Új Kelet, 1995. szeptember (2. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-21 / 222. szám
10 1995. szeptember 21. csütörtök Egészségünk Drogturnén a Géniusz UJKELET Sebész szike nélkül Dr. Dohanics Sándor, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Hasi és Érsebészet ma is élő legendája. A négy nagyhírű, megyénk határain túl is elismert, ez évben nyugdíjba vonuló osztályvezető főorvosok közül végül, de nem utolsósorban Dohanics főorvos úrral ismerkedhetünk meg. A fővárosi Géniusz együttes vállalta, hogy ingyen és bérmentve az egy hónapig tartó Drogturné minden állomásán forró hangulatú koncertet ad. Nyíregyházán augusztus végén az eső miatt csak „rövidített programmal” léphetett színpadra a csapat, így volt időnk szót váltani Oplaznik Péterrel, a Géniusz énekes-szólógitárosával. — Négyen vagyunk a zenekarban, Binder Róberttel (bass- gitár), valamint Knapp Zoltánnal (dob) már korábban is együtt játszottunk. Székely Tamás (billentyű) négy évvel ezelőtt csatlakozott hozzánk. Az elején tehetségkutatókra jártunk, ahol meg is nyertünk egyet-kettőt. Több mint három Testedzésnek szánt kerékpározás közben egy lánnyal találkoztam Mátészalkán. Időnk fogytával kikísértem a vasútállomásra, és vonatindulásig a buszjáratokat bemutató táblát tanulmányoztuk. Volt azonban egy apró gondom, hová tegyem a kerékpáromat? A tárolóban nem akartam hagyni, mert ezen a mountain bike-on a felszerelés többet ér egy átlagfizetésnél, lakatkulcs pedig nem volt nálam. Korábban tanúja voltam, amikor egy fiatal srácnak elmagyarázták, nem ülhet fel bicajára a váróteremben, ott csak tolni szabad, ezért aztán teljes lelki nyugalommal bevitem magammal. Pár pillanat múlva két vasutas-egyenruhát viselő férfi lépett oda hozzánk. Az egyik. éve folyamatosan koncertezünk, nekünk van Magyarországon a legtöbb fellépésünk. Mindegy hogy hol, csak zenélhessünk. Lassú, de biztos az útunk. Az Úgy érzem című nótánk igazi sláger lett, elég sokat játssza a televízió. A lassú számok mellett „normális” rockzene is szerepel a programunkban. A dalaink kapcsolatokról szólnak, illetve nekünk is megvan a véleményünk a világról. Igyekszünk kulturáltan megfogalmazni érzéseinket, gondolatainkat. Talán ezért is léphetünk fel a Drogturnén. — Egyébként ez egy „csajo- zó” zenekar? — Nem, pontosabban úgy viselkedünk, mint minden nagy bajuszával ősmagyarokat ábrázoló képet juttatott eszembe, a másik teljesen átlagos arcú — azt hiszem, nyír- csaholyi — férfi volt. Utóbbi meglehetős határozottsággal — és alkoholszaggal — felszólított, vigyem ki a kerékpárt, de azonnal! Talán ha egy kicsit udvariasabb, egy szót sem szólok, de hangnemétől felment bennem a pumpa. Ugye itt tilos a dohányzás? — kérdeztem visza. — Akkor miért van a társad kezében füstölgő cigaretta? (Valahol azért szimpatikus lehettem nekik, mert egyből tegeződni kezdtek, én pedig nem vagyok semmi jónak elrontója.) — Tilos, de nem szívom, csak a kezemben van! — kaptam meg a választ. (Nem tudegészséges férfi. Érzékenyek vagyunk a lányokra, de nem úgy, ahogy a rockzenészek általában. Szívesen beszélgetünk, szeretünk hosszabb időt együtt tölteni a rajongóinkkal. Nem véletlen, hogy az Edda és a Manhattan után mi is megrendeztük Agárdon a táborunkat. — Miért csatlakoztatok a Drogturnéhoz? Van közt etek vagy barátaitok között drogfüggő vagy AIDS-es? — Úgy tudom, nincs köztünk sem drogos, sem pedig AIDS-es. A dolognak ott van a súlya, hogy ez nincs ráírva senkire. Honnan tudhatnám például, hogy az egyik koncertünkön megjelenő általam nagyon szimpatikusnak vélt lány korábban nem került egy pár perces örült kapcsolatba? Lehet, hogy ő maga sem tudja, hogy fertőzött... Éppen ezért nagyon fontos, hogy használjuk az óvszert szeretkezés közben. Védjük egymást, védjük magunkat... Megdöbbentett az az eset, amikor az egyik fővárosi középiskolában léptünk fel. Koncert alatt végig szemeztem az egyik lánnyal, majd a buli után elkezdtük beszélgetni. Éreztem, ahogy a