Új Kelet, 1995. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-29 / 74. szám
UJ KELET Játékok farsangi bevételből 5 A berkeszi főútról letérve kis csodapalotát pillanthatunk meg. Kellemesen sárga épület, hatalmas udvarral, játékokkal. A község legszebb épületei közé tartozik az óvoda, ahol egyszerre negyven gyerek játszik. Az egyetlen csoportszoba tágas, világos, televan az óvó nénik által készített játékokkal. A csöppségek kedvence a Lego meg a Barbie-baba. De szívesen játszanak a házilag gyártott játékokkal is. — Oroszné Jutka óvó néni szinte elveszlik a gyerekek között. Velük együtt játszik, rajzol, mesél. Közben megsimogatja egy-egy gyerek fejét, szükség esetén az orrukat is megtörik — A csoportunk vegyes életkorú, gyakorlatilag a két és fél éves kortól hatévesig egy csoportban nevelkednek a gyerekek — mondja Oroszné. — Természetesen ennek előnyei és hátrányai is vannak. Gondot okoz, ha a nagycsoportos korú gyerekek részére foglalkozást szeretnénk tartani, mert közben a kisebbekre ugyanúgy figyelni kell, mint máskor. Előny abból a szempontból, hogy a nagyobbak segíteni tudnak a többieknek az öltözködésben, s más dolgokban. Emellett az egyéni sajátosságokat is figyelembe kell venni, s ez negyven gyerek esetében nem könnyű feladat. Szerettük volna, ha legalább két termet építenek, s akkor nem csak ketten dolgoznánk itt a kolléganőmmel. Az önkormányzat viszont képtelen még egy óvodapedagógust fizetni, a csoportnak két dajkája van, akik a konyhán is besegítenek. Csak néhány hónapja működik a saját konyhánk, eddig a nevelőotthonból hordtuk az élelmet. Mióta itt főzünk, a gyerekek étvágya is jobb. A szakács néni azt főzi, amit kedvelnek a gyerekek. Az elmúlt héten ünnepeltük a farsangot. Már hagyománynak számít, hogy itt a szülők is jelmezbe öltöznek. Igazi családi bulit szerveztünk, belépőjegyet szedtünk hatvan forintért, vetélkedőt és tombolasorsolást rendeztünk. A bevételekért játékokat vásároltunk. A tavalyi ünnepség után egy tornaszert vettünk. Az ovisokat is érdekli, hogy mit beszélnek a felnőttek. Nagy Agnes Eszter a nőnapról kezd mesélni. — Azon a napon a lányok nem dolgozhattak — mondja mosolyogva -— a fiúk szolgáltak ki minket. Fel is köszöntöttek. Sok barátom van: Viki, Malacvásár Kissé csípős, kora reggeli szél fúj. Az ég mélykék színe lassan kivilágosodik, mire a sorban várakozó állattenyésztő gazdák bejutnak a nyíregyházi sertésvásár területére. A kapun bejutni azonban nem egyszerű dolog. A helypénz kifizetése után fel kell mutatni az állatorvosi igazolást, a rédia, illetve a fülszámok meglétét a sertéseken. Ha minden szabályos, irány az előre kijelölt hely felé, amit kődarabokkal és egyéb más módon jelölnek meg. Van aki lassan, komótosan, van aki agresszíven megy a kijelölt hely felé. Az egyik gazda gépkocsijával, mely után utánfutó van kapcsolva, nagy sebességgel közelít területe felé, majd csikorgó fékezéssel megáll. Mögötte nagy porfelhő támad. A közelben lévő emberek prüszkölnek, és megjegyzik, hogy miért van szükség ilyen nagy sietségre, kapkodásra. A gazdák elfoglalják az egyenes út két oldalán helyeiket, nagyobb konténerládákat vesznek le gépkocsijaikról, melyek alján szalma van. A ládákba válogatják a malacokat fajtájuk, súlyuk szerint. Vevő még nincs — illetve most érkezik egy korosabb asszony, vele van egy férfi és egy fiatalember. Feléjük indulok, közben, mivel a kezemben egy írómappa van, egy pirospozsgás úr megszólít. — Csak nem valami ellenőr tetszik lenni — mondja nevetve, jól hallható hangon, hogy mindenki hallja. — Nem, nem. Én csak nézelődöm, hogy zajlik a sertésvásár. Megjegyzem, még adóellenőr sem vagyok. — Csak azért szólítottam meg magát, mert látom, nemigen akar malacon venni. Ezután nyugtázza a többeik felé, hogy nem képviselek semmiféle ellenőrféleséget. Közben az előbb említett asszony a mellettem lévő gazdához fordul. — Hogy a malac? — Hétezerötszáz forint, válogatva nyolcezer. Elgondolkozik az asszony, bólogat. — No és mennyit enged belőle? — Száz forintot darabonként — mondja mosolyogva a gazda, azzal kivesz egy szép, világos színű, ficánkoló malacot. Bal kezébe fogja az állat bal hátsó lábát úgy, hogy az fejjel lefelé lóg, de