Új Kelet, 1995. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-28 / 73. szám

ÚJ KELET II LABDARÚGÁS 1995. március 28., kedd Ez történt az NB ll-ben Van mibe kapaszkodni NB BEI Nagykállói mámor Megyei rangadó a harmadik vonal­ban! Nosza, irány Nagykálló, ahová a mátészalkai regiment érkezett néhány tucat szurkolóval megtámogatva. A helyiek közül négyszázan gondolták úgy, nem fosztják meg magukat ettől az élménytől, hátha jó kis derbi kere­kedik a két csapat randevújából. A pályára kizarándokoló nézőket igazán nem lehetett türelmetlenséggel vádol­ni. Tizenöt órakor ugyan a játékosok már készen álltak a nép szórakoz­tatására, ám játékvezető nélkül mit sem ér az egész. Ők pedig valahol az öltözők mélyén serénykedtek. Sanda pillantásoktól kísérve, negyedórás tét­len várakozással — szembeszállva a dúló széllel — eltöltött idő után végre feltűnt a feketeruhások delegációja. Kálmán bíró, pedáns ember lévén, csak akkor adott jelt a kezdésre, mi­kor minden eszközt a helyén tudott (hordágy, mentőláda, tartalék labda), miközben szükségét érezte a rendezők személyes eligazításának. Róla még annyit, szigorú rendet igyekezett ve­zényelni a fiúk között, s az ellene vétők orra alá íziben sárga lapot du­gott, ha hangos méltatlankodást ész­lelt ítéletei kapcsán. Persze foci is volt, jó iramban, ke­vés helyzettel, két góllal, közepes színvonallal. Bánták is ezt a hazai hí­vek, hiszen kedvenceik szinte feltúr­ták a kissé viseltes küzdőteret, s nem utolsósorban Spisák stukkolásai nyo­mán fakadtak örömujjongásra, dalol­hattak volna, ha éppen úgy hozza ked­vük. Kaszab István játékos-edző ta­lán még fütyörészett is magában, csak úgy halkan, a siker érzésével befelé fordulva. Soromat kivárva, immáron az öltöző melegében, a fotelba hup­panva cseréltük ki gondolatainkat. Az ő mondanivalója feltétlenül érdeke­sebb. Emígyen értékelté a látottakat: — Kígyóst és Horváth nélkül nagy sikernek könyvelem el győzelmünket. Hozzátenném, örvendetes módon sportszerű csatát vívtunk ellenfelünk­kel. A szél zavarta a folyamatos össz­játék kialakulását, fegyelmezett csa­patmunkának tudható be diadalunk. Mindamellett elkapkodtuk a befeje­zéseket, de úgy érzem, mi sokkal töb­bet veszélyeztettünk. Mindkét csapat a védekezésre fektette a hangsúlyt, s bejött elképzelésünk, hogy a két szélső középpályásra, Polonkaira és Spisákra építettük fel taktikánkat. Súlypontáthelyezéseink ültek, mert sokat futva, bátran felnyomultak a támadásokkal, első gólunknál is ez történt. Végre alkalmazni tudtuk be­gyakorolt pontrúgási variációinkat, Vágó szögleténél a kitűnően fejelő Bodára, valamint Baloghra húzódtak ki a szálkái védők, erre jött Spisák, aki eldöntötte a meccset. Maradékta­lanul elégedett voltam a társasággal, mindenki adott valami pluszt a játék­hoz, amivel hozzájárult az együttes összteljesítményéhez. Sajnos, sokat dumáltunk, ebben látom felelőtlensé­günket, hiszen bár ismertük, hogy a borsodi játékvezetők nem tűrik a szö­vegelést, mégis beleestünk a csapdá­ba, többek közt én is. Azért győzel­münk, szerintem, nem forgott kockán. A vendégek mestere, Mi tró Károly bár nem repesett a boldogságtól, még­is készségesen nyilatkozott. — Támadójátékunk ezen a mérkő­zésen könnyen kiismerhető volt, sem Oláh, sem Krasznai nem tűnt ki a mezőnyből. Sirat becseréltem ugyan a szünetben, de hát ő érthetően fárad­tan mozgott. Két nap, két mérkőzés, ez sokat kivett belőle. Számtalan kecsegtető szabadrúgáshoz jutottunk, ma azonban semmi nem sikerült. Ilyen a futball. Ráadásul elemista gólokat kaptunk, nem bírom megemészteni például, miképpen lehetséges majd­nem a tizenhatos vonaláról gólt fejel­ni, ami kritika védőinkre nézve. Rangadó volt Nagykállóban. Elé­gedett arcok a házigazdáknál, bosszús legyintgetések a túloldalon. Csak azt a kabát alá