Új Kelet, 1995. október (2. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-14 / 242. szám
UJ KELET Interjú 1995. október 14., szombat 5 „Hiszek a test és a lélek harmóniájában” Beszélgetés Szabó Tünde színművésznővel, a Móricz Zsigmond Színház alapító tagjával — ...lehetne inkább kicsit később? — Tizenegykor? —Remek. — Akkor holnap a színésztársalgóban várom délelőtt tizenegykor. Köszönöm, művésznő! Szabó Tünde a pontosság és a megbízhatóság élő szobra. Szavára mindig várakat lehetett építem. A színházat szentélynek tekinti és mélységesen felháborodik mindenen, ami nem a teljességre törekvő, ami nem tisztességből. kötelességtudásból fakad. Másodpercre pontos most is. Tizenegykor lép be. Árad belőle a természetesség és a báj. Szép és fiatal, akármennyire is tiltakozik ellene... —Kellemes ez a parfüm. Mi a neve?-- --- Nem tudom... Van többféle is... — Kérem, mesélje el olvasóinknak milyen nagy élmény érte az utóbbi időkben! — Meghatározó napok voltak az utóbbiak. Pécsett voltam a Pécsi Nemzeti Színház fennállásának százéves évfordulóján. Nagyon jólesett visszamennem. Kicsit szorongtam, amikor elindultam. Nem mindig könnyű feladat az embernek szembesülnie a múlttal. Huszonegy éve jöttem el onnan. Csodálatos élményt jelentett, hogy ennyi év után is így emlékeznek rám és így szeretnek a volt kollégák, a közönség! Sólyom Kati, aki testi-lelki jóbarátom volt és ma is az, elszavalta az egyik versemet. Valamikor hatvankilencben írtam. Akkoriban is elmondta, az igazgató határozott tiltakozása ellenére. Meg is hurcolt érte a „párt” és a rendőrség. Különben ma is időszerű. — Meghallgathatom? — Elmondom. A címe: Megyek az éjszakában. Szabó Tünde halkan, nagyon halkan, szinte csak éppen, hogy értelmezve a szöveget csak nekem szaval. Illetve verset mond. Valóban megrázó és gyönyörű, amit hallok. Mai. Valóban igaz a tétel, hogy a legjobb versek kortalanok. Nem is csodálom, hogy a pécsi publikum is emlékszik rá. —Ón nagyon ismeri az életei. Tudna valamilyen képletet adni a „világ megváltására"? — Megbolondult? Ha önmaga megváltására vannak eszközei egy embernek, az már a világ csodája! Különben is, a világ önjáró... — Mit jelent Önnek a változtatás? — Elmenni, változtatni mindig nagy kaland. Bár sokszor ez csak elviekben igaz, mert adódnak olyan helyzetek, amikor az ember utólag látja be, hogy nagyobb kaland lett volna maradnia. Mindenesetre, aki változtat, az azt hiszi, hogy a számára jobb irányba mozdul. — Ön fokozottan érdeklődő típus? — Valóban minden nagyon érdekel ezen a világon! Sajnos, ahogy múlnak az évek, egyre inkább érzem, hogy milyen kevés ideje is van egy embernek a Földön. Ezért — mivel mindennel végtére is nem lehet foglalkozni — általában azt az elvet követem, hogy amibe belekezdek, annak valóban a mélyére is ások. Nem vagyok alkalmas a felületességre. — Könnyíti ez az elmélyült szemlélődés egy színésznő életét a mai világban? — A színház a színészet ürügyén az életre tanítja az embert, segít önmagát azonosítani... Ezért szeretek tanítani is. — Kiket tanít? — Stúdiósokat, színészpalántákat tanítottam tavaly. Persze annak, hogy ennyire a szívemhez nőtt az oktatás, több oka is van. Boldogságot jelent. hogy segíthetek a fiataloknak az élet kérdéseinek megválaszolásában. (Nem mintha a felnőtt emberek nem szorulnának