Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-23 / 197. szám
4 1995. augusztus 23., szerda Nagyhalász M—mmm UJ KELET * Uj helyen (új névvel?) a Zeneiskola Pár évvel ezelőttig még gondolni sem gondoltak arra, hogy Nagyhalászban zeneiskola működjön. Az ötlethez és megvalósításához Romániából kellett jönnie egy lelkes és nagyon elszánt zenepedagógusnak. Az egyik év viszi a másikat Több mindennel próbálkozott már a nagyhalászi Orosz Zoltán, volt magánfuvarozó és biztosítási ügynök is, végül mégis a mezőgazdaságnál kötött ki. Apja. nagyapja is ebből élt meg, és ő is ebben bízik. Hétköznap délelőtt lévén, szinte biztos voltam benne, hogy a földeken találom. Jóslatom bevált, mert a paradicsomtábla szélén épp az érkezésemkor rakták le az üres ládákat. Csak néhány perces beszélgetésre invitáltam. — Mekkora területen gazdálkodik? — Két hektáron paradicsomot termelek, az alma és a szilva szűkén egyhektrányi. — Mennyire nyereséges a földművelés? — Egyre kevésbé. A vetőmagvak és a növényvédő szerek ára évről évre jelentősen emelkedik, a felvásárlási ár stagnál, vagy át sem veszik. Ráadásul az időjárás sem mindig kényeztet el bennünket. Az idén másfél hektár paradicsomomat vert el ajég. Biztosításom nem volt, mert az megfizethetetlen. —Amit meghagyott a jégverés, azon látszik, hogy szakember műveli. Honnan ért hozzá? — Vízügyes szakmát tanultam, de édesapám főagronó- mus volt a téeszben, és nagyapám is gyümölcstermesztéssel foglalkozott. Úgy látszik, a véremben van. — Már kilencedik éve foglalkozik földműveléssel. Mit tudna tanácsolni a kezdő vállalkozóknak? —Több növénykultúra egyben a több lábon állást is jelenti. Tudatosan tervezem meg ősszel, hogy a következő évben mit fogok termelni. Az idén például kezdtem a korai burgonyával. Ebből finanszíroztam a paradicsom és a kevéske káposzta művelési költségeit, majd az ebből származó bevétel egy részét az almáskertbe fektettem be. A végső mérleget majd a gyümölcsök betakarítása után vonom meg. Ez egy szegény év volt. Fagy, jégverés sújtott, de ennek ellenére jövőre nagyobb összpontosítással kezdek hozzá. — Valóban úgy tűnik, hogy önnek nem volt szerencsés az idei esztendő. Egy-egy káresemény után nem gondolt arra, hogy abbahagyja? — Nem adom fel, mert nem minden év egyforma. Az egyik év viszi a másikat. — Erdélyből, Máramarosszi- getről települtem át családommal négy évvel ezelőtt — kezdi a bemutatkozást Albert Dezső, a Zeneiskola igazgatója. Romániában az ottani zeneiskolában dolgoztam, itt viszont „meg kellett elégednem” az általános iskola ének-zene tanári állásával. Három évig csináltam, mellette pedig a művelődési házban zongoraleckéket adtam. A gyerekek érdeklődéséből láttam, hogy van igény egy ilyesfajta iskolára, ezért elkészítettem egy pályázatot, és benyújtottam az önkormányzathoz. A testület szerencsére kedvezően bírálta el a beadványt, így szeptemberben már megkezdhettük az oktatást. — Nagyon hamar megszervezték a dolgokat... — Igen, szerencsénkre az épület adott volt, a szükséges berendezéseket és felszereléseket pedig gyorsan be tudtuk szerezni. Problémát jelentett viszont a szaktanárok szerződtetése. Azt hittem, ahogy megjelenik a hirdetés, azonnal lesz jelentkező. Igaz, voltak is, de a legtöbb olyan lehetetlen kérésekkel és kívánságokkal állt elő, amelyeket nem tudtunk és nem is akartunk teljesíteni. S mivel a beiskoláztatás már megtörtént, nem volt mese, a gyerekeket tanítani kellett. Úgy Nemrégiben veteránokat megillető kitüntetést kapott Nagyhalász három