Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-06 / 156. szám
1995. július 6., csütörtök Baktalórántháza UJ KELET A víz már tiszta Víz, jó idő van — vendég nem nagyon — Igen, de ide lehetne csalogatni a vendégeket egy kis reklámmal, meg egy szép hirdetőtáblával. Különböző programokat lehetne szervezni, például motoros találkozót vagy kerékpárosok találkozóját. És hát a kempingezési lehetőséget is ki kellene használni. — Hány medencével várják a kikapcsolódásra vágyókat? — fordulok kérdésemmel a Gamesz vezetőnőjéhez. — Egy hidegvizes úszómedencével és két melegvizes medencével. Van egy hévízkutunk, ami állítólag gyógyít is valamelyest, de még nincs gyógyvízzé nyilvánítva. Ezt a procedúrát még végig kell járnunk. — Milyen betegségeket gyógyít a víz? — Pontos imformációm nincsenek erről, de a magnézium — és vastartalomból arra következtetnek, hogy a mozgás- szervi betegségben szenvedőknek eredményezhet javulást. — Ha már a javulásnál tartunk... Az ide vezető útra is ráférne némi kis javítás! — Sajnos már évek óta ilyen állapotban van, de nem a mi feladatunk a felújítása. Az összeállítást Fullajtár András és UriMariann készítette. Kinek szabad, kinek nem? Nem mondhatnám, hogy baktai utam nyereséges volt. Ugyanis a városi oldal összeállításának nagy igyekezetében beszaladtam a csőbe. Mármint keresztülmentem kocsival a centrumban lévő Köztársaság téren. Még ezzel sem lenne gond, csak éppen mindkét irányból tábla jelzi: Behajtani tilos! A legnagyobb pechem meg az volt, hogy éppen arra járt egy szolgálatos. Ezen túl is tettem volna magam, ami jogos, az jogos. (Be is fizetem a büntetést, ha fizetést kapok.) Aztán mégis csak fúrta a kíváncsiság az oldalamat. Körülnéztem. Középen buszváró van. Jöttek is a buszok mindkét irányból. Rájuk nem vonatkozik a tábla intelme? A „szigorúan" védett téren több üzlet és vállalkozás van. Szintén megfigyeltem, árut vittek, hoztak, kocsikkal bejöttek. Ja..., akkor már nem volt ott a poszt. Tudom mire számítanak kedves olvasóink. Arra, hogy ott volt a táblák alatt a „kivéve célforgalom”. Higy- gyék el. június 30-án nem volt kiegészítő tábla. Akkor most mi van? Van, aki átmehet, van, aki nem? Eladó a Stradivari „Nótája nem kell”... • • Üres a strand, rossz az út Először csak a nagyvárosokban jelent meg egyre nagyobb létszámban a használt, kinőtt ruhákat árusítók csoportja. Később azonban a határok megnyitásával megindult a külföldi árusok be áramlása is. Még később okos honfitársaink rájöttek, hogy mennyire kifizetődő a külföldről behozott áruk itthoni értékesítése. Valaki kitalálta, s rajta maradt az elnevezés: KGST- piac. Kezdetben még jóval olcsóbban lehetett a piacon bevásárolni, mint a butikokban. Sőt, akinek vérében van a kalmár szellem, az még alkudni is tudott. Mára azonban az árak semmivel sem maradnak el a butikos árak mögött, s alkudozásról már szó sem lehet. Mégis egyre több helyen, a megye csaknem minden településén található manapság az úgynevezett KGST-piac. Baktalórántházán járva arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire éri meg mostanság piacozni, illetve hogy mit éri meg ott venni. — Mióta tetszik itt árulni? — szólítottam meg a legszélső asztalon áruló