a kismalac igyekszik két mellső lábával megkapaszkodni a talajon. — Fogja csak meg! — fordul az asszony felé a gazda. Vevőnk ettől restéi lkedik, és a vele tartó férfit kéri meg, hogy fogja meg, milyen súlyos. — Nem fogom én! Fázik a kezem — majd szó nélkül továbbmennek. Várnak még a vásárlással, nem szabad elsietni. Morfondírozok magamban: a vevőknek sok, a gazdáknak kevés, nincs megfizetve a munkájuk. Számolgatok, hét-nyolcezer forint egy malac, az körülbelül 15 kiló sertéscomb árával egyenértékű. Míg a kismalac egy mázsa körüli sertés lesz, rengeteg energiába és pénzbe kerül. Nehéz az állattartás, nincs meg az igazi tenyésztői kedv. A helyzet ma sem az állattartásnak — pontosítva: a piacra termelőknek —, sem a vevőknek nem kedvez. Ambrus Attila Szerelmek nagy tudója „Lakodalom van a mi utcánkban...” gondolom, igencsak ismerős a nóta Oláh Károly előtt, aki nagyvőfélyi minőségében ül mellettem, kicsit már a hétvégi lagzira való készülődés hangulatában. — A vőfélykedést csak hobbiszinten csinálom, másodállásban, hiszen ebből ma már nemigen lehetne megélni. Van egy becsületes szakmám is emellett, a városházán vagyok gépkocsivezető. — Hogy lett belőled nagyvőfély? — Az egész 1980-ban kezdődött egy legénybúcsún. Az unokabátyám készült nősülni. Miután felhajtottunk néhány pohárkával, elpanaszolta nekem nagy bánatát. Az idős bácsi, akit felkértek a nagyvőfélyi szerepre, eltörte a bokáját, és nem tud részt venni az esküvőn. így a kedves rokon engem kért meg, hogy — mivel jó beszélőkével rendelkezem — vállaljam el ezt a feladatot. Másnap reggel, amikor kijózanodva magamhoz tértem, kicsit megijedtem a merészségemtől, és főleg attól, hogy már csak egy hetem volt felkészülni. — Hogyan lehet mindazt megtanulni, amire egy jó vőfélynek szüksége van? — Ma már könnyebben megy a dolog, mint amikor nekikezdtem. Akkor még nem volt videokazetta, amiről el lehetett volna lesni a másik ember fortélyait. így aztán úrnak indultam, hogy egy kis gyűjtőmunkát végezzek. Elmentem egy idős bácsihoz, és kértem őt, adjon nekeni néhányat a versei közül. A bácsi azt válaszolta, hogy a felesége szakácsnő, aki nem ad ki recepteket, ezért ő is megtaitja magának a rigmusait. Végül a saját szájam íze szerint megírt versikékkel egész jól levezettem a lakodalmat. — Bevallom őszintén, sohasem voltam tisztában azzal, hogy mi a különbség a vőfély és a násznagy között. — Vőfély csak egy van, násznagy viszont kettő. Ezt a szerepet általában a menyasszony és a vőlegény keresztapja tölti be. A vőfély feladata az egész lakodalom megszervezése, levezetése. A násznagyok kezdik meg a menyasszonyi táncot, és nekik illik ilyenkor a legmélyebben a zsebükbe nyúlni. —Ha már pénzről beszélünk. Mennyi volt az a legnagyobb összeg, ami emlékezeted szerint összegyűlt egy lagzi alatt? — Tavaly ősszel volt az az esküvő, amikor az ifjú pár 780 ezer forinttal, 500 dollárral és 1000 márkával távozhatott. —Ne szaladjunk azért ennyire előre. Mi a menete egy igazi lakodalomnak? — Én, szívem szerint, a parasztlag- zikat részesítem előnyben a városiakkal szemben, hiszen azokban még élnek a régi hagyományok. Ha este van az esküvő, akkor a ceremónia már délelőtt megkezdődik. Először a vőlegényhez megyünk, ahol egy kis állófogadás után a vőlegényt elbúcsúztatjuk. Ennek keretében a fiú megköszöni a szüleinek, hogy felnevelték. Aztán átmegyünk a lányos házhoz, ahol az édesapától vagy a násznagytól kérjük ki a menyasszonyt. Ott is elidőzünk egy kicsit néhány jó falat és korty bor mellett, majd elindulunk a házasságkötő terembe és a templomba. — Meddig tart egy jó lakodalom? — Ma már hajnal négyre általában elfáradnak az emberek. Régen még délelőtt tízkor is ropták a táncot. — Gondolom, mint vőfély, sok érdekességgel találkozol. Melyik az a sztori, ami először eszedbe jut, így, 15 év távlatából? — Sok ilyen van. Most azonban talán azt mesélném el, ami két éve nyáron esett meg velünk. Tiszavasváriból mentünk Cigánybokorba a menyasszonyért. Minden simán ment, mindaddig, míg a menyasszonnyal és vőlegénnyel el nem indultunk az esküvőre. Az ara édesanyja előrelátóan megpakolta a csomagtartót süteménnyel és itallal, mielőtt kifordultunk volna a ház