idős lakója. Egyikükkel, Lábas Imrével e kitüntetés miértjéről beszélgetünk. — Imre bácsi, tulajdonképpen mi is ez a kitüntetés? —Jaj kedvesem, ne is emlegesse! Csak megint felmérgesítem magam. Annyira visszataszítónak és erőltetettnek tartom ezt az egészet. Én mindig elfogadtam és tiszteltem a másságot, éppen ezért az az eljárás, ahogy a kormány viselkedett velünk szemben, felfoghatatlan számomra... — Talán kezdjük az elején a történetet! — Nagyhalászban születtem 1927. november 11-én. Nincstelen, agrárparaszti családból származom. Egészen a felszabadulásig a szüleim házában mint családtag kisegítő feladatokat láttam el. Szüleim eközben a mezőgazdaságból próbálták meg eltartani a családot. két-három hétig egymagámban oktattam a zenei ismereteket. — Mást is oktatnak? — Az intézmény hivatalos neve Alapfokú Művészetoktatási Intézmény. Ennél fogva a zenetagozat mellett néptáncot és népzenét is tanítunk. Természetesen a fő profilunk a zenei tagozat. Ezen belül zongora-, furulya-, kürt- és trombitaszakok működnek. Szerettünk volna képzőművészeti tagozatot is indítani — elsősorban festészetre és szobrászatra gondoltunk —, de a gazdasági szigorítások ezt nem tették lehetővé. Pedig a gyerekek ezt is igényelnék, és szakoktatót is találtunk hozzá. — Hány gyerek jár az iskolába? — Az első évben 170 gyermek iratkozott be. Melléjük hat zene, és két néptáncoktatót foglalkoztatunk. A kezdeti nehézségek ellenére zökkenőmentesen folyt tavaly az oktatás. A gyerekek mindennap 12-től 18-ig járnak hozzánk, s az eredmények leginkább a koncertek, előadások sikerén mérhetők le. Tavaly karácsonykor például — akkor adtuk elő az első koncertprogramunkat — rendkívül nagy népszerűségre tettünk szert. A művelődési ház nagytermét teljesen megtöltötték a rokonok, ismerősök és a zene szerelmeApám már a Horty-rendszer- ben is baloldali, szociáldemokrata érzelmű volt, s emiatt elég sokszor szenvedett a családunk. Emlékszem, egyszer nagyon kerestek valamit a csendőrök. Minden baloldali gondolkodású család házába berontottak, és mindent felforgattak. A párnákat és a dunnákat szuronyokkal szur- kálták össze. Sosem fogom elfelejteni, ahogy szállt a sok tallú... A felszabadulást követően az akkori ideiglenes kormány felhívására többedmagammal jelentkeztem az újonnan megalakult demokratikus hadseregbe. A falunkból hatan-nyolcan vonultunk be Debrecenbe, ahol egy rövid kiképzést kaptunk, majd Dunántúlra vezényeltek minket. Később Ausztria keleti részén láttunk el harctéri hátvédi feladatokat. — Ez mit jelent? — Hol hidat őriztünk, hol katonai objektumokat, hol pedig a lakóházak között razziáztunk. sei. Minden diákunk fellépett, és méltán mondhatom, nem okoztunk senkinek csalódást. A zongoristák — mind a kezdők, mind pedig a haladók — szóló- és négykezes darabokat játszottak, a furulyások népdalfeldolgozásokat adtak elő egyénileg és csoportosan. A kürtösök és a trombitások pedig a kötelező tananyagból játszottak. Természetesen a néptánccsoportok is felléptek. Külön mutatták be tudásukat az óvodások, az alsó tagozatosok és a felsősök is. Sajnos az élet és a pénztelenség rákényszerített minket, hogy a második félévben bevezessünk egy jelképes összegű tandíjat. Őszinte örömünkre a havi 100 forint miatt nem vesztettünk el egyetlen diákot sem. — A hangszereket az iskola adja, vagy minden tanulónak meg kell vennie? — A fúvóshangszereket és a zongorákat megvettük, a kottákat is mi magunk sokszorosítottuk, és a szemléltető eszközöket is mi készítettük el. A furulyákat