idősebb hölgyet. Rózsa Sándorról a betyárvilág jut eszünkbe, de ha ez a név zenészek, prímások körében hangzik el, akkor mindenki a baktalórántházi Rózsa Sándorra gondol. Mert bizony ő mint zenész lett híres. Betyár névrokonának legfeljebb csak a kedvenc nótáját húzhatta volna a fülébe, ha 150 évvel korábban látja meg a napvilágot. Viszont a dolog érdekessége, hogy Sanyi bácsinak van a tulajdonában egy olyan hegedű, amivel gyakorlatilag muzsikálhattak is az alföldi betyárnak. A városban jártamkor a piacon nézelődtem, amikor megláttam az ismert népzenészt. Egy sátor előtt éppen portékáját kínálta. — Hogyan lesz egy ilyen híres zenészkői piaci árus? — kérdeztem Rózsa Sándort, amikor felismertem a piacon. — Kényszerűségből — kaptam a rövid választ. — Pár éve még a baktai Fenyves Csárdában húzta a tal- palávalót... — Tizenöt éves koromtól hegedülök. Az alkalmi fellépések és munkák után 1954-ben kerültem az AFÉSZ-hez. Aztán itt húztam az igát, no meg a hegedűt 37 éven keresztül, míg négy évvel ezelőtt nyugdíjba mentem. Azóta itt árulok a piacon mindenféle csecsebecsét, mert bizony a nyugdíj nagyon kevés. Mi, zenészek soha nem voltunk túlfizetve, amit meg a vonóba húztak, a nyugdíjnál nem vették figyelembe — mondja tréfálkozva. — Ennyi év után hogy lehet abbahagyni a muzsikálást? Vagy mégsem tette le végleg a hegedűt? — Még alkalmilag zenélge- tek, de ritkán járok el, mert a diszkózenét soha nem bírtam. Meg a fiatalok nem is értékelik a jó cigányzenét. Most vagyok 68 éves, a korom ellenére még vígan zenélhetnék, de a csárdában megszűnt a zenekar. —A mellékessel jól lehet keresni? — Áh... fenét, pár száz forint naponta, vagy éppen semmi. Azért vagyok itt, hogy ne legyek otthon. Muszáj emberek között lennem, mert megszoktam. — Úgy tudom, hogy Önnek van egy különleges hegedűje. — Van bizony. Felvittem Budapestre a Tudományos Akadémiára, hogy vizsgálják meg. Kiderült, hogy 1711-ben készült Stradivari mester műhelyében, de nem a mester közvetlen munkája, hanem az egyik dolgozója készítette. A cégjelzés is eredeti: Antonius Stradivarius. Megkérdeztem, hogy mennyit érhet. Azt mondták, több millió forintot. —Hogyan került Önhöz ez a híres hegedű? — Apámtól örököltem, aki az olasz frontról hozta. —Szokott még játszani ezzel a hegedűvel is? — Természetesen, de csak minden ötödik napon, mert öt hegedűm van, és mindennap másikkal játszom, csak így marad meg a hang bennük. — Melyik fia örökli majd ezt az értékes hangszert? — Egyelőre egyik sem, mert más hangszeren játszanak. Van olyan szándékom, hogy eladom, ha találok megfelelő vevőt, mert a gyerekek még nehezebb helyzetben vannak, mint én. Mindegyik munkanélküli, és ezzel segítenék rajtuk. — Hány nóta lehet ebben a hegedűben? — Apám is több mint ötven évig játszott vele, én is túl vagyok a félévszázados hege- dülésen. Meg ki tudja, hogy ki(kik) játszottak) vele 1711- től. Szóval szorozni kellene. Egy biztos: nagyon sok búnak, bánatnak és örömnek van benne a nótája. — Úgy tudom, annak ellenére, hogy kitűnően hegedült, 41 évesen mégis beiratkozott a zeneiskolába. Miért? — Mert rájöttem arra, hogy az is tud beszélni, aki nem járt iskolába, de aki járt, az még szebben beszél. így azóta