Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-15 / 164. szám
Megyénk életéből ÚJ KELET wmmmmm Száznegyven ember sorsa Munka nélkül Mostanság nehéz, úgy is mondhatnánk, nyomorúságos idők járnak az egészségügyben dolgozókra. Nem elég, hogy évek, évtizedek óta nincsenek rendesen megfizetve az elvégzett munkáért — kivételek természetesen azért szép számmal akadnak —, ráadásul azért a kis fizetésért csaknem látástól vakulásig, még ünnepnapokon is dolgoznak. Nem elég, hogy már évek, évtizedek óta csak a legszükségesebb eszközök, felszerelések és berendezések állnak a rendelkezésükre, most még az állandó létbizonytalanság is fenyegeti őket. Senki nem tudja, hogy ki lesz a következő, akinek megköszönik eddigi áldozatkész munkáját, és megválnak tőle. De a nagyobb kórházakban dolgozóknak legalább van egy csöppnyi kis reményük, hogy hátha az ő osztályukon nem lesz leépítés. Baktalórántházán azonban még ez a kevéske esély is elszállt a megyei kórház egy régebbi döntése nyomán, amikor is a vezetőség ki-, azaz bejelentette, hogy a baktai tüdőgondozót egy az egyben leépítik. Teltek az évek és a hónapok, és lassacskán feledésbe merült a már kimondott „ítélet”. Nemrégiben azonban ismét szárnyra kelt a hír , hogy bezárják a gondozót. Felkerestük az intézmény vezetőjét, dr. Bátor Ferenc főorvos urat, hogy utánérdeklődjünk a dolognak. A főorvos úr éppen szabadságon volt a múlt héten, így egy későbbi időpontban értük utol. De ha már a helyszínen'tartózkodtunk, nem hagyhattuk ki, hogy megkérdezzük a dolgozók véleményét. — Maguk az újságtól jöttek? — szólított meg minket útban a nővérszoba felé egy idős bácsi. — Tessenek már mondani, tényleg bezárják a kórházat? Mert az nagyon nem lenne jó, de hát minket nem kérdeznek meg semmiről, meg nem is közölnek velünk semmit. —Mi is azt szeretnénk kideríteni, hogy bezárják-e, és ha igen, mikor? Mi tetszik tudni erről? — Nem sokat, lelkem, csak amit az ápolónők beszélgetéséből kihallunk — válaszol készségesen a már öt hónapja gyógykezelés alatt álló Pallay József. — Annyi mindent mondanak itt összevissza, meg az újságokban is sokat cikkeznek arról, hogy állítólag felszámolják. De hogy velünk mi lesz, hogy mit akarnak? Azzal senki nem foglalkozik, hogy ha beköltöztetnek minket Nyíregyházára — mert ezt is hallani — , hogyan jönnek majd minket meglátogatni a rokonok, ismerősök. Ebben a nehéz pénzügyi helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy 10—20 vagy esetleg 50—60 kilométert kell utazni. Hogy mi ezzel a cél, mit akar elérni az igen tisztelt Horn úr ? ( De ne hagyja ki belőle! ) Pedig ez egy nagyon jó kórház, sem az orvosokra, sem pedig a nővérekre nem lehet egy rossz szavunk sem. Mindegyik lelkiismeretes, kedves és segítőkész, de látszik rajtuk, hogy őket is nagyon bántja ez a bizonytalanság. Józsi bácsi utolsó kijelentését rögtön alátámasztja Sipos Istvánná diétásnővér. — Én 18 éve dolgozom itt, és nagyon szeretem ezt a munkahelyet. Itt lakom bent, a kórházban, egy szolgálati lakásban a két gyermekemmel. A leépítésről, a kórházbezárásról bennünket még nem tájékoztattak, csak pletyka szinten hallunk ezt-azt. Egyesek azt mondják, hogy nem szüntetik meg, hanem ápolási osztály lesz, de olyat is hallottunk, hogy január 1- jével bezárják a kórházat. Ez a bizonytalanság mindenkit kikészít idegileg. :—Ha tényleg beköltöztetik az intézményt a megyeszékhelyre, ön vállalja az ottani munkát? — Nem, sajnos én nem tudom megoldani. Két kisgyermekem van, egyedül nevelem őket. A