fújó, metsző szelet tud­nám feledni! Koncz Saller Sé Megyei L osztály Parádé a második félidőben A tavaszi negyedik fordulóban a do­bogóra pályázó Újfehértó együttese Tiszaszalkán vendégeskedett, ahol 0-2- ről fordítottak 4-2-re, s végül győztesen hagyhatták el a játékteret. Az újfehér­tóiak idegenbeli diadaláról vezetőedző­jük, Nyisztor Sándor ekképp vélekedett: — Azt kell mondanom, hogy amilyen rosszul kezdtünk a találkozón, olyan jól sikerült a befejezés. Rögtön a meccs elején gyermeteg hibákból kaptunk két gólt, aminek köszönhetően elhúzott el­lenfelünk. Az elsőnél a kapunk előtt volt egy kavarodás, s ennek végén az egyik védőnkről pontosan a hazaiak támadó­ja elé pattant a pettyes, amit az könyör­telenül a hálóba vágott. A második gól úgy született, hogy félpályánál könnyel­műen eladtuk a labdát, és az ebből eredő akció végén újra hálónkban landolt a bőrgolyó. Az első félidőben szél ellen futballoztunk, ami rányomta bélyegét a játékunkra. Hiába mondtam a srácok­nak, vegyék le a labdát a földre, és ott folyjon a támadás, nem tudták megva­lósítani az elképzeléseimet. A második játékrészben, a szél támo­gatását kihasználva, teljesen más felfo­gásban fociztak a labdarúgók. Fegyel­mezettebben védekeztek, többet futot­tak, és aktívabbak voltak, mint az első negyvenöt percben. Egy jól eltalált tá­voli lövéssel, majd egy szabadrúgásból szerzett góllal kiegyenlítettünk, aztán, a hátralévő időben a megnyugodott tár­saság felszabadultan játszva, két újabb szép találattal eldöntötte a mérkőzés sor­sát. — A tiszaszalkaiakról milyen benyo­másai voltak? — Én úgy érzem, hogy ellentétes félidőket láthattunk. Az elsőben a szél segítségével fölényben voltak, de a másodikban fordult a kocka, és mi vet­tük át a játék irányítását. Biztonságos védekezésből nagyszerűen kontráztunk, és erőnlétileg is jobban bírtuk. A szalkaiak, ahogy közeledett a meccs vége, úgy fáradtak, és egyre inkább pon­tatlanabbak lettek. — Nem volt durva az összecsapás? — Nagyon sportszerű kilencven perc­nek lehettek szemtanúi a tiszaszalkai nézők, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a játékvezető, aki végig nagyon korrektül, következetesen diri­gált, egyetlen sárga lapot osztott ki, azt is labdaelrúgásért. Ennek ellenére Lácza Ferenc egy szabálytalanság végén, amely nem volt szándékos, annyira megsérült, hogy le kellett cserélni, és azonnal a vásárosnaményi kórházba szállították, ahol sínbe tették a lábát. Lácza György egy rossz lépés után szin­tén kidőlt a sorból. — Mely csapatrészek emelkedtek ki? — Véleményem szerint az egységben volt az erő, vagyis egymást nagyon jól kiegészítették a játékosok az egyes posztokon. A döntő az volt, hogy a gé­pezet a második félidőben már olajozot­tan működött, és azok a fiúk, akik nem értették meg egymást az első negyven­öt percben, még szinte a társak gondo­latait is tudták a második játékrészben. — A tavaszi fordulókban mikor ját­szott leggyengébben az újfehértói le­génység? — A Nyírlugos elleni, hazai mécs­esünkön, amikor döntetlent értünk el. A legjobb produkciónkat a tiszaszalkai megmérettetés utolsó negyvenöt percé­ben nyújtottuk. Tóth Mihály Bántóan sok hibának, mit ne mond­junk, alacsony színvonalú labdarúgás­nak lehettünk szemtanúi a megyei rangadón. Hogy a döntetlennel zárult kilencven perc mit is ér valójában, arra majd a következő fordulók ad­ják meg a választ. Ha a szigorú té­nyeket vesszük, a Nyíregyházi FC játékosai igyekeztek messzemenően eleget tenni a taktikai utasításoknak, más kérdés, hogy a vereségtől való félelem bénítólag hatott a lábakra. A kispad keménységét most már soro­zatban tapasztalhatja Tóth János klub- igazgató. De milyen érzés is volt fel­állni az ülőalkalmatosságról a mér­kőzés után? Erre kerestük a feleletet. — Meg fogsz lepődni. Maximalis­ta