Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-08 / 158. szám

12 1995. július 8., szombat Regény, interjú UJ KELET ÜZDinDCT \ Samuel D’ Etbourg OilcacEZD lüétta I m lett I. fejezet Semmihez sem hasonlítható szép, nyár eleji nap volt. A dél­utáni fények bearanyozták a Szajnát, a friss szél tovaűzte a város fölött szüntelen lebegő füstös ködöt. A parkok fái már zöldellni kezdtek, a nők, a szé­pek és fiatalok — éppúgy, mint a már őszbe hajlók — levetet­ték a vastag ruhákat, s arcukat, keblüket kitárták a nap simo- gatásának. Nem véletlen hát, hogy amikor Jean-Pierre Du­rand felügyelő kilépett a rend­őrség Quai d’ Orfévres-i palo­tájából, jókedvre derült. Egész nap írásos munkával foglalko­zott, restanciáit tette rendbe. Utálta ezt: a papírszagú iroda, a sötét szobák poros levegője mindig letörte. Most, amikor kilépett a kapun, mélyet léleg­zett. Egy pillanatig tétovázott, merre is induljon? Szívesen sé­tált volna a Szajna partján ha­zafelé, de volt valami, ami min­dig elcsábította: a Marché aux Fleurs, a virágpiac. Arra vette hát az útját, rácsodálkozott a még délután is teljes pompát mutató térre. Nézte az orgoná­kat, a kaktuszokat, a rózsákat. Beszívta az illatot, és amikor Rose asszony standjához ért, magától értetődő mozdulattal vett ki a vödörből egy szál vi­rágot, s a gomblyukába tűzte. — Vigyen még, felügyelő úr! — mondta az asszony. — Biz­tos, hogy megörül majd a szív­szerelme, ha meglepi egy kis virággal. Jean-Pierre barátságosan in­tett az asszonynak. Ismerte jól, a fiának volt valami ügye jó pár éve, s akkor ő derítette ki, hogy nem a fiú a bűnös. Azóta az asszony hálás neki, nem győzi elhalmozni kedveskedéseivel. De Durand nem vitt virágot, hiszen nem is volt kinek. — Méghogy a szívszerel­memnek — mormogta maga elé, amint egy kis kerülővel a Pont Neuf felé vette az útját. Dúdolgatott magában egy dalt, és azon gondolkodott, miért is nem jutott neki sosem igazi nagy szerelem. Igaz, kapcsola­tait mindig megrontotta, hogy nem ért rá. Hol a szolgálat vet­te el az idejét, máskor maga unt rá az alkalmi kalandokra. Pe­dig kedvelték a nők, ezt a rendőrségen is tapasztalta. No, meg fiatal, kezdő rendőr korá­ban, amikor egy-egy mont- martre-i razzián a széplányok környékezték meg! De hát, az igazi eddig még nem jött el, s talán nem is baj. Durand gya­korta érezte úgy, hogy munká­ját zavartalanabbá végzi így, mintha gyerek csüngene rajta, asszony nyúvasztaná, hogy miért megy éjjel is, meg hogy kell a pénz a háztartásra. Szó­val szívszerelem az nincs — morfondírozott, s közben las­san átballagott a hídon, hogy aztán a Boulevard Saint Michel felé vegye az útját. — Most hazamegyek, olva­sok, este elmegyek valahová, élvezem, hogy van egy szabad napon — gondolkodott magá­ban. Mert az ilyen nap ritka. Jean Pierre sikeres felügyelő, akit rendre komoly ügyekkel bíznak meg. Miután sem csa­ládja, sem senkije, így aztán neki jut a plusz ügyelet, ő vál­lalja kollégái helyett a vasárna­pokat, az ünnepeket, ha meg­kérik. De most fáradt, egy ne­héz ügy van mögötte. Tervez- getés közben ért el a Café Clunyig. Törzshelye ez a kávé­ház, jó pár éve ide tér be haza­menet, — Egy nizzai saláta, egy hi­deg tej — rendelkezik bérit a tulaj meglátván a felügyelőt. Jean Pierre egy Le Monde-ba mélyed. Olvasni kezd. Kávéhá­zi kutyája, egy skót juhász, Sybelle, a lábai mellé telepszik. Tudja a kutya, hogy jut neki egy hal és pár szem cukor. A fel­ügyelő otthonosan elhelyezke­dik, olvas, s közben észre sem veszi, hogy a szomszéd asztal­nál két nő figyeli. Mert Jean- Pierre olyan férfi, akit a nők megnéznek. Magas, 180 centin