közlekedés sem jó. Azt nem tudom megcsinálni, hogy hajnalban elindulok, és csak késő este jövök haza. Közben pedig a gyerekek egyedül vannak itthon. Nem, ezt semmiképpen nem vállalnám. Arról nem is beszélve, hogy a buszbérlet nagyon drága, a fizetés pedig nagyon alacsony. Már évek óta nem kaptunk egy forint fizetésemelést sem... Továbbsétálva kalapácsolásra és köszörülésre lettünk figyelmesek, ami csalhatatlan jele volt a műszaki részlegnek. — Ón a kórház alkalmazásában áll? — szólítottuk meg a műhelyben serénykedő szakembert. — Igen. — Mit véleménye a kórház bezárásáról? — Várjanak már egy kicsit, hagy szóljak a kollégáknak is. Nem szeretnék egyedül nyilatkozni erről. Pár percnyi várakozás után megérkeztek a többiek is, és felváltva válaszolgattak a kérdésekre. — Többnyire mind környékbeliek vagyunk, és nagyon jól tudjuk, hogy nincs más munka- lehetőség, nem tudunk hol elhelyezkedni, ha innen elküldenek minket — kezdi a legbátrabb. — Egyszerűen katasztrofális, kilátástalan a helyzetünk. Egyébként is abszurdum, hogy csak úgy bezárjanak egy egész kórházat. Hol fog munkát találni az évek, évtizedek óta itt dolgozó 140 ember? Én például nyugdíj előtt állok, három évem van még. Hát hova fognak engem felvenni? — Nagyon nagy baj, hogy bezárják a kórházat, mert tényleg semmilyen munkalehetőség nincs — veszi át a szót egy másik munkás. — Igaz, hogy nem olyan magas a fizetésünk, de a semminél ez is jobb. — Hallottak róla, hogy állítólag az egész kórházat beköltöztetik Nyíregyházára? — Ha beköltöztetik is, lesz- e ott nekünk munka?-— Ha lesz — mert hát kötelesek felajánlani —, bejárnak majd a megyeszékhelyre dolgozni? — Én onnan jöttem ide ki, ott dolgoztam előtte. Elképzelhető, hogy visszamegyek. — Én semmiképpen sem. Itt a lakás, a család, minden ideköt. Meg az az igazság, hogy a buszközlekedés sem jó, nem fogadnék el más munkehelyet. — A munka miatt költöztünk ide, Baktára, itt építkeztünk, és én azt vallom, hogy a család meg a munkahely között nem szabad túl nagy távolságnak lenni. Azt hiszem, én sem vállalnám a bejárást. — Arról nem beszélve, hogy így is elég nagy a távolság a körzetünkbe tartozó településektől. Sok látogatónak már kora hajnalban el kell indulnia, ha a látogatási időre ide akar érni. — Pedig régebben arról volt szó, hogy kibővítik a kórházat egy 120 férőhelyes szárnnyal. A hely adott, a környezet pedig gyönyörű. Óriási felelőtlenség lenne elhanyagolni. Bátor Ferenc főorvos urat szabadságáról visszatérve telefonon értük utol. — Főorvos úr, a rádióban bemondták, hogy bezárják a gondozót. Mi tud ön erről? — Mindössze annyit, hogy Séra főigazgató úr egy konferencián állítólag tényként bejelentette a részleg végleges, teljes bezárását. — Milyen határidővel? —< y^mint lesz elég pénze az intézménynek a költöztetésre, na és persze, amint helyet tudnak adni a betegeknek. — Itt azonban nem csak tüdőbetegek vannak, működik egy elfekvő részleg is. Nekik mi lesz a sorsuk? — Senki nem tudja erre a választ. Jelenleg harminchat beteget gondozunk az elfekvőben. Közülük harminc teljes ellátásra szorul, nem lehet velük semmit sem kezdeni. — Mekkora költségmegtakarítást eredményezne a baktai tüdőgondozó leépítése? — Állítólag 20 millió forintot, de ezt csak hallomásból tudom. Mi ugyanis soha nem kaptunk semmiféle pénzügyi kimutatást, még azt sem tudjuk, hogy mennyi az éves költségvetésünk. — Mi lesz az épület sorsa? — Olyanokat tetszik kérdezni, amire szerintem senki nem tudja a választ... Úri Mariann 1995. július 