettek, mint hősi tettek, végtelen szenvedések, előnyomulások és visszavonulások színterét. 1915-től 18-ig éltek e vidéken sziklába vájt bunkerben, olasz faluban, ka- vernákban a katonák. Capo- retto, Monfalcone, Doberdo, Cividale, Görz, Codroipo... csupa legenda. Tizenkét öldöklő nagy csatát vívtak errefelé három év alatt. A Tisza mellől, a Duna tájáról ide került katonák nemigen gyönyörködtek a tájban. A katonaturizmus akaratlan világlátói legföljebb a folyó láttán képzelték magukat haza. De aztán rá jöttek: ez is csak vízió, mint maga az élet. A Jánosok, Giovannik, Han- sik, a Jóskák, Seppek és Giu- seppék itt néztek farkasszemet, időnként megölték egymást. Hogy miért, azt pontosan nem tudták. Bülow tábornok, az Aostai herceg, Jenő főherceg nem sietett megosztani velük a célokat. Mint ahogy minden hatalom igyekszik gondosan megkímélni alattvalóit az igazságtól. így aztán ott voltak az Isonzó partján, a doberdói kövek között. Győztek, vesztettek, és közben azon gondolkodtak: de jó is a folyónak... Pedig az Isonzónak sem volt jó. Belé is csaptak srapnelek. Hadi hidat vertek rajta. Halottakat vitt a hátán. Felszálló hajnali párája nem a partján lévő természet éltetője volt, hanem csupán álca, ami mögött csapatokat lehetett mozgatni. Állok az Isonzó partjánál. Rég olvasott történelmi művek, egykor hallott katonatörténetek kavarognak a fejemben. Még bárgyú, a háború után született regények idilli képei is előkerülnek. Nyolcvanéves históriák. Történetek a kisaranyról, kisezüstről, a sebesülésről. A táj ma szelíd. Csendes. A híd tövében kirándulók. Arréb horgászok. Senki nem emlékezni jön ide. Végtére is'az Isonzó szép. Fürdeni is jó benne. Hadtörténeti levéltárak őrzik az emlékeket. A hadműveleti naplókat. A kitüntetésre felterjesztetteket. A veszteséglistákat. A halottak neveit. Az ellátás szervezését. A lakosság És míg a folyót néztem, ami lehetett volna a Tisza is, de nem az volt, lelki szemeim előtt feltűnt egy katona. Csukaszürkében. A gáton ment át. egyenesen a víz partjára. VédLehetne a Tisza is. De nein az. Ez az Isonzo (A szerzőfelv.) hangulatát. A felderítők beszámolóit. Csupa egzakt tény. Csupa hidég realitás. Csupa tervezett hálál. A Doberdó és Isonzó táján kialakult harcihelyzet szakszerű leírása. Egy csomó értelmetlenség. Egy rakás őrület. Egy sereg kis- és nagyhatalmi pofon a kontinensnek. Állok az Isonzónál. Elmondhatom, én is jártam itt. rét megmerítette. Aztán elindult visszafelé. Végül eltűnt a folyóról felszálló párában. Örökre. Tálán nem is ember volt. Csak szellem. Az élet szelleme a tájban, ahol egykor százezrek haltak meg. Ekkor értem meg: az Isonzó nem folyó. Fogalom. Az értafci metlen halál szinonimája. (bürget)
