Új Kelet, 1995. szeptember (2. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-30 / 230. szám
UJ KELET Idősek világnapja 1995. szeptember 30., szombat 9 • • Öregek Ők azok, akik mindig vártak, ők a türelmes nemzedék. Soha nem jutottak dolgaik végére, sokszor bizony hiába vártak. Ma is azt teszik. Várnak egy kis megbecsülést a nemzettől, melyért többször is kockára tették az életüket. Félreértés ne essék! Nem önmaguk jobb sorsáért, hanem a közért. Ezt manapság úgy mondanék, hogy a „semmiért”... Ez a nemzedék „leszokott” egy létformáról, hogy magára erőltessen egy másikat. Egy idegent. Megtette. Munkájával és becsületével elviselhetővé tette az elviselhetetlent. Most pedig szitkokat kap érte. Ugyan miről tehetnek ők? Nem ők álmodták meg az eszmét. Miért kéne tagadniuk, hogy emberibb arcot kölcsönöztek neki? Tán egész életüket kéne megtagadniuk? Ők igenis teremtettek valamit a semmiből, a semmi eszközével. Ha mást nem, hát annak lehetőségét, hogy legalább küzdhetünk. Mert bizony nem elismernünk, hogy járhattunk volna rosszabbul is, igencsak balgaság lenne. Nézzünk csak körül... Köszönjük meg nekik, hogy megtanítottak minket az elviselés tudományára. Legyünk hálásak, hogy türelmüket belénk plántálták az évtizedek folyamán. Hajoljunk meg előttük, mert áldozatos életük megmintázta az „értelmetlen” munkát — az éppen csak, hogy létfenntartást adó munkát — is szerető ember példaképét! Ha ezt nem ismernénk, ugyan, hogy léteznénk manapság? Az ő múltbatekintésük záloga a jövő boldogulásának. Az ő tartalékaikból merítünk, az általuk alapozott házakban élünk. Lehet, hogy nekünk sajátunk ez a mai világ. Ők már soha sem fogják igazán újra megszokni, mégis elviselik. Igaz, nehezen. Idegen nekik a mi idegenségünk. Úgy szeretnének néha egy kicsit beszélgetni, látni, hogy megpihenünk mi is mellettük. Csak éppen annyira, hogy érezzék: közénk tartoznak ők is. Álljunk hát meg mellettük egy-egy szóra, térjünk be házaikba, ha invitálnak tisztességgel, ahogy megszokták. Ne rohanjunk el dolgaink után. Ők mindig csak várakoztak. Nézzünk a szemükbe, és rögtön megértjük, hogy szükségük van ránk. Nagyon nagy szükségük! Palotai Délelőtt tíz óra van. A nyíregyházi egyesített szociális otthon lakói reggeli utáni sziesztájukat töltik. Van, aki a napi sajtót lapozgatja, van, aki békésen szunyókál a karosszékben. Végigmegyünk a folyosón, majd az egyik szoba előtt megállunk. Élénk beszélgetés és nevetgélés szűrődik ki az ajtón át. Bent özv. Balogh Béláné And néni és özv. Juhász Józsefné Margit néni kínál hellyel. Mikor az életükről kérdem őket, néhány pillanatig mindketten hallgatnak, majd Anci néni töri meg a csendet. — Még szerencse, hogy olyan víg kedélyű vagyok, mert amennyi mindenen én már keresztülmentem, azt másként nem lehetett volna kibírni. Nyolcvanháromig Balato- nedericsen laktunk a második férjemmel. Mikor meghalt az édesanyám, a gyerekeim rávettek, hogy költözzünk vissza Nyíregyházára. Bár már mindketten nyugdíjasok voltunk, itt mégis újra munkába álltunk. Vettünk egy másfél szobás kis lakást a Benczúr téren, melyből rövid időn belül kis palotát varázsoltunk. A fiamék építkezni kezdtek és nagyon kellett nekik a pénz. Eladtuk a lakásunkat, hogy ők boldogulni tudjanak, s nem sokkal később még kölcsönt is vettünk fel. Ám az együttlakás módszere nem nagyon működött nálunk. Amikor elfogyott a kis vagyonunk, már nem kellettünk nekik. Idős fejjel albérletbe költöztünk a párommal, mert amikor már nem csak szavakkal bántottak minket, azt nem tudtuk elviselni. A békés öregkor itt köszöntött ránk az otthonban. Bár nem sokáig élvezhettük együtt, mert a drága páromat tavaly elvitte a rák. A gyerekeim hosszú ideig rám sem néztek. Aztán, amikor a fiam bajba került, eljöttek hozzám. Én még a történtek után sem tudtam a gondok közt hagyni, nem kértem tőle vissza a tartozást. Tudja, kedvesem mit kaptam ezért cserébe? Hoztak nekem egy doboz kávét és egy kis mohakoszorút. Míg Ancika néni mesél, Margitka néni hol mosolyogva, hol a fejét csóválva nézi barátnőjét. Az ő élete sem volt sokkal könnyebb. — Nyíregyházán láttam meg a napvilágot 1914-ben. Nem voltam teljesen egészséges, ezért életem nagy részét a nyomorékok otthonában, az ÉLIM-ben töltöttem. 