vagyok, természetesen én is nyer­ni szerettem volna, tehát nem lehe­tek elégedett. Ám a Balmazújváros elleni meccshez képest mégis valami­vel nyugodtabban várom a folytatást. Tiszavasvári lényegesen jobb csapat, mint hajdúsági vetélytársunk, ráadá­sul a mögöttük álló két tavaszi győzelem növelte tekintélyüket. Együttesemet sérülések, eltiltások sújtják, s két vereséggel a tarsolyunk­ban gödörben voltak a fiúk. Az ebből való kinavigáláshoz szükségünk lett volna a három pontra. Mégis azt mon­dom, legalább némi reménysugarat véltem felfedezni a szombati találko­zón, szakmai szempontból ebbe már bele tudok kapaszkodni. — A mérkőzést követően tett nyi­latkozatodban súlyos problémákat emlegettél. Mire gondoltál? — A felkészülés alatt keményen át­dolgoztunk két hónapot úgy, hogy Szkunc kivételével mindenki a fedél­zeten volt. Tudomásul vettem az őszi örökséget, Kovács és Bagoly eltiltá­sát, ami nagy hátrányt jelentett. Ha nem is könnyen, de beletörődtem, hogy Barna gyomorfertőzésen esett át a nyitóforduló előtt, míg Kis Gyuri katonai szolgálata miatt töltött keve­sebb időt velünk. Abban reményked­tem, hogy a második meccstől kezd­ve fokozatosan valamennyi játékosra számíthatok, s az általam elképzelt stílusra térhetünk át. Erre jött Adámsz- ki, valamint Kovács kiállítása, meg­jegyzem, öt játékosnak van két sárga lapja, s ezt nehéz lenyelni. Szkunc térdének állapota vajmi keveset ja­vult. A vereségek mély lelki válság­ba sodorták a csapatot, s tragikusan érintett, hogy kikaptunk Balmazújvá­rostól. Ebből a helyzetből kilábalni szakmailag sem mindennapi feladat. Erre gondoltam a nyilatkozatban. Egy hete is leszögeztem, a háttérben, az öltözőben nincs feszültség, kizárólag külső tényezők szerencsétlen egybe­esése gátol a folyamatos munkában. — A csapat ezúttal valóban fegyel­mezetten futballozott, de rendkívül idegesnek látszottak a játékosok. Amíg nem sikerül levetkőzniük mind­ezt, aligha ácsingózhatnak a sikerre, — Bármilyen furcsa, sok pozitívu­mot leszűrtem a mérkőzésből. Még egyszer nyomatékosan hangsúlyo­zom, nem voltam elégedett. Taktikai vizsgának tekintettem a rangadót, s a játékosok védekezésben azt nyújtot­ták, amit vártam. A hiányzó pluszt jelenthette volna, hogy Bagoly pályá­ra lépésével támadóbb szerkezetű csa­patot állítottam össze, de ehhez most még hiányzott a bátorság. Mielőbb fel kell oldódnia a görcsnek. Mivel már átéltem ilyet, tudom, újabb pontszer­zések szükségeltetnek, és az, hogy végre a lehető legjobb csapatot dob­hassam harcba ahhoz, hogy eredmé­nyesebbek legyünk. — A lelátó népének reagálásából ítélve viszont fogytán a türelem. Mi a véleményed erről? — Nézd, érdekes dolog az, ami most a klub életében zajlik. Nyáron távozott nyolc ember, három-négy fiatal labdarúgót igazoltunk pótlásuk­ra, csakúgy, mint télen. Aki kicsit is járatos a futballban, rájöhet: az ala­pok lerakásakor nem lehet számon- kémi, hogy miért nincs már cserép a háztetőm Éh á rám bízott feladatot következetesen végrehajtom. Az, hogy fogytán a türelem... Nem tudom. Az elnökség majd elbírálja ténykedé­semet, de ha találnak alkalmasabb személyt, valakit, aki ezt jobban csi­nálja nálam, az jöhet. Csak azt is lát­ni kell. Nyíregyházán jelenleg épít­kezni kell. Ha a türelem csak annyi­ból áll, hogy amennyiben nem nye­rünk, oda a közönség hite, akkor itt soha nem lesz csapat. Ha megkapjuk az időt, be fogjuk bizonyítani, igenis van fantázia a gárdában. Balgaság lenne azt elvárni egy nyáron szétesett együttestől, hogy március 25-én szi­porkázójátékot mutasson. Mögöttem áll az az elnökség, amelynek támo­gatása tartja el az NYFC-t. Ennek a klubnak nincs pénze, nincs lehetősége igazolni. Aki sziporkázást vár, hát lelke rajta. — Sokan erre úgy reagálnak, hogy ősszel mégis ötödik helyen végzett az NYFC. — Még tizenkét meccs