Új Kelet, 1995. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-11 / 109. szám
UJ KELET Máriapócs mm mm 1995. május 11., csütörtök 9 IÚJ KELET MÁRIAPÓCSON Kevés fiatalnak van mersze és lehetősége arra, hogy saját vállalkozást hozzon létre. Kiss Csilla, a maga húszegynéhány évével közéjük tartozik. Egy éve fejezte be tanulmányait, s azóta fodrászként dolgozik. Nyíregyházán kezdte a munkát, de néhány hónappal ezelőtt hazaköltözött szülővárosába. — Nyíregyházán albérletben laktam, s ez nem volt igazán kedvemrevaló — meséli Csilla, miközben kezében szorgosan csattogott az olló. —- A forgalom sem volt jó az ottani üzletben. Elhatároztam, hazajövök, a szüleim nagy-nagy örömére. Ezt a kis helyiséget háromezer forintért bériem, a bútorokat nagyapám készítette az én terveim alapján. Nagyon szeretem a munkámat, ezért szeretném továbbképezni magam. Budapesten a mesterfodrászoktól lehetne tanulni, természetesen pénzért. Érdekelnek a modem tecnhnikák, az érdekes, szokatlan megoldások.Itt, a kisvárosban is van igény a szép frizurákra, itt is szeretnek a nők szépek lenni. Legjobban vágni szeretek, a hajcsavarást kevésbé kedvelem, kicsit unalmasnak tartom. —Mit csinálsz, amikor éppen nem dolgzol? — Ellátom a család állatait. Tíz macskánk van. Elszaporodtak, s nem volt senki, aki elintézte volna őket. Él egy kutya is az udvarunkon, s vannak teknőseink is. Korábban madárpók is volt. — Madárpók??? — Sokan irtóznak a pókoktól, de szerintem szépek. Lefedett terráriumbán tartottam, nyáron legyet, szöcskét, lepkét fogtunk a számára, télre pedig tenyésztett tücsköt vásároltunk. Az utóbbit nem szerette, nem is volt hajlandó megenni. Szeretnék most is valamilyen egzotikus állatot, de még nem döntöttem el, milyet. bbbesxm* ■ l ■ ——a— Ágota nővér tizenhét évesen döntött "'i A mai fiatalok keresnek valamit A Nagy Szent Bazil-rendi nővérek épülete nagyságával I és tisztaságával vonja magára az arra járók figyelmét. A tágas, világos helyiségben nyoma sincs a régi kolostorok nyomasztó hangulatának. Néhány éve a baziliták — sok más rendhez hasonlóan —- külön éltek egymástól, szétszórtan az ország valamennyi területén. Külsőségekben civil emberként éltek, de lelkiekben nem felejtették el szerzetesi mivoltjukat. — Kislányként kerültem a rendhez, tizennégy évesen — meséli Ágota nővér, a rend főnöknője. — Hajdúdorogon éltem, nevelőanyámmal, s egy napon nővérek látogattak településünkre. Akkor láttam először apácát. A főnöknő elé álltam és közöltem vele, hogy apáca szeretnék lenni. Emlékszem, elmosolyodott a bejelentésemre, de elhozott magával. Árvaházban éltem s polgári iskolában tanultam. Tizenhét évesen lettem apácajelölt, s egy évvel később megkaptam a szerzetesi ruhát. Én voltam az utolsó, aki beöltözött, ugyanis feloszlatták a szerzetesrendeket. Ezt követően Debrecenbe kerültem a katolikus gimnáziumba, kicsit túlkoros diákként, de akkoriban ez nem volt feltűnő. Érettségi Ágota nővér után a Kossuth Lajos Tudományegyetemen folytattam tanulmányaimat, és az ösztöndíjamból fizettem az albérletemet. Szűkösen éltem, de akkoriban valamennyien így voltunk ezzel. Ruházkodásban sem tűntem ki társaim közül, hiszen alig-alig jutott pénz rá. Emlékszem, amikor negyedéves egyetemisták voltunk, csak néztük, hogy az alsóbb évesek milyen ruhákban járnak. Nekik már könnyebb volt. Az egyetem elvégzése után