elől. Ahogy a kereszteződéshez értünk, előlépett egy egyenruhába öltözött gázmaszkos férfi, és megálljt parancsolt a menetnek. Gázömlés veszélye és tűz van, senki nem mehet tovább. Én kiszálltam, és mivel a tüzet vízzel oltják, felajánlottam egy láda sört, ha elhárítják az „akadályokat”. SiTi Anett meg Heni. Fiúkkal nem szere-- tek játszani, mert nekik csak a papás- mamás tetszik, meg hogy terhes... Én legjobban a rablósat meg a macskásat szeretem. Ez meg a kedvenc babám, mert rózsaszínű a ruhája — mutat egy törött lábú Barbie-t. Távozáskor a gyerekek mosolya kísér bennünket. Ók méc mindenkit elfogadnak, bárki a barátjuk lehet. Nem tesznek különbséget ember és ember, gyerek és gyerek között... ( A folyosón érzik a diós bejgli illata. A konyhás nénik olyan ételeket főznek, amit a kicsik is szeretnek. Fáradságot és időt nem kímélve sütik a kedvec tízórait, a fokhagymás pirítóst.) Kozma Ibolya A szelíd természeti ritkaság Gömbvillám robbant A hétfő délutáni zivatar — ilyen kora tavaszi időben — szokatlanul heves és erőteljes volt. Nyíregyháza központjában, a megyei könyvtárban dolgoztunk, amikor az ablakon át láttuk, hogy mogyorónyi jégeső hullott. Nem tartott sokáig a dühe, már csendesedett, és hazafelé készülődtünk, amikor egy hatalmas dörrenés zörgette meg az ablakokat. A templom melletti parkolóban egy-két gépkocsiriasztó idegesen vijjogni kezdett. — No, ez közel volt! — mondta barátom, bár a mennydörgésnek visszhangja nem hangzott, fénye sem villant. De nyilvánvalóan a közelben csaphatott le. Kollégáim elmentek, nekem még volt egy kis dolgom, maradtam. Negyedóra múlva rémülten kopogott be az ajtón 88 éves édesanyám: — Becsapott a villám a házunkba! Gyere gyorsan! —- Aztán lerogyott egy székre. —- Te jól vagy? — kérdeztem. — Nem esett bajod? — Látod! Remegek az izgalomtól és a rémülettől. A látvány, a durranás... Semmi bajom, de a háztető megsérült, tele van az udvar cseréptörmelékkel. A szomszédnál nem működik a telefon, ezért siettem ide, ahogy tudtam. Elindultunk a Közép utca felé, ami vagy kétszázötven méterre van a templomtól. Előresiettem, mert alig vártam, hogy lássam, mi kárt okozott százötven éves kis házunkon a villámcsapás. Aztán megnyugodtam, de korántsem értettem a dolgot. A tető sarkán, körülbelül 2-3 négyzetméteren összetörtek a cserepek, sok lezuhant a földre, de a gerendák, sőt a cseréplécek is épek maradtak. Égésnek, perzselődésnek nyoma sem volt. Nyilvánvaló, hogy nem villám csapott be, annak kis házunk áldozatává vált volna. Mi történt tehát? Édesanyám és a szomszédok elbeszéléséből lassan kiderült, nem mindennapi jelenség látogatott el kis utcánkba. Egy fényes tűzgömb jött valahonnan, bevilágított a szemben lévő szomszéd ablakán, aki újságolvasáskor arra figyelt fel, hogy hirtelen nagyon fényes lett kezében az Új KeletÉdesanyám is éppen az utcai ablaknál állt, a gázkonvektort csavarta fel, mert fázott, amikor a vakítóan fehér, majd egyméteres, gömbszerű „valamit” meglátta, amint a ház felé közeledik, majd felemelkedik. Megdermedt, de nem sokkal később már hallotta is a dörrenést, ami megrázta a házat. Két házzal odébb két ablak tört be. Több szomszédban, ahol be volt kapcsolva a televízió, elnémult. A telefon közelében tartózkodó Piroska asszony keze megperzselődött. A telefon persze tönkrement. Ide légvezetéken van bekapcsolva, ami éppen a mi tetőnk felett vezetett át, s a robbanáskor elszakadt. A mi házunkban elromlott a tévé, két villanykörte égett ki, a gázgyújtó kapcsolója szétrobbant, pedig egyik sem volt bekapcsolva! Nem vagyok fizikus. De meggyőződésem, igen „jóindulatú” természeti jelenség volt a március 27-i nyíregyházi gömbvillám. Nagyot szólt, de — bár bennünket igen közelről érintett — kevés kárt okozott. S hogy elektromos ha tásai a környező házakban is furcsa hibákat okoztak, nem meglepő, ha tudjuk, hogy a gömbvillámot a légköri elektromosság hozza létre, csak nem kisülési jelenség, mint a közönséges villám, hanem úgynevezett plazmagömb, vagyis elektromosan feltöltött, forró „majdnem semmi”, amit a légáramlat sodor ide- oda, amíg a miénkhez hasonló, robbanásszerű véget nem ér. Jó, hogy emberrel közelebbről nem érintkezett! Erdélyi Tamás