rá manapság.) Az élet sokkal, de sokkal több, mint az anyagi javak folytonos űzése. Persze, ma ez a nagy ideál. Csalóka ideál. — Több okot is említett, amiért szeret tanítani... — Igen. Mondják — és igaz is —, hogy az ember abból tanul a legtöbbet, amit tanít. Magam is azóta érzem, hogy milyen mélyen igaz mindez, amióta foglalkozom vele. Ehhez ugyanis a megszerzett tudás rendszerezése is szükséges, amit ennek kényszere nélkül nem biztos, hogy megtesz az ember. —Ón íróként is sikeresnek könyvelheti el életét. — És ezt köszönöm is a sorsnak. Bár idő hiányában nem írhattam soha annyit, hogy valóban írói babérokra pályázzam, mégis, amit papírra vetettem, megjelent vagy színpadokon is elhangzott. Nem dolgoztam soha az íróasztalfióknak, ez nagyon nagy dolog... — Kérem, mondjon valamit a műveiről. — Két színdarabot írtam. Az egyik a Kvantum fantum csapdája című darab gyermekeknek, amit az itteni színházon kívül a Miskolci Nemzeti Színház és a Pécsi Nemzeti Színház is játszott, a másik egy felnőtteknek szóló színmű, a Küszöbön — egy lélektani dráma. — Ezt is játszotta a Móricz Zsigmond Színház. Várható, hogy újra színre kerül valahol? — Bujtor Istvánnal a székes- fehérvári színház igazgatójával tárgyalok erről. Érdeklődött a darab után. Különben éppen most jelezték, hogy ennek a kéziratát egy árverésen árusítják majd. — Nekem ez olyan hihetetlenül furcsa... — Miért? Ami megmarad a fejben, nem hiányolja azt a szív. Nem a tárgy a lényeges, hanem amit hordoz. —Nem is ezért. Számomra úgy tűnik, hogy ezáltal úgy kezelik Önt, mint a régi idők nagy színésznőjét, íróját. Pedig Ön nagyon fiatal. — Nem, nem. nem! Elmúlt az idő. Ezt tagadni esztelenség lenne. vagy maga a boldogtalanság kulcsa. — Ha jól tudom, versei is jelentek meg. — Igen, valamikor régen egy verseskötetem... — Mikori — Nem is tudom. Régen. Valamikor. — Mit ír mostanában? — Sólyom Katival megbeszéltük, hogy kortárs írók anyagából összállítok neki egy irodalmi estet. — Mondana erről valami bővebbet? — Szigorúan titkos! — Tizenöt éve ünnepelt tagja színházunknak. Itteni éveit ismeri minden színházszerető ember. Én az ezt megelőző évekről érdeklődnék... helyzetet, hogy rettegve néztem meg a próbatáblát: vajon ját- szom-e? Formálisan féltem, hogy meglátom a nevem a szereposztásban! Döntenem kellett: budapesti lakos akarok-e lenni vagy színésznő? — Mindannyiunk örömére helyesen döntött, azt hiszem, amikor hozzánk szerződött. Ugye itt. Nyíregyházán már nem így nézi még a próbatáblát? — Á. dehogy! Itt visszaállt a régi rend. Feltámadtam... — Gyönyörűen öltözködik. Szabó Tünde színművésznő — Főiskolás koromban a Madách Színháznál voltam, majd Kecskemétre szerződtem egy évre. Onnan kerültem a Pécsi Nemzetihez, ahol négy boldog évet töltöttem... Valami fatális tévedés következtében úgy döntöttem, hogy elfogadom a Vidám Színpad ajánlatát, és Budapestre mentem. Mit mondjak? Nem kellett volna... ^ Megbánta, hogy igent mondott a Vidám Színpadnak? — Mi az. hogy megbántam? Egyszerűen rettenetes volt, katasztrofális. Életem egyik legnagyobb tévedése volt, a legsötétebb hat évét töltöttem ott. Igaz, Abody hívott, ő igazi Vidám SZÍNHÁZAT akart csinálni. Annyi rosszindulattal kellett megküzdenie, hogy infarktust kapott és meghalt. Ami azután következett, arról kár is beszélni. — Miért élte