iskolában tanítottam. Nem árultam el, de valahogy mindig kiderült, hogy apáca vagyok. Természetesen nem nézték jó szemmel, s ez különösen a fizetésen látszott meg. Nem panaszkodtam. tudtam, hogy ebbe bele kell törődnöm. Isten nevét nem lehetett kimondani, de életemmel és munkámmal próbáltam példát mutatni. Lelkiismeretesen készültem az óráimra akkor is, amikor nem volt ott az igazgató. Közben levelekkel tartottuk a kapcsolatot rendtársaimmal. Nyíregyháza volt a központunk, találkozásaink helye. — Hosszú ideig egyedül élt. Nem gondolt arra, hogy feladja? — Lett volna alkalmam férjhez menni, de erre esküdtem, erre szántam magam. Istennek élni lehet családban is, de magányosan is. Én az utóbbit válaszottam. A szívem mélyén mindig reménykedtem abban, hogy újra együtt lehetünk a rendben. Boldog vagyok, hogy ezt megérhettem. — Mi a véleménye a fiatalokról, vallásosságukról, hitükről? — A fiatalok keresnek valamit, hogy mit, azt maguk sem tudják. Egy-egy búcsú alkalmával belátogatnak hozzánk. Beszélgetünk velük, bemutatjuk a rendet. Sokan elképzeléssel jönnek, később aztán bevallják, hogy kellemesen csalódtak. Jellemző az ifjúságra, hogy nehezen tudják elkötelezni magukat. Ezért került válságba a házasság is, hisz nem tudnak egy életet elképzelni egy férj, illetve feleség mellett. Fizikumuk is gyengébb, mint hajdan a mienk volt, pedig ők gyümölcsökön és vitaminokon nőttek fel. Idegrendszerük is labilis. Az átlagmagasság megnövekedett (ez köztudott), viszont nem követte ezt a változást az idegi fejlettség. Ebben az évben négy fiatalt várunk. Az érdeklődők fele. harmada kötelezi el magát. Jól meggondolják, hosszú ideig vívódnak, amíg döntést tudnak hozni. De ez érthető, hisz a választásuk egy életre szól. Asztalosból tanácselnök A városban jártamkor nem szalasztottam el a lehetőséget, hogy ezúttal ne találkozzam Juhász Mihály fafaragó asztalosmesterrel. A 76. életévét taposó mesterről tudom, hogy kalandos életút után tért vissza az eredeti szakmájához. Mikor megérkeztem, fürgén sietett elém, és egyből a műhelybe tessékelt. A szerszámok a helyükön voltak, mintha éppen „szabadságukat” töltenék. — Talán nincs munka? — kérdeztem a mestert. — Az még akadna, de ezzel a kézzel egy darabig nemigen faricskálok — és mutatja a kezét. Ekkor már látom, hogy mi az oka a kényszerpihenőnek. Gyógyuló félben lévő sebet látok a bal kezén. — A hüvejk- és mutatóujjaimat kis híján lecsaptam a fűrészgéppel. Emiatt van most ilyen rend. Most legalább nyugodtan beszélgethetünk. — Ha jól tudom, az asztalos szakma elég régi mesterség az Ön családjában. — Ez már igaz. Apámék öten voltak testvérek, és mind asztalosok, de nagyapám és szépapám is ezt a mesterséget művelte. Én nagyon hamar lettem önálló, mert alig voltam egy hónapos asztalossegéd, amikor apám meghalt. Ettől kezdve az ipart én vittem tovább. Tizenegyen voltunk testvérek, ebből kilencen nőttünk fel, két fiú és hét lány. így én lettem a családfenntartó is. — Hogyan alakult a sorsa? — 1941-ben bevonultam katonának. front, fogság és dolgoztam a vasútépítésnél. A leszerelés után, 1946-ban megnősültem. Munkalehetőség itt Pócson nem volt, így Budapestre mentem. Előbb a gyárépítő vállalatnál voltam, majd a vasútépítésnél dolgoztam Hatvan és Budapest között. Aztán 1947-ben, az akkori Szikra Könyvkiadóba kerültem házi asztalosnak, mert az ilyen falusi asztalosféle, mint én, a bölcsőkészítéstől a koporsó csi- nálásig mindenhez értett. 