szájából áradt a ragasztó szaga. Undorító volt... —Mi tesz a Drogturné után? — Koncertezünk tovább, mindenhova elmegyünk, ahova hívnak. A sok munkának köszönhetően a főváros legjobb rock- és diákklubjaiban lépünk fel rendszeresen. Márciusban remélhetőleg megjelenik a második lemezünk. Nagyon sok talpalásba került, amíg a Wamer-Magneoton kiadó elfogadta a zenei anyagunkat, de erre most már büszkék vagyunk. Száraz A. ta, hogy az elsődleges füst károsabb annál, amit a tüdőnkből kifújunk.) — Én pedig nem ülök fel! Ha nekem nem lehet kerékpárt behozni, nektek miért lehet dohányozni? — Hogy miért? Hát nem látod milyen egyenruha van rajta? — mutatott rá az átlagos arcú a társára. Ezután kimentem én is, ők is. Bemutatkozni elfelejtettek, ezért így név nélkül üzenem, hogy amennyiben nem akarják lejáratni az egyenruhán keresztül a vasutat, szedjenek fel egy kis jómodort, vagy kerüljék az utazóközönséget. A szabályok betartását pedig csakis akkor kérhetik számon, ha ők maguk sem szegik meg őket! Üdvözlettel Dojcsák Tibor — Kárpátalján születtem ikertestvéremmel együtt — kezdi Dohanics Sándor a beszélgetést.— Nagyon korán kerültünk Nyíregyházára, hiszen édesapám az itteni tanítóképzőnek lett a tanára, majd igazgatója. Nyolcéves középiskolai tanulmányaimat a királyi katolikus gimnáziumban végeztem, amely intézmény 1948-ban, az államosítás során szűnt meg. Ezután egyenes út vezetett a Debreceni Orvostudományi Egyetemre, ahol az ott eltöltött esztendőim meglehetősen zak- latottak voltak, és nem más, mint az akkori szellem és köz- gondolkodás miatt, amiért voltak kényelmetlenségeim az egyetemen. Őszintén szólva, mindennap arra számítottam, hogy lehet, ez az utolsó napom az egyetemen. Ennek a félelemnek nem személyes okai voltak, hanem köztudomású volt, hogy templomba járó, istenhívő egyetemista vagyok. — Kitűnő rendű diák voltam, édesapám pedagógus volt, így kétszeresen is tandíjmentes lehettem volna, ám én ennek ellenére a maximális tandíjat fizettem. Az egyetem elvégzése után visszakerültem Nyíregyházára. A sors különös ajándékaként dr. Eisert Árpád főorvos úr mellé kerülhettem, nála tanultam a sebészeti szakmát, és dolgoztam vele húsz éven át, egészen az 1974-ben bekövetkezett haláláig. 1975- ben jött létre a Sóstói úti kórházban egy új sebészeti osztály, és ennek lettem az osztályvezetője. Teljesen új osztály volt, teljesen új orvosokkal és nővérekkel. Azok az idősebb orvosok és szakdolgozók, akik ma a 2. számú sebészeti osztályon dolgoznak, azok egy része kezdőként, fiatalként került az akkori sebészeti osztályra, és ott dolgoznak ma is. 1985-ben került be a 2. számú sebészeti osztály a mai helyére, ahol azóta is folyik a gyógyítómunka. Nagyon szerencsés ember vagyok, hiszen kiváló kollégákkal dolgozhattam együtt. A búcsú pillanataiban, amikor elköszönök az osztálytól, a kórháztól, úgy érzem, egy olyan olajozottan gyógyító osztály, ahol én már lehet, hogy csak lomnak érez- ném magam. Az ott dolgozó orvosok alkalmasint többet is tudnak, mint én. — Főorvos úr, mennyire fáj elmenni, mennyire nehéz a búcsúzás? — Nem fáj elmennem, de nagyon szokatlan dolog lesz, hogy nem jövök majd ide nap mint nap vissza. Nem fogok operálni, nem kell többé a betegekért aggódnom, hiszen egész orvosi pályámon egy életen át aggódtam a betegekért. Csak részbeni kárpótlás lesz majd, hogy elmerülhetek az 1960-tól összegyűjtött könyveim olvasásában. De legfőképpen a családomé leszek, hiszen nagy család a miénk. Drága feleségemmel öt gyermeket neveltünk fel, és 14 unokánk van. Be kell járnunk szinte az egész országot, hogy találkozhassunk gyermekeinkkel és unokáinkkal. Itt szeretném elmondani, hogy én egy kitüntetetten szerencsés ember vagyok. Az életem sokkal különbül alakult, mint amit én valaha is reméltem. Egy nagyon meleg családban éltem, ahol én évtizedeken át „vendég” voltam, hiszen a kórházban éltem az életemet, és a gyermekeink szinte a feleségem odaadó anyai munkája és helytállása során nőttek föl. A feleségemmel együtt mindig csak a mosoly volt jelen a családban, és mindenkoron csak a boldogság töltött el minket, amikor gyermekeinkre gondoltunk, és amikor velük lehettünk. És amit én a szakmámban, hivatásomban elértem, az feltétlenül sokkal több, mint amire én valaha is gondoltam. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy sokkal többet kaptam az élettől, mint amit én megérdemeltem volna. Mindig fontosnak találtam, hogy a szakmámban, de nemcsak a szakmámban, az orvoslásban, a sebészetben, hanem az emberek között is mutatni kell, hogy küldetésünk van, és hogy a küldetésünk a konyhában a tűzhely elé, egy hivatali íróasztal mellé a betegágy mellé hív. A másik emberrel éreztessük azt a többletet, amely küldetésünkből, halhatatlan lelkűnkből ered, vagyis hogy az Úristen arra küldött bennünket, hogy a többi ember és egymás számára legyünk. Az Úristen nem csodákkal és különlegességekkel van jelen az emberek között, hanem a másik embertársunk lévén. Feladatunk, hogy ne leromboljuk, ne elrontsuk e képet, hanem teljesebbé, igazabbá tegyük, hogy mindig tudjunk még a maximálishoz is hozzátenni. E szemlélet elfogadása önmagunkat is neveli, mi is többek leszünk azáltal, hogy igyekszünk adni. Hol sikerül ez, hol nem, sok a kudarc, sok az ügyetlenség, néha félreértések is adódnak, de ezek emberi dolgok, hozzátartoznak az élethez. Nem az a dolgunk, hogy méricskéljünk, hanem a tetteink lehetőleges tökéletessége, értéke, az, amit környezetünk le fog mérni. Elvem volt, hogy tisztességesen végezzük minden perc, óra feladatát. A beteg mindenkoron jobban érezze magát, ha meglát a kórteremben, a kórterem ajtajában. Sokszor elmondtam orvos kollégáimnak: elsődleges céljuk legyen gyógyítómunkájuknak, hogy a betegek jobban érezzék magukat, ha meglátják kezelőorvosukat a kórterem ajtajában. Hiszen a betegek bíznak az orvosokban, tőlük várnak a bajban, szorongásban segítséget. Ez feladat is az orvos számára, hiszen én ezért is dolgoztam évtizedeken át. De az orvos soha sem csinálhatja munkáját csak mint mesterséget, ez ehhez kevés. Az orvosi munkához teljesen a tudás mellé oda kell adni az érző embert is. —Főorvos úr! Az Ón személye ebben a városban évtizedeken át összefonódott, és talán elválaszthatatlan volt a görög katolikus egyháztól. A betegek és hozzátartozóik, valamint a városlakók, ha az Ön nevét említették, elmondták egymásnak az önnel való találkozások örömeit, és néha bánatát is. Akkor Dohanics Sándort a katolikus egyház hű gyermekeként is emlegették. Életének nagyszerűsége és szerénysége révén mennyire sikerült egy újabb és fokozottabb elvárásnak eleget tennie? — Nem volna egészen becsületes és igazságos dolog, ha nem fordulna meg a fejünkben az, hogy 1954—1960-ig nem járt dicséret azért, ha az ember vasárnaponként a családjával templomba járt. Hiszen öt gyermekkel a templomba elmenni felért egy kivonulással. Mi ezt teljesen természetes dolognak tartottuk, hiszen gyermekeim csodálatos édesanyjával is a templomban ismerkedhettem meg. Tudtuk, hogy a mi családunk vallásos élete kihathat a többi család vallási életére is, mert úgy gondoltuk, hogy életünknek volt példaértéke. Mi nem másnak és különösebbnek kívántuk magunkat mutatni, de tudtuk, hogy életönk példája bátorítást adhat más vallásos családoknak is hitük gyakorlásában. Orvosi pályám és életem negyven éve folyamán kitüntetést nem adtak, de én ezt nem sajnálom, ezért nem szégyenkezem. Munkám elismerése késett, de annak örülök, hogy akiktől pályám végén kitüntetést kaptam, azokra emberileg és szakmailag is felnéztem, és őket nagyra értékelem. — A megyei kórház 2. számú sebészetén véget ért egy korszak, amelyet a jelen- és az utókor is az Ón nevével fémjelez. Nyugdíjasként hogyan tovább? — Biztos vagyok abban, találok még lehetőséget arra, hogy az egészségügyben dolgozzak, talán még a szakmáidon belül is. Bármennyire is hihetetlen, én nem vagyok egy elfáradt ember. Tassy Tamás Tilos a dohányzás!
