Új Kelet, 1995. április (2. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-21 / 93. szám

UJ KELET

MEGYÉNK ELETEBOL

■

1995. április 21., péntek

3

Sokan egyetértenek a sztrájkotokkal

Reggel az üres állomáson

A sikertelen tárgyalásokat követően 1995. április 20-án 0 órától elkezdődött a vasutassztrájk. Az éppen úton lévő vonatok természetesen nem álltak le a nyílt pályán, hanem befutottak a végállomásukra, és ott várakoznak. Várakoznak a megegyezésig, kivéve azokat, amelyek a minimális szolgáltatás keretében üzemelnek. Minden vonalon naponta két vonat indul oda és vissza. Reggel és este. Közte semmi.

Csütörtök. Munkanap, az iskolákban, a tavaszi szünetnek már vége lévén, tanítás van, ezért sokan kelnek útra. Normális napokon. Tegnap reggel hat órakor azonban üres volt a mátészalkai állomás, a váróterem és a sínek egyaránt. Szomorú kép. A váróteremben öt, találomra kiválasztott embernek tettem fel ugyanazt a három kérdést:

1. ) Mikor tudta meg, hogy sztrájk van?

2. ) Támogatja vagy elutasítja a megmozdulást?

3. ) A kormány részéről elhangzott, hogy a munkabeszüntetés után a társadalomnak kell állni a számlát. Ön szerint gazdasági vagy politikai értelemben vett számlára gondoltak? (Anyagi kár vagy további sztrájkok inspirálása?)

A váróterem előtt, a buszperon mellett szőke, szemüveges férfi álldogált. Almosnak tűnt, de nem sietett sehová. Hozzá fordultam először a kérdésekkel. Hódi József tanár.

— Tegnap a hétórás hírekből tud- , tam meg, hogy elkezdődött.

— Feltétlen szakszervezetpárti vagyok.

— Szerintem a kormány nyilatkozatát csak gazdasági oldalról szabad értelmezni. Ebből hiba lenne politikát csinálni. Bár az igaz, hogy ez a kormány már elég sokat hibázott ahhoz, hogy ezt is elkövesse. Elhangzott olyan vélemény is, hogy esetleg valamilyen módon letörnék a sztráj— Biztosan nagy kavarodás lesz belőle. Másfelől pedig biztos vagyok benne, van értelme végigcsinálni.

—- Véleményem szerint mindkettő benne van, de inkább gazdasági értelemben használták a „megfizetni a számlát” fordulatot.

kot. Ezt pedig csak megegyezéssel szabad elrendezni, nem politikai zsarolással.

A pénztár előtt pár lépéssel hosszú, szőke hajú fiú nézelődött. Rózinger Attila, a gépészeti szakközépiskola harmadikos tanulója éppen barátnőjéhez indult Nyíregyházára.

— Hogy mikor tudtam meg? Felhívtam tegnap este az állomást, hogy indul-e Nyíregyházára vonat. Mondták hogy nem, de tulajdonképpen már előtte tudtam a rádióból a sztrájkról. Most busszal megyek.

A termen egy vasutas-egyenruhát viselő negyvenes férfi vágott át. Őt is megállítottam kérdéseimmel. Nem értek az egyenruhákhoz, csak a bemutatkozáskor tudtam meg, hogy egy mozdonyvezetővel beszélgetek. Pindzsu Gyulán látszott, hogy komolyan veszi és hisz abban, amit csinálnak, hisz az igazukban.

— Tegnap tudtam meg, miután nem egyeztek meg. Mindenkinek meg lett mondva, hogy figyelje a rádiót: megegyeznek vagy nem egyeznek. Itt nem pénzről vitatkoztak, hanem a

kollektív szerződés meghosszabí- tásáról. A munkarend és a munkidő beosztásáról megy a vita.

— A sztrájkkal egyetértek. Én vidéki vagyok. Ha nekem úgy szabja meg a főnök a munkarendemet, hogy holnap éjfélkor Nyíregyházán jelentkezzek szolgálatba, akkor kénytelen vagyok itthagyni a vasutat. Mert én Penyigéről nem tudok beutazni. Nem lehet egyedül a főnökökre bízni a beosztást.

— Szerintem, a mi példánkból tanulva sok más szakszervezet is ezt fogja csinálni. Politikai számlára gondoltak, másra nem.