hátravan á tavaszi idényből. Igen, az ötödik he­lyen zártunk, viszont mindössze há­rom ponttal leszakítva a tizenkette­diket. Negyvennyolc sárga lappal, két eltiltást örökölve. És hadd ne sorol­jam fel sokadszorra az idén felmerülő problémákat. Aki ezt ki tudta volna védeni, az bűvész! Nenvmondom, hogy nem alakulhatott volna szeren­csésebben a rajt, mert Balmazújváros ellen győzelmet terveztünk. Termé­szetesnek tartom azt a fajta türelmet­lenséget, amit azután a meccs után éreztek, de mi sem vagyunk saját magunk ellenségei, a jó szándék vezérel valamennyiünket, az, hogy a csapat minél jobban szerepeljen, megfelelve a közvélemény igényei­nek. Koncz Tibor Jól jött volna még két pont Szikszói Lajossal, a tiszavasvári csapat vezetőedzőjével hétfőn délután beszélgettünk a szombati mérkő­zésről. — A meccs óta már kettőt aludha­tott a nem túl magas színvonalú mérkőzésre. Most hogyan látja, ku­darcnak Számít a döntetlen? — Nem változott a véleményem szombat óta. Többször is végiggon­doltam a talákozót. Nem sok biztató volt a játékunkban. Igaz, az egy pont megszerzése önmagában elfogadha­tó eredmény lenne. Az is jó, hogy három mérkőzésen már hét szerzett pontnál járunk, és nem kaptunk gólt, ezeken a tényeken nem illendő bosz- szankodni. Ennek ellenére jobb játé­kot vártam a csapatomtól. — A mérkőzés után a szurkolók egymás közt beszélgetve azt is felve­tették, hogy a játék képe alapján a két csapat előre megegyezett az ered­ményben. Mi erről a véleménye? —Sajnos, a pályán nyújtottak alap­ján, a két együttes játékkedvét látva, akár ezt a következtetést is le lehetett vonni. Kívülről így is tűntetett a do­log. Én nem tudok arról, hogy vala­kik is megegyeztek volna a végered­ményben. Most a többi eredmény isme­retében nekünk nagyon jól jött volna még két pont. Sokkal nyugodtabban várnánk a jövő hétvégét. — Mi okozta a vasváriak erőtlen já­tékát? — Saját hibámat is látom, egyszerűen nem hittem el, hogy otthon az átlagos­nál is nagyobb erőfeszítést tesznek a nyíregyháziak a védelem megerősítésére. Öt ember, de sokszor még többen, a sa­ját kapujuk előtt tartózkodtak, és csak ritkán kerültek a mi kapunk elé. Közben azért nem akartam változtatni, mert nem volt olyan tartás a csapatban, amit az előző két mérkőzés alapján elvártam vol­na. Az őszi kishitűségünket idéztük. —A hetvenedik perc után, a mérkőzés utolsó szakaszában cserélt. Miért csak akkor? — Addig, vagy legalábbis a hetvene­dik percig abban reménykedtem, hogy csak kinyíl a hazai védelem, és csatára­ink egy az egyben indulhatnak a meg­szerzett labdával Feke kapuja felé. — Mind a két csapat láthatóan, az első perctől attól félt, hogy kikap. Ennyi­re erősebb az ellenfél? — Helyezésük alapján azt vártam, hogy sokkal támadóbb szellemű focit játszanak. Én úgy értékelem, egy iga­zán nagy helyzetük volt, amit Szabó egy kitűnő mozdulattal mentett. Paulik lövéséből gól is lehetett volna. Az utol­só fél órában már arra figyeltünk, hogy ne veszítsük el a mérkőzést, mivel az lélektanilag rossz hatást keltett volna. Ennél sokkal jobb játékra képesek a mieink, és remélem, egy hét alatt újra növekszik a gárda önbizalma. Vissza­térve az elején feltett kérdésre, én a bundában nem hiszek, hiszen ezen a mérkőzésen is születhetett volna vá­ratlan gól. Inkább úgy látom, lélekta­nilag nem tudott egyik gárda sem rá­hangolódni a rangadóra. A mérkőzés után is az a véleményem, hogy nem vagyunk bajban, ami elterveztünk, azt sikerült teljesítenünk. Most egy újabb idegenbeli mérkőzés után már felvált­va otthon és idegenben következnek a találkozók, elsősorban a hazai meccseinken kell bizonyítanunk. Utó­lag azért sajnálom, hogy nem vettük észre elég hamar, ez a meccs is nyerhető volt. R. Z. Bagoly egyik elszalasztott lehetősége (Fotó: Martyn)

Next

/
Oldalképek
Tartalom