meg ilyen nehezen ezeket az éveket? Sok remek színésznő bújt meg szép csendesen ott régebben. — Már abban az időben is filozofikus alkat voltam. Most pedig, ahogy múlnak az évek, egyre inkább azzá válók. Gondolkodó típus vagyok és voltam, ez pedig nem nagyon illett bele abba a képbe. Szörnyű emlékeim vannak a Révay utcáról. Teljesen „meghalt” bennem a színésznő. Minden fordítva műkő-' dött bennem. Képzelje el azt a Fotó: Harascsák Annamária Egyéni ruhákban jár. Hol veszi őket? — Most rátapintott valamire, ami újabban nagyon fontossá vált az életemben! —Nocsak... — Igen. Valóban imádom a szép ruhákat, és általában a szép dolgokat. Ha meglátok egy gyönyörű anyagot, már meg is mozdul a fantáziám, ugyanis én magam tervezem és varrom is a ruháimat. — Hobbi? Kényszerhelyzet? — Szerencsés jó a rosszban. Szerencsés annyiban, hogy imádok ruhákat tervezni és az álmaimat megvalósítani, még varrni is. Rossz annyiból, hogy mostanában már mást nem is nagyon tehetnék... — Ón ünnepelt sztár a városban, de nyugodtan mondhatnám, hogy országszerte, hiszen a neve jól cseng mindenütt széles e hazában. Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy anyagi nehézségei vannak? — Mást nem mondhatok, ha ez az igazság! Egyre inkább én tartom el a családomat. Idős szüleim vannak, és nem nézhetem tétlenül, ha gondjaik támadnak, ha be kell fizetniük a fűtést, a villanyszámlát! Nagyon sok pénz kell az élethez manapság! Imádok utazni! Tavaly még arra sem futotta, hogy nyaralni menjek valahová. Olyan képtelen ez a világ! Megyek a belvárosban és meglátok egy gyönyörű fürdőkádat. Nézegetem, nézegetem, aztán az árára téved a szemem: egymillió-hétszázezer forint. Na ettől kezdve a dolog nem érdekel többé! Tibetbe, Indiába szeretnék menni! Nagyon komoly elhatározásra jutottam, de itt van megint a szükség és a szerencse kérdése. Alakítottam egy bt.-t! Gondoltam, miért ne? Csodálatos ruhákat fogok tervezni és varrni. Eladásra! — Ezt úgy értsem, hogy... — ügy! Egyedi ruhákat készítek és árulni fogom őket. Csak még nincsenek kapcsolataim a butikokkal, de ami késik, nem múlik. — Ha felhatalmaz rá. művésznő, hogy megtegyem, a saját szakállamra reklámozni fogom Önt ebben a cikkben. — Felhatalmazom? Mi az, hogy felhatalmazom? Inkább köszönöm! — Sz'ent meggyőződésem, hogy ruhái kelendőek lesznek. — Különben Verebes Pistának is szóltam már. hogy szívesen vállalnék jelmeztervezői feladatokat. Örömmel vette. — Milyen kitüntetéseket kapott Ón a pályafutása alatt? — Nem én kapom a kitüntetéseket... — Ha jól emlékszem, van egy olyan marxi gazdasági tétel, hogy olyan gazdag egy ország, amilyen gazdagok az állampolgárai... Szerintem egy színház is annyira elismert, amennyire elismertek a színészei... — Nem is arról van szó, hogy ne terjesztettek volna fel... estik valahogy mindig lemaradok... Igaz, a Déryné- díjat megkaptam. