Új Kelet, 1995. október (2. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-10 / 238. szám
12 1995. október 10., kedd Állatvilág UJ KELET Négylábú páciensek Nem könnyű betegnek lenni, főleg akkor, ha az ember nem is ember, hanem egy ártatlan kis négylábú, aki nem tudja elmondani, mi fáj. Az Allatkórház Kft. váróterme ez alkalommal is tömve van. Elsőként egy hatalmas fekete újfundlandi jön ki a rendelőből. aki megkapva orvoslását bőrbetegségére, vidáman szalad ki a szabadba gazdája oldalán. Fiú kétéves keverékkutya. Kicsit ijedten bújik a szék alá, amikor lehajolok hozzá. Néha meg-megrázza fejét, s ilyenkor hatalmas fülelői tapsolnak. Szomorú tekintettel néz rám, mintha érezné, hogy idős gazhiány miatt fellazult a páncélja, és enni sem akart, így érthető a legényke aggodalma. Néhány biztató szó és szakmai tanács azonban sokat segít. Tomi már ensek pihennek. A vizsla nemrégiben esett át egy nagyobb műtéten, a fekete borzast patkányméreggel etették meg a „jóakaratú” szomszédok. A néhány hónapos németjuhásznak eltört a jobb első lába, a kis rottweilerkölyköt pedig nem pitatták be időben az igencsak veszélyes betegségek ellen. A terem sarkában fiatal lány guggol, ölében tartva 13 évesen kicsit már öregecske barátját. A kutyus jó beteg, mozdulatlanul tűri, míg az infúzió lecsepeg. A neheze azonban még hátravan, az életmentő vért csak délután teszik fel az állványra. Az előkészítő asztalon hatalmas malamut fekszik. Gyógyszereitől mély álomba merült, mit sem érzékel a körülötte folyó jövés-menésből. Talán jobb is, mert legalább addig sem érzi jobb hátsó lábában a fájdalmat. Teherautó ütötte el, s most combcsonttöréssel fekszik majd heteken át. Bekötik vénájába a kanült, melyen át bármikor gyógyszer a szervezetbe juttatható. Még egy utolsó röntgen, aztán kezdetét veszi aZ operáció. A kis csoport körbeállja a műtőasztalt, és a leborotvált bőrt végighasítja a sziké. Szakavatott dája nem csak a fülét kitisztít- tatni hozta ide. Bár igaz, hogy gyakran elcsatangol a háztól, azért talán mégsem szolgált rá az ivartalanításra. Hogy nézzen ezek után utcabéli társai szemébe? Az ajtóban dr. Hegedűs Béla áll, kezében három fecskendő. Kinézünk mi is az udvarra. A piros autóban aprócska dobermankölykök alszanak. Lépteink zajára a két kis szuka azonnal felemeli fejét, a kis kan viszont békésen szuszog tovább. Megkapják a védőoltást, mely szemmel láthatóan nem nagyon viseli meg őket. Mire visszaérünk az előtérbe, ismét bővül a létszám. A zsemleszínű gombócot nemrégiben találták. Elhagyatottan kóborolt egy gyárudvaron, míg újdonsült gazdája be nem fogadta őt. Sze- retetre kiéhezve bújik az ölembe, apró mancsait a térdemre ejtve. A rendelőbe lépve a kintitől kicsit eltérő kép fogad. A vizsgálóasztal mellett a nyolcéves Tamás aggódó tekintettel figyeli a doktor minden mozdulatát. Az orvos hatalmas tenyerében szinte eltűnik a kis ékszerteknős. A- és B-vitaminboldogan mosolyogva veszi át házi kedvencét. Utánuk végre a keverék is sorra kerül. Cseppet sem csodálkozom, hogy nem szívesen jön be a kezelőbe. Néhány perc, és az altató injekció hatni kezd. Óvatosan az asztalra fektetik Fiút, és miután kitisztítják füleit, a legmodernebb ultrahanggal vizsgálják meg alhasát a nem