Új Kelet, 1995. szeptember (2. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-06 / 209. szám
8 1995. szeptember 6., szerda Közelkép UJ KELET Kitüntetés a felsőoktatásért Napirenden a tandíj Rövid háziünnepséggel kezdődött az évnyitó vasárnap délután a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem díszudvarán. Hunyadi Lász- lóné, a DOTE nyíregyházi egészségügyi főiskolájának gazdasági igazgatóhelyettese ezen a napon vehette át a Magyar Felsőoktatásért járó kitüntetést és emlékplakettet, melyet Fodor Gábor művelődési miniszter adományozott. Az igazgatóhelyettes asszonnyal irodájában ültünk le beszélgetni. —Számított a kitüntetésre? — Dehogyis. Egészen vá- - ratlanul ért, amikor az évnyitón felolvasták a nevemet. — Mivel indokolták az elismerést? — Bár oktatok is, elsősorban gazdasági munkámért kaptam az elismerést. Már öt éve, hogy ezen a főiskolán dolgozom, de korábban sem állt távol tőlem az oktatás ügye. Előző munkahelyem a megyei pedagógiai intézet volt. Számomra mindig is fontos volt a diákság összes problémája, talán ezért is érzem jól magam ezen a poszton. — Milyen feladatokkal indult ez a tanév? — Az első és legfontosabb a tandíjak megállapítása. Néhány perccel ezelőtt ért véget egy megbeszélésem, melynek szintén ez volt a témája. A diákönkormányzat bevonásával próbáljuk megtalálni az arany középutat, azt, mely mindkét fél számára előnyös lehet. Ez a téma nálunk kiemelt fontosságú, mert meglátásom szerint a szabolcsi hallgatók vannak a legrosszabb szociális helyzetben. Egyelőre még tervezet, de valószínű, hogy az idén csak az alaptandíjat kell majd befizetni. Hozzá kell tennem, hogy tagja vagyok a gazdasági igazgatók konferenciatanácsának, melyben az egészségügyi főiskolák igazgatói tanácsának elnöki posztját is betöltőm. Emellett, amikor időm engedi, több minisztériumi feladatnak is eleget teszek. — Beszéljünk egy kicsit a magánemberről. — Öt éve özvegy vagyok, férjem egy munkahelyi baleset során vesztette életét. Két gyerekemmel élek együtt. A lányom kozmetikus, a fiam pedig negyedéves a Bánki Donát Szakközépiskolában, így aztán tanítás után sem unatkozom, akad dolgom bőven. Csonka Róbert felvételei Variációk gödörre A tehén nem harap Kézhez kapván Nyíregyháza Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatalának új és meglehetősen rigorózusnak tűnő tervezetét az állattartás szabályozásáról, eszembe jutott, hogy felkeresem azt az embert, aki az örökösföldi lakótelep közvetlen szomszédságában, a Család utca 94. alatt teheneket tart. Vágner István szívélyesen fogad, ami azért meglepő a számomra, mert megvallom, arra számítottam, hogy a kutyáival fogja megmutattatni a kijáratot... — Vágner úr! Hol vannak a bocik? — Már nincsenek itt. Ki kellett vinnem őket a tanyámra. —Netán a városi hatóságok... — Nem. dehogy. Hivatalosan minden a legnagyobb rendben volt. Az egészségügyi, építészeti és egyéb előírásokat betartottam, miért lett volna gondom velük? Sőt! Az iskolák és az óvodák is ide jártak, hogy a városi gyerekek is megláthassák, hogyan is „lesz” a tej, a túró, miegymás. Nagyon is jó volt a kapcsolatom velük. Csak, tudja, az emberek... Nem mindenki kedveli az állatokat... Én meg békés ember vagyok, nem szeretem és ha lehet kerülöm a veszekedést. Különben is kinőttük ezt a helyet. Sok kisboci született, így már tizenöten vannak. Nem fémének itt el... — Ez akkor azt jelenti, hogy nem láthatunk többé Örökös- földön legelésző bocikat? — Mostanában az Orosi úti benzinkút mögötti dimbes- domboson szoktam legeltetni. Senki sem törődik igazán ezzel a résszel. Titokban odahordják a szemetet is egyesek... A területet sem simították el, bár hallottam valamit régebben arról, hogy építeni akarnak ott, de semmi nem történt. Sok helyen térdig, mellig ér a gaz. Tulajdonképpen segítők az önkormányzatnak „kaszálni”. — Most már béke és nyugalom van tehát a bocik körül? — Nem mondhatnám... az emberi természet... Tudja, ezt a területet kutyafuttatásra jelölték ki. Most a kutyatulajdonosok szemét szúrják a legelésző tehenek... Csak tudnám, miért? Én még a büdös életben nem hallottam olyat, hogy egy kutyát megharapott volna egy tehén... Palotai A maffia „megrendelésére” Kirabolták a BÁV zálogházát (Folytatás az 1. oldalról) A két dolgozó a hétórai nyitás után nem gondolta, hogy az első „kuncsaft” fegyverrel a kezében fog megérkezni. De nem is szándékozott zaciba adni a fegyverét, inkább arra ösztökélte a két dolgozót, hogy minél előbb rakják szatyrába a kasszában lévő bankókat. Egyébként nagyon udvariasan „társalgóit” a két dolgozóval, míg „kiszolgálták”, elnézést