Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-21 / 195. szám
4 1995. augusztus 21., hétfő Belföld UJ KELET Magyarok itt — magyarok ott Többet vagy kevesebbet Tudja-e a tisztelt olvasó, hogy egy magyar állampolgár évente körülbelül húsz-harminc forinttal járul hozzá ahhoz a költségvetéshez, mely a határainkon túl éló' magyarokat támogatja? Ön szerint kevés ez vagy sok? A rendszerváltás óta csak Erdélyből több tízezer értelmiségi és legalább ugyanennyi kétkezi munkás települt át Magyarországra. Jó ez nekünk? Debrecenben lassan tele lesz az a volt szovjet laktanya, melyet a délszláv háború menekültjeinek nyitottak meg. Kell, hogy segítsük ezeket az embereket? Ezeket az aktuális kérdéseket tettük fel az utca emberének. Lássuk, milyen vélemények hangzottak el. Tompa István: — Nem tudom, hogy adnék-e több pénzt a hatá- rontúli magyaroknak. Attól függ, hogy melyik határon túliaknak. Az értelmiségieket kivéve szerintem az áttelepültek nem hajtanak hasznot az országnak, csak tovább fokozzák a munka- nélküliséget. Azért is mondom ezt, mert én is munka- nélküli vagyok, hivatásos jogosítványom van, és nem találok munkát. Szerintem jobban segítik azokat, akik külföldről jönnek munkát keresni. A délszláv menekültek segítésével kapcsolatban az a véleményem, hogy nem kellene foglalkoznunk velük, de muszály. Eddig jöttek a románok, most jönnek a délszlávok. Mindenki ide jön, mert lényegében a középpontban vagyunk. Idejönnek és megállnak, nem is akarnak továbbmenni, mert itt megkapnak mindent. De szegények nem tudnak máshová menni, kénytelenek vagyunk befogadni őket. Ez van. Csáki Gyula: — Szerintem nevetségesen kevés az az összeg, amit a határon túli magyarokra fordítunk, ha rajtam múlna, akkor jóval többet adnék. Lehet, hogy nem sok hasznot hajtanak nekünk, de mégiscsak magyarok, és töröHnfinV Vpll vf»líiV k'í*v/_ tűk is van jó és rossz ember, csakúgy, mint köztünk. Hogy az áttelepült munka- vállalók mennyire segítik az országot, azt nem tudom. Azt tudom, hogy a munka- nélküliség miatt nekik is jobb lenne, ha otthon tudnának munkát találni és alkotni. Sokan dolgoznak feketén, és ez már nem hasznos az országnak. A délszláv háború menekültjein természetesen segíteni kell. Meg kellene próbálni valamilyen termelőmunkára fogni őket, hiszen itt mindenki csak eladni akar, mindenki boltot nyit. Termelni kellene végre! Én is gépész-üzemmérnöki diplomával jelenleg parkőr vagyok. Nem tudok elhelyezkedni, nincs hová. Hargitai László: — A határon túli magyarok mindig hozzánk tartoztak, és mindig szükségünk is lesz rájuk. Azt, hogy menynyit tudunk nekik adni, nem nekünk kell eldönteni, ez a vezetők dolga. Személy szerint én adnék többet is, de ha ennyi futja a keretből, akkor ennyit adunk. Annak nagyon örülök, hogy jönnek az értelmiségiek, mert rájuk mindig szükség van. Akik el tudnak helyezkedni, azok minden bizonnyal olyan képzettek, hogy csak az ország hasznára lehetnek. A szakmunkásokra is szükség van, én csak azt ítélem el, hogy feketén dolgoztatják őket. Nem hiszem, hogy annyira nagy számban jönnének, hogy ezzel tovább gerjesztenék a munkanélküliséget. A menekültekkel mindenképpen foglalkozni kell, hiszen nem tudhatjuk, hogy holnap mi szorulunk-e segítségre. Gondoljunk arra, hogy ’56 után hányán hagyták el az országot, és őket is befogadták számos országban. Ez emberi kötelesség. V/7c/ií—fífnrnvrvnlr Nagyon sok a pici gyermek Látogatás a debreceni menekülttáborban Az egykori orosz laktanyát — egy harckocsizó lövészdan- dárság állomáshelyét—1990- ben, nem sokkal a nagy kivonulás után kezdték el felújítani. Többek ellenvetése és tiltakozása ellenére a kincstári vagyonkezelők úgy határoztak, a 35 hektáros alapterületű laktanyából 14 hektár területet átadnak a Menekültügyi Hivatalnak. Bár ekkor még nem látszott szükségesnek, mégis hozzáláttak a felújítási és az esetleges átalakítási munkálatokhoz. Aztán kivitelezői problémák, anyagi visszaélések miatt félbeszakadt a munka. Emiatt még most is találhatunk romos, rekonstruálásra szoruló épületeket. A délszláv válság súlyosbodása miatt azonban a nagyatádi és a békéscsabai tábor is túlzsúfolt lett, s a Menekültügyi Hivatal úgy határozott, hogy