felüli. Orra görögös, szépen ívelt szája van. Nem szép, inkább fér­fias, aki azzal hat, hogy esze ágában sincs hatni a nőkre. Fe­kete haja és kék szeme érdekes ellentét, s ami még figyelemre méltó, az szép, elegáns keze. A felügyelő ellazul, élvezi a körü­lötte lévő forgalom monoton zaját, a kávéházi hangokat, a semmittevést. Miközben felnéz az újságból, szeme megpihen a régi templomromokon, melye­ket bearanyoznak a lemenő nap sugarai. Csodálatos ilyenkor ez a környék. A Sorbonne diákjai csapatostól lepik el az utcát, a zöld buszok egymást követve fordulnak ki a Boulevard Saint Germainről, csinos nők korzóz­nak a BouT Mich'-en. A fel­ügyelő ilyenkor mindig vissza­képzeli a régi szép időket, ami­kor még maga is diák volt, s naponta erre rótta az utat. Ré­gésznek készült, csak az utolsó évben döntött úgy, hogy felve­szi a jogot, s rendőr lesz. — Rokon szakma — mond­ta a professzora, aki nagyon szerette —, csak annyival jobb, hogy a régész csak hullát talál, a rendőr tettest is. Jean-Pierre akkor kicsit szégyellte magát, de aztán elragadta a szenve­dély, s egy szép napon ott állt, kezében a rendőrtiszti iskola papírjával. Tanulmányai alatt volt sarki rendőr, majd egy ke­rületben dolgozott . s csupán négy éve került a Quai d' Orfévres-re, az aranyművesek rakpartjára, a Palais Justice épületébe. Hiába, fut az idő, már harminckét esztendős. Kialakulnak az ember szokásai, olyanok, mint ez a kávéház is, ahová több mint hat esztendeje jár — feltéve, ha jut rá ideje. A közelben van a lakása, a Rue Madame 8. alatt. Jó séta innen, az ember kikerül a Rue de Vaugirard-ra, és onnan a har­madik sarok. Csendes utca a Luxembourg park közelében, ahol minden mindig olyan bé­kés. Most csak üldögél, olvas, fel-felnéz, igyekszik mindent elfelejteni, ami a munkájával függ össze. Kell néha az ilyen kikapcsolódás. Közben eldön­ti, hogy az estét otthon tölti, nem megy ő sehová. Egy kis egyedüllét jól jön, hallgat pár kazettát, szép, csendes muzsi­kát, közben olvas. Jean-Pierre érdekes ember volt. Lezser eleganciája, férfi­as külseje tetszetős burok volt, ami mögött egy igen mélyen gondolkodó ember rejlett. So­sem lett belőle kemény öklű zsaru. Szerette az olyan ügye­ket, ahol a fejét használhatta, ahol a logika győzött. Kétség­telen, ilyen példák vonzották erre a pályára. Maigret, Poirot alakjai érintették meg, és min­dig utálta azokat, akik ordítva, öklüket fitogtatva akarták pótol­ni azt, ami hiányzott a fejükből. Mert ne is tagadjuk, ilyen rendőr is van, igaz, egyre kevesebb. A felügyelő intelligens embernek számított társai között is, sokan csak professzornak szólították. De hát tehet ő róla, hogy min­dig érdekelte a tudomány, a művészet? Szükségszerű, hogy valaki csak a szakmája rabja le­gyen? Nem lehet véletlen, de sok olyan ügyet testáltak rá, amikor értelmiségiek körében kellett nyomozni, bevonták egy- egy képlopási ügybe, és — ez dicséretnek számított — kollé­gái is gyakorta kérték tanácsát és segítségét, ha olyan dolgot nyomoztak, ahol a mind terje- dőbb intellektuális bűnözés nyo­mai tűntek fel. Lapozgatta az újságot. A vi­lágpolitikai hírei kevéssé izgat­ták. Elolvasott egy kellemes cik­kecskét, megnézte, mit írt az új­ság az Opera terveiről, volt egy Aznavour-interjú, ami tetszett. Meglepetéssel vette észre, hogy a Monde publicistája egy olyan bűnügy utáni gondolatait mond­ja el, amelyet ő vizsgált és nyo­mozott ki. Nem volt hiú, de ki­mondottan jólesett: munkáját úgy értékelte a szerző, hogy az hasonlított a hieroglifák megfej­téséhez, ami a mai napig bravúr­nak számít. Mintha az újságíró tudta volna, hogy ennél