Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-08 / 133. szám
UJ KELET Búcsúzás 1995. június 9., péntek „Sorsunk a válás...” .Június volt, s ujjongtunk, nincs tovább...” — szüremlettek elő egykor volt ballagások állandósult üzeneteként Ady sorai, míg utam a nyíregyházi Vécsey Károly Általános Iskolába vitt, Ambrus László tanár úrhoz. A tanár úr nem kevesebb mint 42 évet töltött el a katedrán, magyart s történelmet tanítva. — Tanár úr, június van... — Igen — felelte —, nincs tovább! Aztán sorjázni kezdi életét, sommázni azt a 42 évet, amelyet a gyerekek, az ifjúság között töltött. íme: — A pályám 42 évét három részre osztanám — mondta. — Az első szakasz — úgy háromnégy év — a tapasztalatszerzésé volt. Ifjú tanárként a város akkori legnagyobb iskolájában, a 4. számúban kezdtem, s rögtön a mély vízbe dobott Agárdi József igazgató, mert a nyolcadikosok osztályfőnöke lettem, alig húszévesen. Az időben szokás volt, hogy a főiskola főigazgatója — nevezetesen dr. E. Kiss Sándor — a munkahelyén meglátogatta a kezdő tanárt. Hozzám háromszor is eljött. A gyakorlóév annyira jól sikerült, hogy jutalmul ötszáz forintot kaptam, ami akkoriban igen komoly összeget jelentett. Aztán következett egy olyan korszak, amelyre mindig szívesen emlékszem vissza, a 2. számú, ma Jókai Mór nevét viselő iskola 12 éve. A Zalán Károly igazgatása alatt álló intézményben sok neves pedagógustól tanultam, tanulhattam hasznos módszereket. Itt volt tanítványom például Friderikusz Sándor, Knézy Jenő vagy dr. CsémiLászlóéi dr. Moskovits Károly fogász főorvos. A harmadik korszak két részre bontható: vezetői és beosztott tanári korszakra. A 6. Számú Általános Iskola igazgatóhelyettese voltam 1967-től ’71-ig, ez idő alatt a gyakorlatban rám hárult az intézmény tulajdonképpeni vezetése. Igen sok kádergyerek járt ebbe az iskolába, mert az akkori megyei első titkár felesége volt az iskola „igazgatója”. 1971 őszén kerültem a sóstóhegyi 11. Számú Általános Iskolába, ahol igazgatóként tevékenykedtem hét éven át. Modem, korszerűen felszerelt oktatási intézményt hagytam ott, s kerültem — saját kérésemre — 1978-ban a jelenlegi, a 12. számú, most Vécsey Károly Általános Iskola tantestületébe. Valamennyi felső osztályban történelmet tanítottam. A tanár úr munkáját többször is elismeréssel jutalmazták: 1984-ben a Vezetőpedagógus címet kapta meg, míg 1992-ben az Aranykatedra miniszteri kitüntetésében részesült, amelyre nagyon büszke. Ugyancsak büszkeséggel töltheti el, hogy a középiskolába került tanítványai kilencven százaléka megtartja a vitt érdemjegyét történelemből. — A pedagógiai munka mellett—folytatta tanár úr—, ugyancsak 42 éven keresztül, labdarúgó játékvezetőként is tevékenykedtem. Mindezt aligha tehettem volna a családom megértő és segítő támogatása nélkül, amelyért számukra feltétlen köszönet jár. A sípostevékenységem is elismeréseket hozott: például 1964-ben a Megye legjobb játékvezetője címet érdemeltem ki, majd a játékvezetők megyei főtitkára voltam, s 1993- ban a játékvezetők közgyűlése elnökké választott meg, amely feladatot a mai napig is ellátom. Úgy érzem, hogy a 42 évi oktatási és sportmunka nem ütötte egymást, mindkettőt el tudtam végezni. Nem tudom, és nem is lehet összeszámolni, hogy a több mint négy évtized alatt hány tanítványom volt. Most az utolsó osztályom ballag. Ez a 12 lány és 12 fiú nagyon közel áll a szívemhez. Nemcsak azért, mert az utolsó osztályom, hanem mert kiváló képességű gyermekek közösségévé érett. Ez év december 28-án megyek nyugdíjba, többen megkérdezték: mit fogok magammal kezdeni? A válasz: többet lehetek a családommal, ahogyan több idő jut majd a hétvégi telkünk ápolására is, és természetesen — amíg az egészségem engedi — a játékvezetők életét szeretném továbbra is irányítani, amely azért nem kis feladat. Befejezésül hadd álljon itt egy Dante-idézet, amellyel Ambrus László tanár úr is elbúcsúzott végzős diákjaitól: „Sorsunk a válás, reményünk a viszontlátás!” Nyolcadik