éppen kellemes beavatkozás előtt. A „betegszobában” megszokott kerékvágásban folyik az élet. Gyermekágyhoz hasonló ketrecekben négylábú pácikezek rövid időn belül szétnyitják a combot s kiemelik az összeroncsolódott csontdarabokat. Pótlás és rögzítés kerül a szilánkok helyére, majd összevarrják a sebet. Bár néhány óra múlva kis barátunk ébredezni kezd, pár hétre még szigorú fekvést rendel neki az orvos. Fáradtanjövünk ki a műtőből. Engem legalábbis teljesen kikészített ez a délelőtt. Hegedűs doktor azonban megnyugtat, hogy mi még egy átlagos napot fogtunk ki. Nem ritka az sem, amikor késő délutánig tart náluk a jövés-menés. Sikli/Harascsák Csak ülök, és azon gondolkodom, vajon milyen hatással lesz ránk a november elsején életbe lépő új ebrendelet. Az az igazság, hogy „kicsit” én is nehezebb vagyok 40 kilónál, és a magasságom is meghaladja a 60 centimétert. Még szerencse, hogy a gazdám és gazdasszonyom bérházi lakását még szőrpamacsnyi gombóc koromban vettem birtokba. így az új rendelet csak részben vonatkozik rám. Ugye egy gazdi sem felejti el nyilvántartásba vetetni kis lakótársait? Huncutka, a szelíd vadászgörény Ezt a ragyogó őszi napsütést, kellemes időt azonnal ki kell használni! Irány a vadaspark! Csend. Méghozzá ERDEI CSEND. Madárcsiviteléses, páviánkiáltásos. A fák közt ezer szemmel kandikál be a napsugár. Őszi színpompa! Mintha a közelmúlt nyarát búcsúztatná minden ezen a délelőtti Nevenincs Ünnepen... A fácánok peckes-büszkén grasszálnak vadonatúj életterükben, amit hivatalosan fácánröpdének neveznek. — Igazuk van, hiszen akár repülni is tudnának benne — árulja el nagy kotnyelesen Csőrike, az egyik fiatal fácántyú- kocska. — Mi inkább csak sétafikálunk mostanság a finom új homokban... Amikor Masa, a mosómedve megpillant minket, hozzánk lohol. Két lábon állva, szépséges csíkos farkincáját rátartian lobogtatva meséli a nagy újságot. — Csákén vagyok fent. ...a többi öt alszik. Nem is értem őket... Ezeket csak az éjszaka csalogatja ki... Na mindegy, én mindig ügyeletes vagyok. Szóval az a helyzet, hogy majdnem kész a mosómedvebirodalom! Ugye szép? Azt mondja a főbácsi, hogy még vízesés is lesz! Pedig az senkinek nincs ám! A miénk lesz az első! — Te, Masa! Ez nagyon szép. Miből futja erre nektek? — Nahiszen... jól néznénk ki, ha nekünk.... Szóval valaki, akit Poncornak vagy szponcornak — sose tudom kimondani a nevét — hívnak, megtetszettünk, és adott pénzt... Nem mondom, meg is érdemeljük, mert a mosómedve a legszebb, a legcsinosabb, a legtisztább, a... — Jól van, jól Masa! Majd még beszélgetünk, most mennem kell. Vár Mazsola. — Mazsola? De hiszen az vaddisznó! — Bizony! Méghozzá nagyon aranyos pici vadmalac! Imádja, ha vakargatják. — Hát akkor csak menj a Mazsoládhoz... pedig már egész jól kezdtünk beszélgetni... Különben is olyan kevesen jönnek ide... Na... mindegy... majd a legközelebb... Szia. — Szia, kis Masa. — A búcsú után aztán, ahogy mondtam, meglátogattam Mazsolát, a vadmalacot, aki két lábra állva üdvözölt, majd Alex, a szelíd hatalmas farkas következett. — De szép a bundád! Szép tiszta. — Örülök, hogy tetszik — válaszolt Alex —, igyekszem adni magamra... ha már én vagyok a világ legnagyobb farkasa. Tudtad, hogy én egy F-egyes hibrid