kért a rablásért. Hozzátette, hogy erre a maffia kényszerítette! Miután a 340 ezer forintot magához vette, kisétált az udvar hátulján lévő felvevőhelyről. Más ügyfél ebben az időpontban nem tartózkodott a helyiségben. A váratlan látogató távozása után a dolgozók azonnal értesítették a rendőrséget, akik a rablók kézre kerítésére megtették a szükséges intézkedéseket. A meglepett dolgozók személyleírása szerint az elkövető körülbelül 40—45 éves, 165— 170 centiméter magas, zömök testalkatú, kerek arcú. rövid, barna hajú volt. Ruházata: kopott kék színű farmernadrág, felül sötétkék, kerek nyakú pulóver, kezében fehér alapon kék feliratú reklámtáskát vitt. A vizsgálat eddigi adatai szerint az ismeretlen férti a bűn- cselekmény elkövetése előtt, szeptember 1-jén és 4-én is megfordult az üzletben. Mindkét esetben ugyanebben a ruházatban volt. és egy fúrógép zálogba adása iránt érdeklődött. A rendőrség kéri. hogy akik a bűncselekmény elkövetésének időpontjában, illetve a korábbi napokban a leírt személyt a Bizományi Aruház környékén látták vagy más információval rendelkeznek róla, szíveskedjenek jelezni a 311 -666-os telefonon, de bejelentésüket megtehetik bármely rendőri szervnél. Kérik továbbá, hogy a bűn- cselekmény időpontjában a zálogház lépcsőházi, utcai bejárata mellett várakozó barna, enyhén hullámos hajú, zöld pulóvert vagy dzsekit viselő 35 év körüli, vékony testalkatú hölgy is, aki a kezében egy világos reklámtáskát tartott, jelentkezzen a megyei rendőr-főkapitányságon. —fuli — „Tele van a város akácfavirággal” Sápadt muzsikálás Jó, jó, tudtam, hogy nem a száztagú cigányzenekar fogja húzni augusztus 20-án a Kossuth téren, de így is elég nagy volt a csalódásom. Igaz, én abban az időszakban ismertem meg ezt a műfajt, amikor még cigányzenének nevezték, amikor Nyíregyházán még legalább tíz helyen húzták, amikor — hogy csak mutatóba kotorjak elő neveket — néhai Sar- kadi Elemér és Gubás Nagy Kálmán muzsikáltak. A sóstói kertvendéglőben egy-egy vasárnap, ünnepnap délután, a strandolást követően, amikor a felnőttek leöblítették kiszáradt torkukat, mi, gyerekek futkároztunk az asztalok között, majd lepihenve együtt nótáztunk alkonyaiig, cigányzeneszóra. Aztán nagyot fordult a világ. Kikopott a szórakozóhelyekről is a könnyű, asztali zene, ahogy az Anna presszóból (az hol is volt?) a zongoraszó. Utoljára talán a Vesszősnél húzták, de már annak is van néhány éve, s akkor már azt is Borsodi sörözőnek hívták. Most újra őket láthattuk az ünnep délutánján, azaz azt a néhány szál „legényt”, aki megmaradt belőlük. Nem vették fel a mellényt, hajdani munkaruhájukat — talán már elkopott. Nem álltak dobogóra — az most a Városháza udvarán az esti színjátékhoz kellett. De látszott rajtuk, igen készültek az ünnepre, ahol „... egyszer még hadd muzsikáljak!” Ünneplőbe öltöztették a szívüket, kifényesítették a hegedű, a brácsa, a bőgő meg a cimbalom fáját, talán még a szakadt húrok helyett is telt egy-két újra... S a kis prímás a jobbik vonóját emelte húrjai fölé, hadd lássák, villog a fehér lószőr rajta! Aztán elkezdődött valami, ami nem volt igazán varázslat. A nyugdíjasok, akik fáradtak voltak ahhoz, hogy a zenekar körüli tisztes félkörbe álljanak, a fák alatti padokra ültek. Közelebb főként a rokonság és a baráti kör álldogált; jókedvű sereg, sok-sok apró gyerekkel — meg azok néhányan, akik kiéheztek már erre a ritka élményre, és hallani is szerették volna, de mi voltunk kevesebben. Az árkádok előtt — kicsit féloldalt, hogy ne takarják el a színielőadás plakátját és jegyárusító asztalkáját — az izgalomtól fojtottan, kissé sápadtan szólalt meg a hegedű, valamivel bátrabban a kontra és a bőgő, de nekem legjobban a „magyar zongora”, a cimbalom két idős művelőjének játéka tetszett. Remélem, nem tartja senki ünneprontásnak, ha nem dicsérek kritikátlanul olyat, amit nem érzek dicsérni valónak... Ők ennyire képesek, eddig jutottak el e hajdan oly népszerű szórakoztató műfaj ismereteiben. Talán többre vállalkoztak, mint amire képesek, de ez nem baj, ha nem kapnak esélyt, nincs miről előbbre lépniük. Mert őszintén szeretném, ha volna előrelépés! Van még az ott szereplőkön kívül is néhány cigányzenész — az emléktáblát is kapott világhírű prímás családjából származó muzsikus akkor éppen a Múzeumfaluban húzta —, aki közreműködhetne. Ha egy dobogót és egy kis hangerősítést is kaphattak volna, talán a tér padjain is láthatták, hallhatták volna a kis prímást és játékát. S ha nem is sokkal jobban, de bizonyára lelkesebben játszhattak volna e muzsika szép számú kedvelője nagyobb örömére. Erdélyi Tamás
