Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-24 / 171. szám

Megyénk életéből UJ KELET „A társak szépen lassan elmaradoztak” A szakma nem halhat ki Emlékszem, általános isko­lás koromban — úgy negye­dikes lehettem — tanulmányi kirándulásra vittek bennün­ket. Az úticél a szatmári rész gyönyörű tájainak és ország­szerte ismert nevezetességei­nek felkeresése volt. Akkor lenyűgözve, csaknem megba­bonázva álltam a szatmár- csekei temető, az ország, de talán egész Európa egyetlen számára ez nem elsősorban jól fizető üzletet jelent, számára ez egy életvitel. — Az igazsághoz az is hoz­zátartozik, hogy itt mindenki mindenkinek a rokona, isme­rőse vagy jó barátja — teszi hozzá magyarázólag. — Aztán a saját rokonomtól csak nem fogadok el pénzt. A többiek­kel meg úgy vagyok, hogy so­sem lehet tudni, én mikor A közismert temető kopjafás temetőjének kapu­jában. Csak néztem különle­ges fejfáit, és valami furcsa borzongás futott végig a tes­temen. Talán a mondákból ismert szerelmes leány — aki csónakján igyekezett kedve­séhez át a túloldalra, amikor felborult ladikjával, és bele­fulladt a folyóba — érintett meg szellemkezéivel, hogy fülembe súgjon valamit. De az is elképzelhető, hogy a Ti­szába fulladt halász próbált kiűzni a holtak birodalmá­ból. Akármi is történt, a hely örökre megfogott... A református temetőben el­vétve látni csak sírkövet, azok is 1971 előttről származnak. Akkor azonban műemlékké nyilvánították a sírkertet, és azóta csakis kopjafát lehet emelni a sírok fölé. A fejfákat mind a mai napig a faluban készíti egy ember. S ha valaki azt gondolná, hogy több tízezer forintért vállalja a nehéz és fá­radságos, de számára oly gyö­nyörű munkát, nagyon téved. Korpás István kopjafafaragó szorulok rá az ő segítségükre. Nagy ritkán fogadok csak el 500-1000 forintot, általában ingyen csinálom. A fát az ön- kormányzattól kapom, így nem vesztek rajta semmit. — Csak a munkadíjat... Ap­ropó, mióta készít kopjafákat? — Már 24 éve. — Az édesapjától tanulta? — Nem, ez a munka nem apáról fiúra száll, a szakma örökíti tovább. A régi öre­gektől, kerékgyártóktól és ácsoktól lestem el a fogásokat húszéves koromban. Eleinte, úgy jó három évig, csak segéd­keztem a mestereknek, később aztán a társaimmal dolgoztam önállóan. Sajnos, ők szép las- . san elmaradoztak mellőlem, és mára már csak én foglalkozom vele. — És az utánpótlás? — Talán a fiam és a ke­resztfiam. Ők rendszeresen se­gítenek nekem, majd elválik, hogy megszeretik-e vagy sem. — Sok munka van vele? — A tényleges munka mind­össze nyolc óra, de a száradási időt is beleszámítva másfél nap alatt készül egy fejfa. — Mi a fortélya? — Végy egy jó nagy, öles fát. Lehetőleg görbét, mert az jobban kiadja a fejfa ívét. Mérd le a részeket, úgy mint fejrész (110-100-90 centiméter), táb­larész ( 90-85-80 centiméter) és tőrész (egy méter). A táblá­ra kerül az írás, a tőrész pedig a földbe kénül. Ezután bárddal add meg a formáját. Vágd be a táblát, majd faragd le a fej és a talp egyik oldalát. Ha ez meg­van, fordítsd át a fát a másik oldalára, és faragd le a meg­maradt részeket is. Díszítsd ki a fejrészt az úgynevezett ma­gyar bajusszal, majd fáradt olajjal kend át az egészet. Ha megszáradt, fesd le. Ezután már csak a szöveg megírása maradt hátra. — Mindig van raktáron kész kopjafa? — Ha tehetem, előre dolgo­zom. Nálunk ugyanis az a szo­kás, hogy temetéskor már a fejfát is felállítjuk. — Mióta temetkeznek így? — A legrégebbi fejfa 1880- as, de a legújabb kutatások sze­rint több mint háromszáz éve ez a szokás. — Hány fejfa lehet most a temetőben ? — Úgy 800-900, pontosan nem tudnám megmondani. — Ebből hányat készített Ön? — Ha azt vesszük, hogy évente átlagosan 12-14 fejfát faragok, akkor a 24 év alatt csaknem háromszáz került ki a kezeim közül. — Meddig még? — Ameddig bírom, meg hát amíg nem