átmeneti szállásként megnyitják Debrecenben is a kapukat. — Mikor érkeztek az első menekültek? — kérdeztük Tóth Ferenctől, a tábor vezetőjétől. — Békéscsabáról érkezett az első 150 fő augusztus 11-dikén, majd Nagyatádról 15-dikén jött egy négyszáz- valahányfős csoport.A két-, háromszintes épület 2-8 ágyas szobáiban szállásoltuk el őket. Igyekeztünk a családokat, a rokonokat egy szobába költöztetni, ennek ellenére előfordul, hogy egymásnak idegen — ha lehet ilyet mondani a több éves, kényszerű együttlét után — emberek is összekerültek. Érthető módon ugyanis nincs annyi helyünk, hogy mindenkinek külön szobát biztosítsunk. Az ágyakról, takarókról, ágyneműkről és tisztálkodási szerekről is mi gondoskodtunk. Minden szinten létszámarányosan alakítottunk ki vécét, zuhanyzót, mosókonyhát, illetve az egyik épületben minden szinten van egy kis főzőkonyha is. Megjegyzem, hogy erre nem igazán van szükség, mivel napi háromszori étkezést kínálunk. Igaz, tea- és kávéfőzésen kívül nem is használják másra. Mivel nagyon sok a pici gyermek, szintenként kialakítottunk egy úgynevezett babakonyhát is, ahol az anyukák el tudják készíteni a babák ételét, illetve felmelegíthetik a teát, stb. Természetesen hűtő is található benne, hiszen valahol tárolni kell a hozzávalókat. Ugyancsak minden szinten van társalkodó, ahol színes televízió és videó várja a kikapcsolódni vágyókat. Egyébként ahogy megérkeztek, az érdekelte őket a legjobban, hogy lehet-e fogni itt a horvát televízió adásait: — Említette, hogy napi háromszori étkezést biztosítanak. Önök főznek? — A reggelit mi készítjük el, de az ebédet és a vacsorát kihordással oldjuk meg. Mi magunk is főzhetnénk, de a konyhánk 3000-es adagok elkészítésére alkalmas, és hétszázegy- néhány fő miatt beindítani nem gazdaságos. Persze ha újabb csoportok is érkeznek, biztosan beüzemeljük a konyhát. — Várható újabb menekült- hullám? — Egyelőre nem hiszem, legalábbis eddig nem jelezték. Bár ezt nem lehet előre kiszámítani. Igazság szerint a mostani körülmények között nem is nagyon tudnánk további menekülteket fogadni. Ez a létszám a pillanatnyi ideális befogadóképességünket jelenti. — Milyen nemzetiségűek az itt lévők? — Nagyrészt, körülbelül 90 százalékban bosnyák muzulmánok, és kis százalékban vajdasági magyarok vannak itt. —Mennyire tudnak magyarul? — A vajdasági magyarok természetesen magyarul beszélnek, de a bosnyákok között is többen törik a nyelvet. A kényszerű együttlét alatt sokan megtanulták nyelvünket. Természetesen vannak tolmácsaink is, akik többnyire a menekültek közül kerülnek ki. Egyébként most folyik a felmérése annak, hogy ki milyen nyelvet beszél, mi a szakmája, illetve hogy a gyerekeknek milyen az iskolai felkészültsége. Ezek azért fontosak, mert szeretnénk, ha a gyerekek itt is tanulnának. Akik beszélnek magyarul, a rendes állami iskolákba járnak majd. Azoknak pedig, akik nem tudnak magyarul, itt, a táboron belül alakítanánk ki iskolát. Az épületet már rendbe hoztuk, csak a tanárkérdést kell megoldani. — A menekültek között vannak nevelők, vagy máshonnan hoznak ide tanárokat? — Tudomásom szerint óvónők és tanárok is vannak köztük, de ha mégsem, akkor valamelyik táborból hozunk át. Szeretnénk felvenni a kapcsolatot a megyei munkaügyi központtal, hogy lehetőségükhöz képest segítsenek munkahelyet teremteni a felnőtteknek. — Ezt már a többi tábornál is bevezették?— Igen, és nem egy menekültnek sikerült elhelyezkednie. — Értékelik mindezt a tábor lakói? — Azt hiszem, tudják, hogy értük teszünk mindent, mert segíteni szeretnénk nekik. Talán éppen ezért ők is mindent megtesznek, hogy könnyebb legyen a dolgunk. Önként jelentkeznek például füvet nyírni, takarítani, a konyhán segíteni, stb. Rendszeresen részt vesznek az orvosi rendeléseken is. A Máltai Szeretetszolgálatnak köszönhetően teljes orvosi ellátást tudunk nyújtani. Napi kétórás felnőttrendelés és heti kétszeri gyermekorvosi rendelés van, de a különböző szakrendeléseket is meg tudjuk oldani. — Kijárhatnak a városba? — Természetesen. Vannak kártyáik, amikkel igazolni tudják magukat, így semmi akadálya annak, hogy akár mindennap bemenjenek a városba. Elég sokan élnek a lehetőséggel, de van