1953-ban kerültem ki onnan, és rögtön munkát kerestem magamnak. Egyedülálló voltam, lakást nem kaphattam. Albérlet volt hosszú éveken át az otthonom. Aztán, huszonkét évvel ezelőtt rátaláltam erre az intézetre. Addig egyedül éltem, soha nem volt társam. Itt aztán rámköszöntött végre a szerelem. Tíz boldog évet töltöttünk Nyíregyházán a Vécsey köz lapos épülete éveken át apró babáknak, ma pedig idős embereknek biztosít nappali pihenőt. Az idősek világnapján a napközi otthon vezetőjével, Román Deme- ternével beszélgettünk. — Mi a feladata ennek a szervezetnek? — A városban és a peremvárosban élő idős emberek ellátásáról gondoskodunk. Működik nálunk egy házigondozó szolgálat, melynek munkatársai közel 300 idős ember kényelmét biztosítják. A városban hét idősek klubja tartozik hozzánk, százhetven taggal. A mi feladatunk a negyvenfős értelmi fogyatékos csoport nappali ellátása is. Tizenhat kifőzőhelyünkön 530—550 embernek tudunk meleg ebédet biztosítani. Sokan azonban képtelenek kijárni a házból, így nekik tiszteletdíjas ebédhordók viszik el az ennivalót. — Mit tud ez az otthon nyújtani tagjainak? — Mint már említettem, elsősorban meleg ebédet vagy igény szerint napi háromszori étkezést, illetve telNapközi otthon időseknek jes ellátást, melyért a nyugdíj fizetni. Klubtagjainknak rendösszegének függvényében kell szeresen szervezünk kirándulásokat, különböző vetélkedőket, összejöveteleket. Az idősek világnapjától függetlenül október 24-én, összevonva mind a hét társaságot, kis házi ünnepséget rendezünk. — Más téren is tudnak segíteni? — Nagyon jó kapcsolatunk van a háziorvosi szolgálatokkal és a Vöröskereszttel is. Hetente kijár a napközi otthonba egy orvos, aki a vér- nyomásmérés mellett felírja a szükséges gyógyszereket is. — Hogyan kerülhetnek he ide az idős emberek? — Van, aki magától látogat el hozzánk, van, akit az orvos, a családsegítő központ vagy más karitatív szervezet irányít hozzánk. — Vannak új terveik a jövőre nézve? — A közgyűlés döntésének értelmében hozzánk tartozik majd az a két átmeneti hajléktalanszálló, melyhez nappali melegedő és népkonyha is tartozik majd. Kemény munkát jelent az indulás, de remélem, hogy mint már annyi mással, ezzel is megbirkózunk majd. el az urammal e falak között. O is tavaly nyáron halt meg, szintén a rák végzett vele. Akkor költöztünk egy szobába Ancikával, és mondhatom, nagyon jól megértjük egymást. — Nem túl egyhangúak itt a napok? — Hogy mondhat ilyet? Mindig van mivel lefoglalni magunkat. Olvasunk, tévézge- tünk, délelőttönként kézimunkázni, borozni járunk vagy csak egyszerűen ülünk a karosszékben és beszélgetünk egymással. Én most odavoltam két hónapig rokonoknál nyaralni, de már nagyon vágytam vissza, ebbe a társaságba — veszi vissza a szót Anci néni. — Nehogy azt higgye, hogy az öregek már nem szórakoznak. Rendszeresen rendezünk vetélkedőket és kirándulásokat Fotó: Harascsák Annamária is. Legutóbb A férfi, aki tetszik nekünk, illetve A nő, aki tetszik nekünk műsort vittük színre. Barátnőm lett a királynő — karol bele szobatársnőjébe Margit néni. — Hogy is volt ez a koronázás? — A kiírt feladatok közül én tudtam eleget tenni a legtöbbnek. így a férfitársak engem választottak meg a királynőnek. Meg is mutatom, mi mindent kaptam. A polcról előkerül egy váza és egy kis porcelánpapucs. — Volt koronám és palástom is, de az ünnepség után az igazgató úr a fülembe súgta, hogy azok leltári darabok — kacag fel hangosan az asszony, s örömmel látom, hogy arcán már nyoma sincs a pár perccel korábbi boldogtalanságnak. Tegnap délelőtt Nyíregyházán, a Vécsei közben található idősek napközi otthonában kis ünnepséget rendeztek az idősek világnapja alkalmából. A feldíszített teremben szép számmal összegyűlt résztvevőket Berencsi Gyula alpolgármester köszöntötte. A rendezvényen ott volt dr. Illésné Erdős Judit, a polgármesteri hivatal szociális irodájának vezetője is, aki gazdagon összeállított csemegekosarat hozott magával. A klub idős tagjai kekszszel és üdítővel ünnepeltek, majd ezt egy kellemesen elköltött ebéd követte. Telnek, múlnak az évek, de a dolgos kezek sohasem pihennek. Mindig akad tennivaló a ház körül, melyet el kell végezni A hétvége és az idősek oldalát szerkesztette: Sikli Tímea Fotó: Ferenczy Imre