lesz utánpótlás. Nem szeretném, ha velem együtt a szakma is kihalna... Úri Mariann Fejfák készülőben Szilárd burkolat, zöld környezet A kocsordi Kraszna-hídnál van egy üzem, amelyről előző tulajdonosai már lemondtak, mint gazdaságosan nem üze­meltethető egységről. Akkor jött egy vállalkozó, és alig több mint egy év alatt, ha nem is nyereségessé, de ráfizetés­mentessé tette a telepet. — Az átszervezés miatt a vízügyi igazgatóságnál ez a betonelemekét gyártó részleg eladóvá vált — emlékezett Gergely Imre vállalkozó. Har­mincegy évig dolgoztam ennél a vállalatnál. Az utolsó beosz­tásom üzemigazgató volt a mátészalkai szakászhoz tarto­zó' kocsordi telepen. Kézen­fekvő volt, hogy a lehetőséget megragadtuk; és társaimmal mégvettük ézf aZ üzemrészt'. ;—Ami nem volt jó az eladó ■ 'vállalatnak, miért lett' sikeres az ön vállaíkózásábán? - 1 ’ — Azért volt egy hullám­völgy ennek a betonelemeket gyártó üzemnek az életében, mert a földek magántulajdon­ba adásának ko­rábban volt egy pangó időszaka. Mostanra vi­szont kialakul­tak a kisgazda­ságok. — Ez miért döntő az önök tevékenységére nézve? . — Olyan ter­mékeket gyártünk, amelyéket. ezek a gazdaságok igényelnek. Ha kerítésoszlopot akarnak, akkor hozzánk jönnek, ha hi­dat építenek a földjük elé, ah­hoz is itt kapják még a beton­gyűrűt, abban az esetben, ami- "kor kutat' ásnak az uborkaföld­re, jöhetnek hozzánk kútgyű- rűért, aki a lakása előtt olyan megoldást akar, hogy a szat­mári agyagban is tudjon szilárd úton menni eső idején, tőlünk viheti a járdalapot, fűbetont. Az utóbbinak még az is elő­nye, hogy kör­nyezetbarát, a burkolat szi­lárd, de a kör- nyezet zöld marad. — Gondo­lom, hogy csak a magán- gazdaságok­ból nem élné- . nek meg. — Zárt csatornák építésé-, hez, szennyvízelvezetési ak­nákhoz gyártunk elemeket, amelyeket főlég az önkor­mányzatok vesznek. Ebben most van egy kevés kereslet- visszaesés, amit más módon próbálunk pótolni. A szociális kedvezménynyel sokan építettek házat. Mi szál­lítottuk a kevert betont. Sok esetben régi lakást bontottak le, akkor mi toló-lapos markolóval elegyengettük a terepet. — Rendelkeznek a megfelelő gépekkel? — Ezt a munkát másként csinálni nem is lehetne. A munkafolyamatok nagyrészt gépesítettek, mert igen nehéz anyaggal dolgozunk. —Ez viszont csökkenti a sze­mélyzet számát... — A telep irányítását egy műszaki ember végzi, és hat fizikai dolgozónk van. — Terveznek-e profilbőví­tést? — Már a tervezésen is túl vagyunk. Ami hasznunk volt a tavaly április 20-i indulástól, azt befektettük egy oltott mész előállításához alkalmas beren­dezésbe. Már tervezzük épí­tőiparral kapcsolatos kereske­delmi tevékenységünk kiszéle­sítését. Ehhez van másfél hek­tárnyi területünk. Természe­tesen ezek ellenére maradunk fő tevékenységünknél, a beton­elemek gyártásánál. 1995. július 24., hétfő A kézbesítő halála Gávavencsellőre, ponto­sabban a vencsellői postához vitt az utunk, ahol Zöldi Józsefié hivatalvezető kez­dett a közelmúlt tragikus tör­ténetének elmondásába. — Egyik munkatársunkat — Vajóczki István egyesített kézbesítőt — május 28-án, vasárnap, otthonában, kerti locsolás közben halálos áramütés érte. Mint kiderült, a tragédiát egy zárlatos kon­nektor idézte elő. A 35. évé­ben lévő fiatalember három- gyermekes családját hagyta itt. a legkisebb gyermeke akkor volt három hónapos. Örökké emlékezetes, szomo­rú nap lesz ez a három Va- jóczki-gyerek számára — gondoltam, s minden bi­zonnyal ezt érezhette a köz­ség minden lakója. Önkéntes gyűjtésbe kezd­tek az emberek, valamennyi utca koszorút rendelt, s ren­getegen mentek végső búcsút venni az elhunyttól. Az em­berek nagyon a szívükbe zár­ták a mindennapi újságot, levelet, nyugdíjat hozó kéz­besítőt. — Valóban szeretette mél­tó ember volt István — mondja a hivatalvezető, s munkatársai is meggyőző fejbólintásokkal