15., szombat Kárpótlási jegyből életjáradék A Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság földszintjén kisebb sor vár az egyenkénti bebocsátásra a Nyugdíjügy feliratú szobába. Mint később megtudtam, jelentősen megszaporodott azon ügyfelek száma, akik a kárpótlási jegyüket életjáradékra kívánják váltani. Az ügyintéző hölgy az ötödik emeletre küld további felvilágosítás végett, Badari Bélánéhoz, a nyugdíjosztály revizorjához, aki egy személyben fogja össze az ügyeket, végzi az igénybejelentések elbírálását, végeredményben határozatokat hoz. — 1992. május l-jétől lehetséges a kapott kárpótlási jegyeket életjáradékra váltani — kezdi a beszélgetést Badari Béláné —, ám igazán az elmúlt év végétől keresnek fel nagyobb arányban az igénylők. Valószínűleg a kárpótlási jegyhez fűzött korábbi remények meghiúsulása „segítette” döntésüket: ily módon legalább biztosan hasznát vehetik kárpótlásuknak. Ez év január l-jétől június végéig 1048 határozat született. Igazgatóságunkon váltották át kárpótlási jegyüket életjáradékra az igénylők. — Kik élhetnek ezzel a lehetőséggel? — Az 1995. évi XIV. törvénnyel módosított 1992. évi (31.) törvény alapján életjáradékra válthatók át a vagyoni sérelemért, illetve a föld után, saját jogon kapott kárpótlási jegyek, amennyiben az igénylő a 60. életévét 1991. december 31-ig betöltötte vagy ugyanezen ideig munkaképességét legalább 67 százalékban elvesztette. 1995. december 31-ig, e feltételeknek megfeleltek közül bárki kérheti az életjáradék elbírálását. Az ehhez szükséges igénybejelentő-lapot — amennyiben ilyet a megyei kárrendezési hivatal a kárpótlási határozattal együtt nem küldött volna — az igazgatóságunk földszintjén be lehet szerezni. Nagyon fontos tudni a következőket: a megküldött, jogerőre emelkedett határozatot követően 60 nap (!) áll rendelkezésre ahhoz, hogy a Nyíregyházán, a Rákóczi u. 1. szám alatt lévő OTP-ben az igénylő a kárpótlási jegy átruházása ügyében intézkedjen. Ez azt jelenti, hogy ha még nem vették fel a kárpótlási jegyet, az átruházáshoz szükséges okiratokkal meg kell jelenni. Szükséges a személyi igazolvány (aki állapota miatt nem tud eljárni. helyette a meghatalmazottja intézkedhet). A meghatalmazás azonban önkormányzati jegyzői hitelesítéssel történjen! Szükséges továbbá a kárpótlási hivatal által kiadott eredeti határozat, valamint az életjáradékot megállapító határozat bemutatása is. — Amennyiben átvette már az illető a kárpótlási jegyét? — Ebben az esetben szükséges magával vinnie az átadás-átvételi bizonylatot is, amelyet az OTP adott ki a jegy felvételekor. Nagyon fontos: aki a törvényben megszabott 60 napon belül nem tesz eleget az átruházási feltételeknek, a határozatban megállapított életjáradékra való jogosultságát elveszti! Az átruházás megtörténte után 90 napon belül a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság megkezdi az igénylő számára a havonkénti folyósítást, a kárpótlási jegy eképpen életjáradékká változik át, amely összegét évente egyszer emelik, legutóbb március l-jétől 25 százalékkal növekedett a megállapított életjáradék. —Az örökölt kárpótlási jegy átváltható életjáradékra? — Éppen most kaptunk erre vonatkozó tájékoztatást az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságtól, mert nagyon is valós problémaként merült fel. Álláspontjuk szerint: „...részben, mert az 1992. évi XXXI. törvény a saját jogon megillető kárpótlási jegy életjáradékra váltásáról rendelkezik, továbbá mert kormányrendelet