után Ezen a héten befejeződik a tanítás az iskolákban. A vakáció mindennap egy betűvel bővül, míg péntekre felkerül a V betű is. A nyíregyházi 1. Számú Általános Iskola végzős diákjai közül négyet kérdeztünk meg arról, hogyan tovább? Varga Ágnes már megkapta az írásbeli értesítést arról, hogy felvételt nyert a Záhonyi Közlekedési Szakközépiskolába. Lány létére igencsak fiús pályát választott, de ő ebben semmi furcsát nem talál. — Nyíregyházán is találhattál volna ilyen jellegű iskolát. Miért választottad épp Záhonyt? — Részben családi oka van, részben azért, mert a nyílt napon megtetszett az iskola. Itt az ötödik évben megszerezhetem a technikusi minősítést is. — Péntek-délután ballagtok az iskolában. Kik lesznek a meghívottak? — A szűkebb rokoni kört hívtam meg, este természetesen ünnepi vacsora lesz. Ez lesz az első igazi ballagásom, már nagyon várom. —Milyen ten’eid vannak a nyárra? — A zempléni hegyekben szeretnénk nyaralni, valahol egy kőházban. Azért tanulni is fogok, mert a középiskola már jóval nehezebb, mint az általános volt. Kovács Anikó a nyíregyházi Zay Anna Egészségügyi Szakközépiskolát választotta, de nem akar ápolónő lenni. Édesanyja a megyei kórházban a belgyógyászaton dolgozik, Anikó mégsem az egészségügyet választotta, hanem az általános gimnáziumi osztályba iratkozott be. —Egy „sima” érettségivel ma már nem lehet boldogulni. Csak nem a pályaválasztást akartad elodázni ezzel a döntéseddel? — Még nem tudom, mihez kezdek a gimnázium után. Annyival azért többet ad ez az iskola, hogy harmadik és negyedik évben számítástechnikai képzésben is részesülünk. Ez jó alapot adhat a felsőfokú tanulmányokhoz. Ha nem tanulnék tovább, akkor Mindig a diák az első Akik már túl vannak a tanulás évein, szívesen emlékeznek vissza tanáraik közül a nagy pedagógus egyéniségekre. Egyikőjükkel, az örökösföldi Móra Ferenc Általános Iskola napokban nyugdíjba vonuló igazgatónőjével, Diczkó Józsefnével beszélgettünk. Pályája állomásait idéztük fel. — Igazgatónő! Miként választotta ezt a buktatókkal teli, de mégis szép hivatást? — Kisvárdán érettségiztem — már jó régen —, és a maturandus előtt elhatároztam, hogy pedagóus leszek. Először nem vettek fel az egyetemre a származásom miatt. Édesanyám mindent elkövetett, hogy legalább ide Nyíregyházára, a tanítóképzőbe vegyenek fel. Fáradozását siker koronázta, mert egy hónap elteltével a Búza utcai intézmény hallgatója lettem. Abban az időben egyéves volt a képzés, és mi nem államvizsgáztunk, csak úgynevezett képesítését szereztünk, ami feljogosított arra, hogy alsó tagozatos gyerekeket tanítsunk. Ezzel a végzettséggel kerültem Benkőbokorba, egy Nyíregyházától nyolc kilométerre lévő tanyára. Ha járható volt az út, akkor kerékpárral, ha nem, akkor naponta gyalog mentem ki. Összevont osztályokat tanítottam, 2-3-4.-eseket. Összesen négy évet tölthettem el közöttük, nagyon jól éreztem ott magam, negyvenkét gyerek tanító nénije voltam. Szerettem a tanyasi embereket, nagyon jól kijöttem velük. Még most is nosztalgiát érzek azok után az évek után. Tisztelettudók voltak a gyerekek, szerették, ha foglalkoztak velük, szinte szívták magukba, amit a tanító néni mondott. — Mi következett a „tanulóévek" után? — Benkőbokorból Orosra kerültem, ahol egyből úttörőcsapat-vezető lettem, majd egy év múlva igazgatóhelyettesnek neveztek ki. Itt három évig tanítottam, ekkor áthelyeztek a Guszevba (ma Huszár-telep). Abban az időben nem úgy nézett ki, mint manapság. — Kik laktak ott abban az időben? — Akikre emlékszem: a Gazdag-család, az /gaz-család, a Száz-család, főleg a polgári réteg. Szép kis kertváros volt akkor a telep. Ebben az időben végeztem el a tanárképző főiskolát, magyar—történelem szakon. Emlékszem, hogy harminchat gyerek járt az osztályomba, és kivétel nélkül mindegyik felsőfokú végzettséget szerzett valahol. Rájuk különösen büszke vagyok. A guszevi éveket követően a 12-es iskolában kaptam állást. Itt tizennégy évet töltöttem