játszok kottából is, de még most is, ha meghallok egy nótát, hallásból eljátszom. — Hány nótát ismer? — Rengeteget. Népdalokat, műdalokat, operetteket, részleteket. Hét operát is eljátszottam. A megyében kevesen mondhatják el magukról, hogy népi zenekarral ennyi operát játszottak. Emellett saját szerzeményeim is vannak. Nem irigylem a baktaikat. Ne gondoljanak semmi rosszra, nincs semmi bajom a településsel. Mindössze arról van szó, hogy kétszer is meggondolnám, míg egyszer elmennék a strandra. A strand ugyanis gyalog rettenetesen messze van, a kocsimat meg nem szívesen tenném tönkre az odavezető rém rossz minőségű úton. Na persze az is sokat nyomna a latban, hogy eszem ágában sem lenne 80 forint parkolási díjat fizetni csak azért, hogy megállhassak a fürdővel szemben lévő senki földjén. Talán ugyanezek a gondolatok fogalmazódtak meg mások agyában is, mert a strandon csak elvétve találkoztunk fürdővendéggel. Pedig az időjárás ragyogó volt, hetedmagával sütött a nap, felhő egy szál se. — Más strandon alig lehet megmozdulni a nagy tömegtől, ez meg pang az ürességtől. Mi lehet az oka? — kérdeztem értetlenül az úszómestertől. — Talán amiatt van, hogy tavaly három hétre bezáratták a fürdőt, mert nem volt jó a víz minősége, és hát a rossz hír mindig gyorsan teijed. De nézze meg, most milyen tiszta. A megyében talán itt a legtisztább a víz. —Eléggé félreeső helyen van a fürdő.... Piaci pillanatok meg, luxuscikkekre nem telik. A soron szétnézve nemcsak magyar árusokat találunk. Gócs Mária például Szatmárnémetiből jár át árulni már négy éve. —Milyen időközönként jön át? — Általában kocsival jövünk a hét elején. Ismerősöknél alszunk, és a hét végén megyünk haza. Otthon aztán bevásárolunk, hogy a következő héten megint jöhessünk. — Mi mindent árulnak? — Sok kis apróságot. Amit át tudunk hozni, mert már nálunk is minden olyan drága. De még mindig megéri csinálni... Dajka Jánosné Rózsa Sándorné — Már egy éve piacozunk — válaszolja Rózsa Sándorné. — A férjem nevén van a vállalkozás, csak ő most beteg, így én helyettesítem. Itt lakunk Baktán, köny- nyen ki tudunk járni árulni. — Előtte mit csináltak? — Nyugdíjasok vagyunk mi, lelkem, csak hát a férjem nyugdíja 10 ezer forint, az enyém meg még annyi sincs. Ebből aztán nem lehet megélni, így kiváltottuk a vállalkozóit. — Megéri? — Hát... — Sokan árulnak itt? — Rengetegen, szívem, de nem is lenne az baj, csak ezek a külföldiek ne lennének. Azoknak mindent szabad itt Magyarországon. Rabolhatnak, gyilkolhatnak, mindent árulhatnak, és soha senki nem ellenőrzi őket. Bezzeg minket... — Vásárlók? — Naponta ha van két vevőnk, az már jó. De hát muszáj csinálni, mert így legalább van egy kis plusz. Csúnya világ ez, higgye el nekem. Én éltem a Horty-rendszerben, éltem a Kádár-rendszerben, és élek most is. Sajnos... Beszélgetésünk alatt mindössze egyetlenegy vásárló lézengett az asztalok körül. —Mit szeretne vásárolni?— szólítottam meg Dajka Jánosáét. — Csak nézelődöm. A fogászatra jöttem be, és ha már itt vagyok, mindig szétnézek a piacon. Olcsóbb minden mint az áruházban, és hát az embereknek nincsen pénze. így is csak a legszükségesebbeket vesszük VÁROSRÓL VÁROSRÁ lÚJ KELET |L Baktalórántházán