1950- ben már közelebb, Nyíregyházára jöttem dolgozni a tatarozó vállalathoz. — Végül is mikor állt be a nagy fodulat az életében? Hogyan lett tanácselnök? — 1953-ban behívattak a megyei pártbizottságra, és ha tetszett, ha nem, pártmegbízatásból Budapestre küldtek államigazgatási iskolába. A három hónapos pártiskola után Mérk, Vállaj és Tiborszállás községek közös tanácsára kerültem vb-elnöknek. Itt voltam 1966-ig. Ezt követően Mária- pócsra jöttem tanácselnöknek, és itt is maradtam 1974-ig, amikor korengedménnyel nyugdíjba mentem. — Mi történt ezután? — Nyugdíjas lettem, és azóta kontárkodom. — Amit Ön csinál, az nem kimondottan asztalosmunka, mert ezek a fafaragások szinte művészi szintűek. — Inkább úgy nevezném, hogy díszítő asztalosság, amit az apámtól tanultam. Fiatalon négy vármegyében dolgoztam a templomokban. —Milyen nagyobb alkotására gondol ma is szívesen? — Például a lányom, családom lakásába 32 ablakot, 29 ajtót csináltam, aztán a lépcsőt és a teljes berendezést is, persze csak azt, ami fából van. De készítettem tükörállványokat, telefonszékeket, a gyerekeknek bölcsőket. A termelő- szövetkezetnek a díszlovaskocsit is én csináltam, amit a hortobányi hídi vásárokon megbámult a világ. De van egy hatalmas képállvány Nyíregyházán, a görög katolikus papnevelde udvarában lévő kápolnában, amit szintén én készítettem. — Általában milyenfával dolgozik? — Sokfélével, de mindenféle fa marad a saját színében. Például a bölcsők tizennégy féle fából készültek. Van benne többek között juhar, kőris, hárs, körte, dió, tölgy, szilva... — Kiállításon szerepelt a munkáival? — Egyszer Nyíregyházára bementem a népművészeti kiállításra, és vittem jó pár fotót a dolgaimról. Kapcsolatokat kerestem. Két illetékes hölgy azt mondta, hogy szép, amit csinálok, de ez nem népművészeti alkotás. Aztán többet nem is próbálkoztam. — Ha a keze rendbe jön, gondolom, folytatja a munkát. — Nagyon remélem, hogy tudok még vele dolgozni. Akkor még mindig akad valami babrálni való... Juhász Miklós egyik munkája előtt Nincs változás A Fővárosi Szociális Otthon épülete valamikor a Szent Bazil Rend tulajdonában volt. Néhány évvel ezelőtt szó volt arról, hogy visszaadják a szermi gondunk. Továbbra is a főváros tartja fent az épületet, mi öt szobát foglaltunk el. A társaim az ország valamennyi területén szanaszét zetesek számára. Néhány szoba átadásra is került. Mi történt azóta? — kérdeztük Borsi Istvánnét, az otthon egyik dolgozóját. — Nem tudunk semmit — mondta —, bennünket még nem értesítettek semmiről, Hegedűs atya talán többet tud mondani. — Semmi sincs, megállt az intézkedés menete. Az egyházi bizottság egyébként funkciójával együtt átvenné az otthont. Sokan kérdezik, hogy kivel dolgoznánk, miből finanszíroznánk — ez a élnek. Lenne kivel megtölteni a szobákat, hely viszont nincs. Az intézet korábbi vezetőjével úgy egyeztünk meg, hogy fokozatosan kiürítik számunkra a felső szintet. Azóta is csak várunk, ők valószínűleg elhalálozási sorrendben gondolták a fokozatos átadást. Mi pedig állunk, mint szamár a hegyen. Készek voltunk tárgyalni erről, de sajnos a politikai helyzet ezt nem teszi lehetővé. Nem csak Máriapócsról van szó, ez általános jelenség. Nem tehetünk mást, várunk. A máriapócsi bazilika belső képe