erősítik mindezt. — Nekünk is na­gyon hiányzik, gondolhatja akkor a családját, az ottma­radtak minden támasz nélkül. Még ma is hihetetlen és el­fogadhatatlan ez a szomorú história: ilyen könnyen vége egy ember életének? A ko­szorúk szalagjaira egysége­sen Aprily Lajos kifejező verssora került: „Csukott szemedbe már megmondha­tom / egyszerű szóval: jó voltál nagyon”. Szegénynek nem volt sem­miféle biztosítása, az össze­adott pénz — ha átmenetileg enyhített is a család óriási gondján — csak csepp lehe­tett a tengerben. A szakszer­vezetünk által létrehozott önsegélyezési alap valamivel már több segítséget tud nyúj­tani. Paizs Lajosné Éviké in­tézkedett ez ügyben, hogy a család mihamarabb anyagi segítséghez jusson — fejez­te be Zöldi Józsefné hiva­talvezető. Lefler György Gondolatok a kispadon — Jöjjön, egyen egy kis meggyet! — csalogat Maris­ka néni a ház előtti kispadra. Naphosszat egyedül üldögél a kapu előtt, a szomszédok dolgoznak, nem érnek rá be­szélgetni. Talán az esték és a vasárnap délutánok enged­nek számukra némi szabad­ságot. — Olyan tehetetlen va­gyok — mutat felkötött kar­jára. — Pünkösd második napján elestem, és eltörtem a vállamat. A húgomhoz in­dultunk a menyemmel, meg­botlottam a járda szélében, és el vágódtam. Az orrom is be­tört, a baleset után két héttel még látszott az úton a kicsor- gott vérem. A kórházban be­kötöztek, begipszeltek, iga­zán rendesen elláttak. Tíz napig olyan fájdalmaim vol­tak, hogy az éjszaka egyik fe­lét átaludtam, a másik felét meg végigordítottam. Még szerencse, hogy ez az ember megcsinál mindent: krump­lit hámoz, mosogat, megfőz egy kis levest. Most adtam neki huszonöt forintot, hogy igyon egy kis sört. Megér­demli szegény. A gyermeke­im nem érnek rá engem ápol- gatni, őrizgetni. Az egyik fiam nyaralni hozta volna a gyerekeit, de ilyen helyzet­ben nem tudtam őket vállal­ni. Sanyika fiamék is itt vol­tak pár hétig, már hazautaz­tak. Jó lett volna, ha most segítenek, a nagy munka ide­jén... Nekik is dolgozni kell. — Mindenki a maga baját érzi... — Józsi fiamnak a fiát fel­vették az orvosira, most a kis barátnőjével leutazott a Ba­latonhoz, tolmácskodnak. Kétnyelvű gimnáziumba jár­tak, úgy tudnak németül, mint magyarul. Azt mondta, hogy jó pénzt keresnek, összegyűjti a tanévkezdésre valót. A könyv, az ellátás már rengetegbe kerül. Tündi unokám napközis nevelő. Lehetséges, hogy a létszám- csökkentések miatt őt is el­küldik. Mondta, hogy nem bánkódik, egy kft.-hez hív­ják dolgozni, hatvanezer fo­rintot ígérnek neki. — Jobban megéri, mint a pedagógushivatás... — Mindegy, nekem azt mondta, ha nevelőnek nem kell, megy a kft.-hez — is­métli mondandóját, mintha nem is szóltam volna. — Na, egyen még egy kis meggyet! Ide teszem ezt a kis vödröt, hogy közel legyen. Amikor visszamentünk az sztk-ba, már tiszta eleven lett a hasa­mon meg a csípőmön a bőr. Kövér vagyok, nem bírtam a fekvést, ahogy összegyűrő­dött a kövérségem, tiszta ele­venné vált a bőröm. Szinte csordult a vér belőle. Az ápo­ló bekenegette, lekezelte, azóta rendbe jött, már nem fáj. Csak a vállam — sóhajt egy nagyot —, az már soha nem lesz ép. A templomba sem tudok eljutni, minden hónap elején gyónni szok­tam. A baleset előtt voltam Máriapócson, ott gyóntam, áldoztam, még szerencse, mert azóta nem tudok menni a jó isten házába. Csak tud­nék még dolgozgatni, csinál­ni valamit. Itt ülök a kapu­ban, mást nem tudok tenni. Ha valaki erre jár, idehívom beszélgetni. Sietnek az em­berek, dohányt törnek, ubor­kát szednek, a jószágokat rendezik. Mi is sokat dolgoz­tunk az öreggel, de most már nem megy. A gyerekek is ki­repültek, már maguknak dol­goznak. Egyedül maradtunk. Még szerencse, hogy ez az ember mindent megcsinál: mosogat, levest főz... de egyen már egy kis meggyet, ne menjen még! Kozma Ibolya

Next

/
Oldalképek
Tartalom