Az állomáson még zárva a buszinformáció, a resti és a többi üzlet, de Varga Zsolt, az Ezerjó trafik eladója már kinyitott, Meglehet, ez is közrejátszott, hogy korántsem volt olyan jól tájékozott, mint előző interjúalanyaim.

— Ma reggel tudtam meg, amikor kijöttem ide.

— Nem értek vele egyet, de azt hogy miért, nem kívánom megmagyarázni, túl hosszú lenne.

— A vevőkiesés miatt?

— Egyrészt igen.

— Nem igazán tudom. Most hallottam reggel a rádióban, hogy az orvosok is akarnak valami ilyesmit* mint ez a sztájk. Tehát ez így folyamatosan megy tovább ezután?

A fal mellett két elegánsan öltözött hölgy ült a székeken. Temetésre indultak - mondták. Nagy Pálné nyugdíjas válaszolt a kérdésekre.

— Tudtuk a temetést, ezért állandóan hallgattuk a rádiót, néztük a tévét, vártuk a híreket. Aztán érdeklődtünk a vasúttól, de nagyon korán ment az ötórási (a reggeli nyíregyházi vonat), megkérdeztük a buszt, és így azzal megyünk.

— Én nem értek egyet vele. Amilyen nagy bajban van az ország, nem hiányzik ez neki, és ahogy hallgattam ma reggel a rádiót, csak 45 százalék sztrájkol. A vasutasok fele nem ért vele egyet.

— Arra, hogy milyen anyagi kárt okoznak. Viszont a sztrájk jogos, tehát itt bírósághoz sem fordulhatnak — ahogy a rádióban hallottam.

Befutott néhány busz, de a váróteremben nem lettünk sokkal többen. Egy rendőr jelent meg, bejárta az egész vasútállomást, aztán megállt beszélgetni, és figyelt. Nem volt mire, hangos szó sem hallatszott, rend volt Mátészalkán.

— Általában olyan 150-en váltanak egy-egy reggel jegyet a nyíregyházira, ma pedig 57-en — mondta a pénztáros hölgy.

Nincs forgalom a MÁV-nál, annál inkább a Volánnál. Sokáig lehetne számolni, ki jár jól és ki rosszul ezzel a sztrájkkal, de a Volán biztosan az előbbiek közé sorolható. Nem lehet irigyelni tőlük, az ő munkájuk sem könnyű. Tegnap még könnyű volt, a decemberi munkabeszüntetés forgatókönyve szerint mentek a dolgok. Akinek nem volt feltétlenül fontos, az nem utazott. De mi lesz, ha elhúzódik a vonatstop? Mi lesz a teher- és postavonatokkal, a külföldi személy- és teherszállítókkal, mi lesz az áruval és az utasokkal, mi lesz a MÁV- val és a vasutasokkal? Választ várunk. Egy régi szám cseng a fülemben: „Valakinek holnap le kell tennie végül a fegyvert.”

Dojcsák Tibor

Ilyen a cirkusz...

A porond varázsa

Ki ne figyelte volna már ámulattal és némi vágyakozással a trapézon ugráló artistákat vagy a tigrisekkel játszadozó idomárokat. A cirkusz csodálatos világa, ha csak egy pillanatra is, de gondolom, sokakat megérintett már. Múlt hét óta egészen vasárnap estig Nyíregyháza vendége a Magyar Nemzeti Cirkusz. A cirkuszi sátrak és lakókocsik árnyékában Richter József Jászai-díjas állatidomár igazgatóval, Veisz György porondmesterrel, egykori Jászai-díjas artistával és Donnet Károly Jászai-díjas állatidomárral beszélgettünk.

— Hányféle állattal dolgozik ez az utazó cirkusz? -— kérdeztem az igazgató urat.

— Van tizenegy tigrisünk, három indiai elefántunk, tizenegy lovunk és tíz kutyánk. A cirkusz igazi érdekessége azonban a tizenkét bohóc és az élő zenekar: a produkciókat a bukaresti nagycirkusz zenészei kísérik.

— Ha jól tudom, az igazgatás mellett Ón még ma is foglalkozik állatokkal.

— A három elefánt az enyém, őket én tanítom, és én is lépek fel velük a feleségem kíséretében.

— Szóval ez amolyan családi vállalkozás?