olyan is, aki még egyetlenegyszer sem hagyta el a tábor területét. — Mit szólnak a debreceniek a menekültek idetelepítéséhez? — Eleinte volt egy kis tiltakozás, ellenkezés, de most már elfogadták. Sőt, a hétvégén több magánszemély is meglátogatott minket, és különböző ajándékokat hoztak, aminek rettenetesen örültünk. Reméljük, a jövőben is ilyen békés és jó lesz a viszonyunk a város lakóival. Higyjék el nekem, ezeknek a szerencsétlen embereknek is nagyon nehéz alkalmazkodni, és elfogadni ezt a helyzetet... Úri Mariann — Mióta van Magyarországon? — kérdeztük egy mosógépet szerelő, középkorú embertől. — 1993. június 12-én jöttem át a családommal együtt. — Hol voltak addig? — Nagyatádon, ide 15-én jöttünk át. — Jobb itt? — Sokkal. Itt tisztaság is van, meg helyünk is van bőven. Nem vágyunk oda vissza. — És máshová? Nem szeretne tovább utazni? — Nem akarok én innen sehová sem menni. Ha lehet, letelepszek itt és megpróbálom élni az életemet. — Haza sem szeretne menni? — Ha lehetne, esetleg. De most még úgysem lehet. — Ón szerint mikor lesz vége az ottani háborúnak? — Elképzelni sem tudom, de ha továbbra is ilyen békíthetetlenek lesznek a felek, akkor még tíz év múlva sem. — Addigra mindenki elmenekül onnan... — Hát el, mert elűzik őket a szerbek. Ók most a legerősebbek, és mindent akarnak maguknak. — Tudja, hogy egyáltalán hány köztársaság van most a volt Jugoszlávia területén? — Nem tudom, ezt már nem lehet nyomon követni. — Szoktak levelezni?-— Három hónapja kaptam tőlük utoljára levelet. Azóta azt sem A szögesdróttal magasított kőkerítés, a kopott vakolat nélküli házfalak, az orosznyelvű feliratokkal ékesített üres épületek mind-mind az orosz megszállás relikviái. A fásult, mosolytalan és megtört tekintetű több száz hontalan pedig az egykori Jugoszlávia területeiért folyó csaknem félévtizedes ádáz harc áldozata. Alighogy megszabadultunk a több évtizede ittragadt megszállóktól, máris újabb „kényszerházasságban” találtuk magunkat. A lassan kivonuló katonák helyett először apránként, később pedig tömegesen beáramló menekültekkel találtuk magunkat szemben. Az otthonukból, hazájukból elvándorló, legtöbbször mindenüket hátrahagyó szerencsétlenek többsége nálunk vélt menedéket találni. Igaz, néhányuk a továbbjutáshoz szükséges okmányok beszerzése után elhagyja hazánkat, az ittma- radókról azonban gondoskodni kell... Kormányunk több településen — köztük Debrecenben is — alakított ki menekülttáborokat vagy befogadóállomásokat. A legnagyobb táborok túlzsúfoltsága miatt nemrégiben a debreceni befogadóái- lomás is megnyitotta kapuit. A belépéshez szükséges engedélyek beszerzése után várakozásteljesen és kissé szorongva léptük át a volt orosz laktanya kapuit. Önkéntelenül is bennünk motoszkált a kérdés, hogy vajon mivel kell szembenéznünk odabbent. Kiégett, üres és végtelenül közömbös tekintetekkel. Az udvaron sétáló felnőttek többsége lehajtott fejjel, pillantást sem vetve ránk sietett el mellettünk. Csak kísérőnknek járt ki a sután és idegesen odavetett „Jo napot”. A gyerekek önfeledt játékát beárnyékolják az arcukon oly gyakran átfutó gondfelhők. Eddigi rövid életük nem igazán bővelkedett szépben és jóban. Egy rossz korba, rosszkor születtek. A háború kegyetlensége megtanította őket a gyűlöletre, a rettegésre, a bújkálásra és a mindennapos halálfélelemre. S bár próbálják feledni mindezt, meg-megriadó tekintetük elárulja, mindhiába... Az érkezésük óta eltelt egy hét alatt felvették a tábor életritmusát. Esznek, isznak, alszanak, imádkoznak és tévét néznek. A horvát televízió adásait állandóan figyelemmel kísérik, hogy utána háborgó lélekkel, szomorúan elvonuljanak a szegényesen berendezett szobákba. Csaknem mindenki hagyott hátra szülőket, rokonokat vagy ismerősöket. Próbálnak velük rendszeresen levelezni, de az egyre előrébbnyomuló frontvonalak miatt az utóbbi időben mind kevesebb válasz érkezik. Néhányan már hónapok óta nem kaptak hírt otthon maradt szeretteikről. Élnek még, vagy már meghaltak? Ki tudná megmondani? Annyi azonban biztos, hogy sokan soha többet nem láthatják már családjukat, házukat. Az egyre pusztítóbb és kíméletlenebb háború mindent eltöröl a föld felszínéről...