el egyhuzamban, ebből 11 évig voltam igazgatóhelyettes. —Ekkor már 1984-et írtunk, és ebben az évben készült el Örökösföld első iskolaépülete. Miként szánta rá magát, hogy ide jöjjön, az akkor még sártenger közepére? — A művelődési osztály akkori vezetője, Dalanics György kért fel erre a tisztre. A semmiből kellett egy tantestületet létrehozni. Sírva hagytam ott másfél évtized után a 12-est, de úgy éreztem, hogy el kell vállalnom, saját magam megméretése miatt is. — Milyen volt újra az alapoknál kezdeni? — 1984 júniusában kijöttünk ide, Örökösföldre. Siralmas látvány fogadott bennünket. Két hónap volt a tanévkezdésig, és az épületnek csak a váza állt. Nagyon el voltam keseredve. Hogy fogunk itt tanítani? Végül a SZÁÉV nekidurálta magát, és augusztus 31-én átadta az épületet, de úgy, hogy még két évig folyt a hiánypótlás. Közben pedig tanítani kellett. Ráadásul abban az időben vált életveszélyessé a négyes iskola, és 4—8-dikig onnan is ide jártak a gyerekek. — Volt-e a pályájának olyan időszaka, amikor felmerült önben, hogy itt kellene hagyni ezt a hivatást? — Mint minden fiatal — aki elégedetlenkedik valamilyen oknál fogva —, én is gondoltam rá. Ez nem a gyerekszeretet hiánya vagy szakmai kiábrándultság miatt volt, hanem egyszerűen a megélhetési gondok idézték elő. Nagyon szeretem a gyerekeket. Én személy szerint ismerem az iskolánk mind a 938 tanulóját. Ha egy rendezvényre máshonnan is érkeznek diákok, akkor rögtön látom, hogy melyik nem a mi tanulónk. Természetes dolog, hogy hozzám bejönnek a gyerekek kisebb dologgal is. Soha nincs úgy, hogy én egy tanulónak ne érjek rá. Ha egy tanárral beszélgetek, és látom, hogy a gyerek énrám vár, akkor azt mondom a pedagógusnak: egy pillanat — és odamegyek a diákhoz. —A családban van, aki követte a pályán? — Két fiam van. Nagyon szerettem volna, ha közülük valamelyik pedagógus lett volna, de nem. Mind a kettő műszaki területen érvényesült. — Várja-e már a nyugdíjas éveket? — Van egy unokám, ő biztosan le fog majd komi. Nagyon szeretek olvasni, és most legalább lesz egy kis időm is rá. Harminchat év a pályán nagyon elfárasztja az embert, most már kell egy kicsit pihenni is. operátorként is dolgozhatnék. — A ballagásodon kik vesznek majd részt? — Keresztszüleimet és nagymamámat hívtam meg. Ez még nem olyan igazi búcsú az iskolapadtól. A gimnázium végén már inkább az lesz. — Terveztek-e valódi nyaralást? — A családdal a Tisza-partra, majd a Balatonhoz utaznánk el egy rövid időre. Jó tanuló, ezért nagy terveket szövöget Molnár Antal. A Zrínyi Ilona Gimnáziumba jelentkezett német nyelvi tagozatra, ahová a többszörös túljelentkezés ellenére sikerült bejutnia. Kutató orvos szeretne lenni. —Mi az oka a választásodnak? — Úgy gondolom, hogy a Zrínyinek neve van, és jobb alapokat nyújthat a továbbtanuláshoz. Idegen nyelv ismerete nélkül ma már senki nem tud továbblépni. Három évig tanultam a németet, így a középiskola végére már valamilyen fokú nyelvvizsgát is le tudok tenni. — Hogyan készültök a ballagásra? — Mi különösebben nem bulizunk. Majd az érettségi után tartunk nagyobb családi összejövetelt. — Elképzelések a nyárra? — Angliába utazom rokonokhoz. Elsősorban üdülni, de egy kicsit szeretnék megismerkedni a nyelvvel is. Később biztos hasznát fogom venni. Ezenkívül tánctáborba is megyek, ami igazi kikapcsolódást jelent majd. Kővári Zoltánnak nem úgy sikerült az utolsó év, ahogy szerette volna. Félévkor matematikából nem görbült meg a jegy. Mégsem adta fel, és elment felvételizni a 107-es szakmunkásképzőbe, villanyszerelői szakmára. Még nincs végleges döntés a dologban, hisz az évvégi osztályzattól is függ a továbbtanulás sorsa. — Mi lesz, ha nem sikerül a szakmunkásképzőbe bejutnod? — Csak augusztus végén kapom meg az értesítést a döntésről. Addig izgulhatok. Ha ez nem jön össze, akkor is tovább tanulok valahol, de azt még nem tudom, hogy hol. — A ballagásodon kik lesznek a meghívottak? — A szűkebb családi kör és a barátnőm)!).