szebbet nem is mondhat, írhat egy régészből lett rendőrről. Kért még egy kávét, elégedetten rá­gyújtott egy Caporalra. ami rit­kán esett meg vele. Mert Jean- Pierre elvben abbahagyta a do­hányzást. s csak olyankor gyúj­tott rá, ha nagyon izgatta vala­mi, vagy ha váratlan öröm érte. Nos, időnként mindkettőből kijutott neki, így aztán a leszo­kás igencsak részleges volt. El­méletet persze ő is gyártott erre. mint minden leszokni nem tudó; beszélt a mérsékletről, a jó emésztésről, a felszabaduló gon­dolatról. Tény, hogy törekedett, de mérsékelt sikerrel. Most is jólesett a cigaretta. Mélyet szí­vott, hátradőlt a székén, és meg- békélten nézte a világot. — Olvasta, felügyelő úr? — Mit? — fordult a tulajhoz, aki hosszú kötényben állt az asztala mellett. — A szép cikket, ami önről szól. — Hja, a Monde-ban? Igen. Tisztességes. — Mindig mondtam, hogy ön híres vendégünk — bókolt a tulajdonos. — El is jött az ide­je annak, hogy felírja az autog­ramját a belső terem falára. — Maga viccel, Marcel, csak nem gondolja, hogy Sagan, Beauvoir asszony és Sartre mellé szemtelenkedek? Talán majd, ha valóban híres leszek. De hallott már maga halhatat­lan zsaruról? — Felügyelő úr, nem vicce­lek. Csak maga nem veszi ész­re, hogy mindenki ismeri és csodálja. Nem is tudom, milyen rendőr maga. — Na látja. Rossz. Maga mondta. A pincér sietett az asztalhoz. — Felügyelő úr! Telefonhoz kérik. Jean-Pierre bosszankodva állt fel. Ilyenkor bánta, hogy kollégái ilyen jól tudják, hol kell keresni. Együtt is szoktak idejönni, főleg akkor, ha későn este végeznek. De hogy most is utolérik, az bosszantotta. Le­ment a kávéház alagsorába, oda, ahol a toalettek előcsar­nokában a telefon állt. — Durand! — De jó, hogy megtalálom, főnök — hallotta a vonal vé­gén kiváló helyettese, Michel Corvisart hangját. — Az öreg üzeni, hogy magának adott egy cuki kis ügyet. Úgy néz ki, hogy gyilkosság. Alain Savual a XVI. kerületből kérte, hogy lépjünk be. Valami gyanús neki. Már elküldtem a kocsit. (folytatjuk) Wm -"T' -iS ........' ' íj Sok-sok gonddal, de működik a város (folytatás a 7. oldalról) O Milyen a kapcsolata az újságírókkal? — Jó. Komolyan veszem a sajtószabadságot. Az más kér­dés, hogy ha valami nem tet­szik, azt szóvá teszem, de részemről ezzel le van tudva a dolog. O Régebben nemcsak szó­vá tette, hanem rögtön írásban is reagált a dolgokra... — Az egy egészen más időszak volt. A rendszerváltás idején néhányszor helyre kel­lett tenni a véleményeket. Nem tudtam szó nélkül hagy­ni azokat az igaztalan vádakat, amelyek engem és a munka­társaimat értek. Nem volt „ha­lászó, vadászó, italozó” senki a hivatalban. Ezekre reagálni kellett. Ma úgy érzem, ha va­lamit a sajtó megír, azt el kell viselni. Sokszor igaza van az újságírónak, ha kritizál, és ak­kor azzal miért vitatkozzam? Persze, ha ma írná valaki a hivatalról, hogy „halászó, va­dászó, italozó” társaság, akkor ugyanúgy szóvá tenném. O Hogyan értékeli a megye és a város közös munkáját? Mennyire elégedett az egyez­tető bizottság munkájával? — Jól indultak az egyeztető tárgyalások, eredményesek is voltak, de látok néhány terü­leten problémát. Bízom ab­ban, hogy ezen rövidesen túl leszünk, és jó megállapodáso­kat tudunk kötni. Sajnos né­hány település részéről meg­fogalmazódik egyfajta Nyír- egyháza-ellenesség. Pedig azt mindenkinek tudnia kell, hogy Nyíregyháza és a megye együtt egy egész. Egymás ká­rára nem szabad fejlődni. Nem gyanakodva kellene egymás­ra nézni, hanem egymást kel­lene segíteni. És én ezt komo­lyan is gondolom, így is cse­lekszem. Amikor például el­járok