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem is nagyon érdekel. Nekem sokkal fontosabb visszajelzés volt például ez a pécsi látogatás... — Nem kimondottan tudja adminisztrálni magát, úgy tűnik. — Nem is akarom, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esne jól, ha többet gondolnának rám „hivatalosan” is... — Amióta Máté Eta elszerződött Nyíregyházáról, Ön lett az egyedüli — hogy is mondjam — klasszikus veretű vezető színésznő... — Boldog vagyok, ha egy nyolcvanéves haldokló öregasszonyt játszhatok! Nagy kihívás! Nem vágyom én már sokat és mindig játszani. A komoly, igazi szakmai feladatok érdekelnek. Bár a hagyományos, egyszerű szerepekben is mindig megkeresem azt a pluszt, amit magamból hozzá tudok adni. Ez az egyedüli tisztességes színészi hozzáállás. —Melyek a legkedvesebb színdarab- és szerepemlékei ? — A Tangó, a Nem félünk a farkastól, a Sári bíró, a Hegedűs a háztetőn és egy csodálatos Shakespeare-darab, a Sok hűhó semmiért. — Kérdezhetek az Ón legberi- sőbbjét érintő témakörben is? . — Nyugodtan. Tessék. —Hisz Istenben? —- Nekem a vallás főleg filozófiai kérdésként kap értelmet. A keleti vallások filozófiája áll a legközelebb a nézeteimhez, életszemléletemhez. Hiszek a reinkarnációban. Pontosabban nem abban. hogy fűbe, fába. kutyába visszaszülethetünk, hanem abban, hogy más síkon folytatódik halálunk után az életünk. Nekem a bűntető. öklét rázó Isten idegen. Elképzelhetetlen számomra az a lény, aki annyira szereti az életet, hogy azt megteremti, azzal legyen elfoglalva, hogyan sújtsa haragjával a megtévedő- ket. Szerintem az örökös ismétlődés is bizonyítja a korrekciók végeláthatatlan lehetőségeit. A testi létet el- és megvető tételek sem értelmezhetőek a számomra, sokkal inkább hiszek a test és a lélek teljes harmóniájában. A keleti vallások ökomeniája' csodálattal tölt el. —Amikor a Móricz Zsigmond Színházhoz szerződött, számított arra, hogy a tizenötödik évadjában is itt ad majd interjút? — Az ember soha nem tekinti véglegesnek, ami történik vele. Egy biztos: itt nem azért álltam soha a próbatábla elé, hogy annak örüljek, ha nem látom a nevem. Ha annak ellenkezője miatt el kellett menekülnöm pestről, akkor mi értelme lett volna innen elmennem? Az első években — őszintén el kell mondanom —, idegen volt számomra a város. Most viszont már nagyon megszerettem. Aggódom a sorsáért, nézem a fejlődését, izgulok egy-egy házért, szép lesz-e ha teljesen elkészül? Szeretem Nyíregyháza szép kis virágos utcáit, szeretem az itteni embereket. Sok nagyszerű ember él itt a városban. Nem hivalkodóan, hanem tisztességesen, emberien. — Vannak barátai? — A klasszikus értelemben, hogy hetente, mondjuk kedden leülünk egy kártyapartira—nincsenek. Az időm nem engedi meg. Sokszor összejövök azonban olyan emberekkel, akikkel nagyon szívesen beszélgetek a világról, bármiről. Nagy örömöt jelent — hála istennek ez sokszor megesik —, hogy városi fiatalok keresnek fel. Főiskolások, gimnazisták. Velük is remek dolog beszélgetni. — Nem vágyik Budapestre? Hiszen tősgyökeres pesti, ha jól tudom? — Nem pontosan. Felvidéki származású vagyok. Féléves koromban szüleimmel együtt kitelepítettek bennünket a szlovákok, és akkor kerültem a fővárosba. Különben valóban ott nevelkedtem, a belvárosban. Most is a Várban van lakásunk. Érdekes. dolog ugyanakkor, hogy nem is igen érdekel, mi van Pesten. Valószínűleg kíméletlen, kegyetlen kenyérharc... — Ellenz^ a harcot? — Hogy ellenezném? Hiszen létező valóság. — Mi a valóság? — Amiről azt hisszük, hogy az. A mélyebb igazságokról csak sejtéseink vannak.-— Mi az igazság? — Maga az élet. Valamennyi dimenzióban. —-Mi az idő? — Ellenség és hajtóerő egyben, de csak ezen a materiális síkon. — Művésznő! Nagyon köszönöm a beszélgetést!