vagyok? Szibériai kanadai keverék. Hát ezért vagyok ekkora... Sétálni is szoktam a vadasparkban! A főbácsi mindennap hozza a pórázt, és már mehetünk is! —Hűha! Ez nagy dolog ám, Alex! — Bizony, bizony — bólogat nagy busa fejével. — Látod, ezért is érdemes szelídnek lenni... — Szegény kis rókakomák még a régi betonos házacskában laknak. Nagyon bánatosan néztek ránk, amikor elmentünk mellettük... Mondtuk is nekik, hogy még csak egy picikét kell várni, és szép új lakásba költözhetnek. Zsófi és Peti, a kamcsatkai barnamedvepár éppen nagy munkában volt, amikor meglátogattuk őket. — Mit csináltok? — Nem látod? — felelt Peti. — Követ görgetünk. — Hóvá és minek? — A medencébe és nem tudom... Csak! Pedig nagyon szokott érte dörmögni a főbácsi, ha telehordjuk ezekkel a sziklákkal... Azt mondják, hogy nehéz visszavinni a kupacba... pedig nem is nehéz... egy-két mázsa, ha van darabja... biztos viccelnek... Na megyek. Szia. A macicsaládot hátrahagyva a szépséges és hatalmas szarvú szürke marhák mellett vitt az utunk, de láttuk antilopékat, póniékat, bivalyékat, akiket még meg is kellett a szarvuk közt vakargatni, mert azt mondták, ha nem, hát panaszt tesznek az állatvédő ligánál. ...Jancsi és Juliska, a két amerikai bölény csak messziről bólintott, ugyanis éppen napi rendes meditációjukat végezték. Galléros páviánék ráértek, amikor otthonukhoz látogattunk. A vendéglátás^feladatait a ház ura —- Feri — átengedte két nejének, Zsuzsinak és Fruzsinak, így ők ketten szolgáltatták az ilyenkor minden vendégnek kijáró műsort. Volt bolházkodás, akrobatika, banánevés, fel sem tudom sorolni... — Tudjátok, mi sztárok vagyunk! — „színezte magát” Zsuzsi. — Arról beszélhetnénk, hogy kettőnk közül ki a sztárabb — makogta öntudattal Fruzsi. Ebből aztán meglehetősen viharos csetepaté is kerekedett, így jobbnak láttuk magukra hagyni őket — elvégre tapintat is van a világon... Huncutka már rácsán lógva, ide-oda cikázva várt ránk! Gyönyörű kis pofácskája, értelemtől csillogó szemecs- kéi mindig mosolyt fakasztanak az emberekből! — Szia! Szia! Szia! — üdvözölt repesve. — Kiengedsz? Úgy szeretnék a válladon lenni... Játszanánk prémgallérost is! Jó? — Most sajnos nincs időnk erre, Huncutka, pedig tudod, hogy nagyon-nagyon szívesen és bármikor. Te vagy a világ legaranyosabb Szelíd va- dászgörénykéje, és ezt értékeljük is, csak most nincs sok időnk, és... — Értem, értem — szontyolodik el Huncutka. — Pedig nekem csak akkor van ám jókedvem, ha van itt valaki... Olyan kevesen jönnek mostanában... Na nem baj... Azért elvagyok... — mondja végezetül, és lehorgasztott fővel odújába vonul. Búcsúzásképpen még meglátogatjuk a hatalmas szibériai tigrist is, majd kicsit még körülnézünk a parkban... Táblákon olvastuk, hogy vasárnap lehet pónin lovagolni, kis Forma—1-es autót vezetni, van állatsimogató, lehet állatokkal együtt fényképez- kedni, megtudtuk, hogy kenguruk is jönnek... és mégis szinte üres a Vadaspark. Ki érti ezt? A fiatalok zsúfolt gyorsbüfékben, a gyerekek a komputerjátékokra meredve otthon, a felnőttek a tévét bámulva... Ki érti ezt? Gyönyörűen ragyog az égbolt... Sok-sok kedves lény várja őket... mégis üres a vadaspark... Ki érti ezt? Talán az emberek maguk sem... Palotai/Bozsó