viszont — mivel nem kerülnek sokba — szorgalmaztuk, hogy vegyék meg a szülők. Persze a tehetősebbek megengedhetik maguknak, hogy zongorát vagy szintetizátort vegyenek otthonra, a többieknek pedig a szünetek ideje alatt is biztosítottunk gyakorlási lehetőséget. — Az intézményvezetői választáson egyértelmű volt-e az Ón újraválasztása? — Egyedüli indulóként, azaz jelöltként, azt hiszem, kézenMáskor meg hatalmas területeket fésültünk át elbujdokolt katonákat keresve. Az aknászok mindig előttünk jártak az aknák után kutatva, s amikor hatástalanították azokat, előrébb nyomultunk. Mi szedtük össze a hadsereg számára értékes, az ellenség által hátrahagyott fegyvereket, lőszereket, álcázó felszereléseket és tankokat. Az alakulatnál három évet húztam le. Többször voltam tartalékos bevonuló, végül hadnagyként kerültem tartalékos állományba. 1945 után tagja lettem a partizán szerveződésnek. Sokáig aktívan tevékenykedtem a nyíregyházi szervezeten belül. A polgári életben több mint 38 évet töltöttem az ÁFÉSZ-nél, ebből 30 évet elnökként tevékenykedtem. Nyugdíjba is onnan vonultam 11 évvel ezelőtt. Nyugdíjba vonulásom után született egy miniszteri rendelet, amely alapján partizán szövetfekvő volt a döntés. Persze akadt néhány ellenszavazat azoknak a kollegáknak a részéről, akikkel nem hosszabbítottunk szerződést. Ugyanis a pénztelenség miatt az önkormányzat azt kérte, hogy óraadókkal és szerződéses tanárokkal oldjuk meg az oktatást. Ez egyébként jelenleg is gondot okoz, mert szeptemberben a szerződéseket újra kell kötnünk, illetve a távozók helyére újabb tanárokat kell hoznunk. A pénztelenség egy másik kényszerű intézkedést is eredményezett. Mivel az eddig otthont adó épület mára életveszélyessé vált, és a felújításához rengeteg pénz kellene, ezért a Zeneiskola a ’95-96-os évben mint önálló intézmény fog működni az általános iskolában és a művelődési házban. Az iskolában tartjuk majd a szolfézs, a zongora- és a furulyaórákat, a művelődési ház pedig a néptáncosoknak, a rajzosoknak és a fúvósoknak ad otthont. Egyébként szeretném kérvényezni, hogy az Alapfokú Művészoktatás nevet változtassuk Városi Zeneiskolára. — Tervek? — Szeretnénk a gyermeklétszámot tovább növelni, és ezzel párhuzamosan újabb szakokat bevezetni. Elsősorban fuvolára és szintetizátorra gondoltam. Szeretnénk zongorát, és a néptáncosoknak fellépőruhát vásárolni. Emellet mindenképpen szükségesnek tartom, hogy sok-sok fellépést szervezzünk, mert csak így szokhatják meg a gyerekek a zene légkörét... ségi tagságomért, jobban mondva a Nemzeti Ellenállásban való tevékenységemért havi 1500 forint nyugdíjkiegészítést kaptam több társammal együtt. Az Antall-kormány azonban 1992- ben visszavonta ezt a rendeletet. —Mivel indokolták a döntést? — Mindössze annyit írtak, hogy felülvizsgálták a nyugdíjkiegészítéseket, és ezt a formáját jogtalannak találták. Szövetségünk kérvényezte, hogy állítsák vissza a kiegészítés folyósítását, de ez mind a mai napig nem történt meg. Októberben újabb beadványt nyújtott be szövetségünk a kormányhoz. Állásfoglalásukban azzal érveltek, hogy az Antall-kormány által hozott döntés ránk nézve ugyancsak hátrányos. A pénzt továbbra sem kapjuk, kaptunk viszont egy oklevelet, amelyben elismerték ellenállási tevékenységünket. Nem értem, hogy ebben mi a ráció! „Sosem fogom elfelejteni, ahogy szállt a sok tallú!” Egy veterán visszaemlékezései Közeleg a betakarítás, sok kosárra van szükség Fotók: Bozsó Romániai magyar gyerekek sátoroztak az. iskola udvarán