törvényt nem módosíthat — az örökölt kárpótlási jegy nem váltható életjáradékra.” Ugyancsak foglalkozik a tájékoztató azzal, hogy a politikai okból kárpótolt személy igényelheti-e az életjáradékot. Mint ismeretes, az 1992. évi XXXII. törvény alapján kárpótolt személyeknek az igénybejelentéskor nyilatkozniuk kellett arról, hogy a kárpótlást kárpótlási jegy vagy életjáradék formájában kérik. A kárpótlási hivatal határozatának jogerőre emelkedése után azonban döntésüket (jelenleg) nem változtathatják meg. Az eredetileg kárpótlási jegyet választók életjáradék iránti kérelme tehát nem teljesíthető, az elutasító határozat meghozatala azonban nem a nyugdíjbiztosító szervek, hanem a kárpótlási hivatalok hatáskörébe tartozik. Az ilyen kérelmet az illetékes szervhez kell tehát továbbítanunk az igénylő egyidejű értesítése mellett. Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság tájékoztatása ugyanakkor figyelemfelkeltő is: „Ismereteink szerint a közeljövőben várható az 1992. évi XXXII. törvény módosítása. A törvényjavaslat elfogadása esetén a politikai okból kárpótolt és a kárpótlást korábban kárpótlási jegyben kérő személyek kérhetik a kárpótlási jegy életjáradékra váltását.” — fejezte be Badari Béláné revizor. Lefler György A szépség örök Kiss Mariannának hívják, és elragadó a mosolya. Megszületett, csinos, érett lánnyá virult, és szépségkirálynő lett. A Top Tv háziasszonyává választották. Tavaly nyáron Nagyhalászban új nevet kapott: Miss Júliává keresztelték. A tavalyi szépségkirálynő-választásról, az élményeiről beszélgettünk Marianna). A kezdet — szerinte — egyszerű volt: — Egy nagyhalászi ismerősömtől hallottam a szépségkirálynő-választásról. A fellépés előtt volt egy megbeszélés jellegű összejövetel, ekkor néztük meg, hogy merre kell majd mennünk, hogy nagyjából mit is csináljunk. Még a nagyim is eljött szurkolni. Azzal kezdtem a versenyt, hogy elkéstem. Izgultam, hogy kimaradok a sorból. Az öltözőbe esve sorszámot kellett húzni. Kapásból az egyest sikerült kihalásznom a pakliból... — ...ami szerencsét is hozott... — Igen, hála istennek. A fellépésre egy kék egyrészes fürdőruhát választottam. Először fent, a közönség között kellett sétálni, majd egy lépcsőn lefelé. Kóvályogtam egy picit, s bármennyire is mutatták az utat, akkor, ott, azzal a lámpalázzal egyszer-kétszer rossz helyre fordultam. — A nézők nem voltak durvák vagy közönségesek? — Semmi esetre sem. Azt hiszem, hogy inkább segítettek, biztattak a mosolyukkal. — Milyen volt a zsűri, a szavazás, a királynői díj? — A társadalmi élet prominens személyiségei ültek a zsűriben..., de nem tudom, mert nem igazán rájuk figyeltem. Annál sokkal jobban izgultam. Első lettem, és az ajándék csodaszép volt. Egy harmincezer forintos ajándékutalványt kaptam díjként. Úgy gondolom, hogy ez egy igazságos, tisztességes verseny volt, hiszen köztudott, hogy magasabb szinten ezek mennyire „felemásan” sikerednek. — Azóta hogyan alakult az életed? — Egy egyéves szerződést kaptam három barátnőmmel a most induló Top Tv-ben mint háziasszony. Schiffer Miklós divatszakértő új arcokat keresett, s így választott ki minket a Korona Szálló megnyitóján. Már túlvagyunk az első forgatáson is. — Lehet, hogy egy év múlva mint műsorvezető fogsz a képernyőről ránk mosolyogni? — Ilyen lehetőségek is előttünk állnak, ez vele együtt jár. — Indulsz újra a nagyhalászi Miss Júlia-választáson? — Igen, nagyon jó érzés volt tavaly, úgyhogy egészen biztosan megmérettetem magam az idén is! —vip—