az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került te­lepülések ügyében, akkor nem Nyíregyháza miatt megyek. A megyeszékhelynek nincs ilyen pályázata. Úgy érzem, hogy Nyíregyháza is gazda­gabb lesz azzal, ha a megye települései gazdagodnak. OMi a helyzet Sóstóval ? Bi­zonyára ön is tudja: sokan a szemére vetik, hogy korai volt optimistán nyilatkozni az üdülőterülettel kapcsolatban áprilisban... — Utólag el kell ismernem, hogy igaz a megállapítás. Ja­nuárban kezdődtek el a tárgya­lások, én sokáig senkinek nem nyilatkoztam. Az első alka­lommal, amikor úgy tűnt, hogy létrejön az egyezség, annyian kérdeztek, hogy nem tudtam kitérni az újságírók elől. Például ebben az esetben a koalíció részéről nem kap­tam meg azt a támogatást, amit az előzetes megbeszélések során érzékeltem. Ma kiala­kult egy helyzet, amit kezelni kell. Több alternatívát kíná­lunk a képviselőknek az au­gusztusi közgyűlésre. O A vízközművek átadása közben kialakult „háborút” megnyerték a szolnokiakkal szemben, de még egy csata a megyén belül hátra van. Mi­kor zárul le a Nyitvicsav—Ke- letvíz-ügy? — A TRV elleni eredmé­nyes fellépés az előző és a je­lenlegi közgyűlés sikere. A vízközmű átadásában-átvéte- lében nagy szerepet játszott a VAB és a Nyitvicsav vezetősé­ge is. Mindenkinek köszönöm a közös munkát, a jó együtt­működést. Őszintén remélem, hogy a Nyitvicsav és a volt Szavicsav (ma Keletvíz) kö­zötti ellentéteket is ilyen ered­ményesen meg tudjuk oldani. A megyei és a nyíregyházi ön- kormányzat az ügy tisztázásá­ra közös bizottságot hozott lét­re. Én örülnék, ha a vagyon- osztozkodás felülvizsgálata során senkiben sem maradná­nak kételyek. Nem hiszem egyébként, hogy az egységes megyei vízmű vállalatot ú jra lét­re lehetne vagy kellene hozni. J Tanácselnökként vagy polgármesterként könnyebb irányítani a várost, szétnézni a város életét? — Mind a kettő nehéz, de nem lehet összehasonlítani. Tanácselnökként '87 után volt egy nagyon jó időszakom. Ek­kor a párt már nem szólt bele a vezetésbe, önállóak voltunk. Baja Ferenccel mint helyette­semmel nagyon jó szinkron­ban, eredményesen tudtunk együtt dolgozni. Az 1987- 88-as időszak felejthetetlenül szép emlékként maradt meg bennem. A rendszerváltást megelőző évek nagyon nehe­zek voltak, '89-ben és '90-ben nem tudtam elfogadni, hogy bűnbaknak kiáltottak ki ben­nünket, és nem is értettem, hogy miért.. Ma már történe­lem, elmúlt... A nehézségek ellenére is sajnálnám, ha annak az időszaknak nem lettem vol­na cselekvő részese. Ma más a helyzet. A mun­kánk nehézségét az adja, hogy évről évre rosszabb feltételek­kel próbáljuk a városlakóknak változatlan vagy jobb színvo­nalon nyújtani a szolgáltatáso­kat, az ellátást, a fejlesztést, amit megszoktak, amit elvárnak. Q Fia idén (decemberben újra lennének önkormányzati választások, vállalná-e újra a megmérettetést? — Nagyon szeretem a mun­kámat csinálni; hogy milyen színvonalon végzem, majd a városlakók minősítik. Azt gondolom, hogy igen, újra vállalnám a megmérettetést. ÜTegyükfel, hogy Nyíregy­háza kap hirtelen egymilliárd forintot. Mit építene belőle? — Sok pénzt fordítanék a munkahelyteremtés támogatá­sán sok utat építenék, példá­ul a Tiszavasvári—Tokaji utat összekötő utat, a Sóstóhegyi utat, a Kis és Nagykörút hiány­zó szakaszát. Rendkívül fon­tosak az utak, a fejlett útháló­zat, a lakásépítéstől kezdve a környezetvédelemig és a biz­tonságig sok mindent jótéko­nyan befolyásol. Na és termé­szetesen támogatnám Sóstó fej­lesztését, a bokortanyák ellátá­sát. Mindehhez sajnos nagyon kevés az egymilliárd forint. QKöszönöm a beszélgetést.

Next

/
Oldalképek
Tartalom