— Régi artista dinasztiából származom. Szüleimmel az egész világot bejártuk. Apám 1961- ben vette meg az első elefántját, akivel éveken át játszottak egy nagy világszámot.

Az állatoktól kicsit elkanyarodva, Veisz Gyuri bácsival folytattuk tovább a beszélgetést, aki szintén ősi művészcsaládból származik.

— Édesapám tizenöt évesen megszökött otthonról, és beállt a mutatványosok közé. Nádudvaron léptek fel, amikor megismerte az édesanyámat. A barátságból szerelem, majd később házasság lett. így aztán anyám is beállt artistának. Hatan voltunk testvérek. Mindegyikünket apám tanított be... az én gyermekeim azonban már nem vitték tovább a stafétabotot.

— Szomorú ezért?

— Eleinte nagyon boldogtalan voltam. A fiammal tavaly március elsejéig még együtt dolgoztunk, aztán megnősült, és otthagyta a porondot. A lányom is családot alapított már. Szerintük ebből nem lehet tisztességesen megélni, eltartani a gyerekeket. A sógornőm fia — aki egyébként a társulat igazgatója — tartotta bennem a lelket. Azt mondta, hogy míg neki cirkusza van, addig nekem is lesz mindig helyem a sátorban. így lettem porondmester ötvenkét évi artistamunka után.

— Hány évesen tetszett először fellépni?

— Kilencéves voltam, amikor mint artista vizsgát tettem. Ugródeszkaszámban dolgoztam hosszú éveken át a Váradi-csoporttal. Munkámért 1988-ban Jászai-díjjal tüntettek ki.

— Mit csinál egy porondmester?

— Sokrétű a feladatom," nagyban hasonlít a színházi ügyelőéhez. Én engedem be a nézőket, ellenőrzőm előadás előtt, hogy mindenki elfoglalta-e a helyét. Ellenőrzőm a tűzoltó- és egyéb biztonsági berendezéseket, és utánanézek a kellékeknek is. Ezután az idomároknak segítek beterelni a színpadra az állatokat, aztán figyelek, hogy minden rendben ménjén.

Ha már ismét az állatoknál tartunk, kapok a témán, és Donnet Károlyhoz fordulok, hogy az elkövetkezendő néhány mondatban a vadállatok ido- mítóját faggassam.

— Miért a tigriseket válaszotta partnerül?

— Tizenhét éven át lovakkal foglalkoztam, és ez nagyon megviselte a lábamat. Emellett pedig mindig is nagyon szerettem a tigriseket.

— Már csak tigrisekkel dolgozik?

— A tizenegy csíkos mellett még nyolc lóval is foglalkozom. A tigrisek egy része kölyökkorában került hozzánk, a többiek már kicsit idősebben. A legfiatalabb most kétéves, a legöregebb tizenöt is elmúlt.

— Hogy értik meg egymást a tigrisekkel?

— Ebben a szakmában azt a szót, hogy félelem, nem szabad ismerni, mert egyébként nem tudna az ember együtt dolgozni a vadállatokkal. Tudom, hogy sokkal nagyobbak és erősebbek nálam, de arra törekszem, hogy ők ezzel ne nagyon legyenek tisztában.

— Mit jelent ez pontosan?

— Főleg a párzási időszakban nehéz veiül bírni. Az azonban nem igaz, hogy a tigris azért nem támadja meg

az idomárt, mert fellépés előtt jól beetették. Jutalmazni szabad az állatokat, de jóllakatni nem. Szerintem pusztán csak nevelés kérdése, hogy a tigris megérzi-e az erőfölényt.

— Az évek során került már veszélyes helyzetbe?

— Volt már rá példa, de egyik sem volt igazán komoly. Ilyenkor mindig csak egy pillanat az egész. Egyszer rámugrott az egyik tigrisem. Ledöntött a földre, de nekem sikerült felugranom, és ő is odébbállt.

— Védi valami a fellépések alatt a vadállatoktól?

— A régi idők lándzsás őrei már

eltűntek a rácsok mellől, és a vízsugár sem igazán hatásos, mivel nyáron azzal szoktam fürdetni őket. Az egyetlen védő dolog egy meghosszabbított csövű gázpalack, melyet a feleségem tart szemmel az esetleges veszély esetére. Használni azonban még egyszer sem kellett a gázlángot. SiTi