Új Kelet, 1995. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-27 / 72. szám
UJ KELET 1995. március 27., hétfő 7 Színjátszás újbál Szerepre vágynak Egy régi hagyomány felélesztésén fáradoznak Nyírmeggyesen. A népi színjátszást indították ismét útjára több éves szünet után. Az egész gondolat ötletgazdája, Ambrus Sándorné így foglalta össze próbálkozásukat. — Szülőfalumban hetvenöttől tanítok. A képzőművészetért felelő igazgatóhelyettes vagyok. Élt már itt korábban is a színjátszás, akkor is én vezettem. Aztán egy ideig csak az iskolában, mígnem tavaly ősszel megint feltámadt a közös szereplési vágy. Összejött több mint húsz ember, akik elkezdték a próbákat. Öröm és gond is az ilyen nagy létszám, mert nehéz ennyi emberre szerepet találni. Kissé hátráltatja a munkánkat, hogy többségében lányok jöttek, így sok esetben a férfiszerepet is nők játsszák. A darab, amivel most tavasszal a helyi közönség elé lépünk, kisebb kabarétréfákból áll. A következő szakaszban egyfelvonásosokat adunk elő, és utána jöhet a nagyobb színmű betanulása. Van a csoport tagjai közt tanuló, munkás, munkanélküli, fodrász, pedagógus. Még az iskolaigazgató is játszik. Úgy tervezzük, hogy az előadásokat összekötjük jótékonysági bállal. Most épül a falu új iskolája, szeretnénk ennek bevételével a tárgyi feltételekhez hozzájárulni. Festészet és tanítás — A kisebbik lányommal, Annával voltam gyesen, amikor végeztem a rajz kiegészítő szakot — mondta elgondolkodva Lángné Göncz Ida háromszakos tanár. — A matematika—fizika mellett ez volt az, ami mindig is érdekelt. A főiskolán egyhetes alkotótáborokban kellett részt vennem, itt kerültem kapcsolatba a Medgyesy-kör- rel, ahova most is visszajárok. Alakult egy amatőr képzőművész-társaság, aminek most is tagja vagyok. Jelenleg is öt képpel szerepelek egy kiállításon Debrecenben. — Ez igazán figyelemre méltó teljesítmény... — Ha az anyagiak nem kötnék a kezemet, csak akkor lenne igazán élmény. Így a festészet egyelőre csak kiéletlen vágy. Időigényes a festészet, egész embert kíván, olyat, akinek az egész lénye átállt erre. A család és a szinte egész napos elfoglaltságot jelentő tanítás mellett csak amatőr szinten lehet művelni. — Vannak-e művésztehetségek a tanítványaid között? — A terveim között szerepel egy ifjúsági alkotókor kialakítása. Jelenleg három szakköri csoport működik, akik közül már a Szivárvány Nemzetközi Gyermekrajzpályáza- ton több tízezer pályamű közül Csordás Szabina, Zentai Sándor és Láng Anna díjat nyert. — Az utóbbi gyerek neve nagyon ismerősen hangzik! — Nem csoda, hisz a kisebbik lányom. A nagyobbik lányom. Éva is A művészcsalád a képzőművészet felé sodródik. Most felvételizett a képzőművészetibe. Keramikus szeretne lenni. Aztán, ha a lányaimat úrnak indítottam, és is hozzáfoghatok az elmélyültebb munkához. Ez volt a siker Katona Mária nyolcadik osztályos. Amikor az orosz nyelvi verseny megyei döntőjén izgult Vásárosnaményban, még nem gondolta, hogy országos siker vár rá. A megyei verseny megnyerése után az általános iskolások számára következett az országos döntő a csodálatos Budapesten. Ott harmadik helyezett lett, megelőzve sok híres iskola tanulóját. Könyvet, oklevelet kapott, de még ennél is fontosabb volt a család boldogsága, az osztálytársak öröme. Tanulmányait ősztől középiskolában, német— orosz szakon folytatja. Szeretne idegen- vezető vagy tolmács lenni, de ezért még sokat kell majd tanulni. Minden telek beépül Ertsey Péter polgármester Ertsey Pétert ismét polgármesterré választotta Nyírmeggyes. Ezen csak az lepődik meg, aki nem tudja, hogy a szó szoros értelmében igyekszik mindent kiharcolni falujának. Azonban nehéz riportalany, mert nem szereti az eredményeket hangoztatni. — Nézze, most soroljam fel, hogy mennyi utat építettünk az elmúlt négy évben? — kérdez vissza Ertsey úr. — Mondjam, hogy hány házba lett bevezetve a telefon? Mondjam a gázberuházást? Na, látja, ezt elmondom önnek, mert érdekes. Sok faluban verik a mellüket, hogy gázt adtak a falunak. De milyen áron? Aztán ott van a sok település, amelyik még erre sem volt képes, mert vezetői eltétlenked- ték az éveket. Mi viszont úgy vezeztük be a gázt a faluba, hogy egy fillért sem fizetett senki. Csak annak kell hozzájárulni, aki a lakásába is bevezeti a csonkról, és annak is csak tizenötezer forinttal. Ez az igazi szociálpolitika! Az aszfaltozásról azért hadd mondjak annyit, még az utcavégeket is összekötöttük, hogy ezzel is könnyebb legyen a közlekedés. — Jutott-e a nagy beruházások között pénz a kultúrára? — Hát erről meg ne is beszéljünk! A futballcsapatunk jól szerepel a megyei kettőben. Olyan pályát építettünk öltözővel, tribünnel, hogy Mátészalkának nincs olyan. — Nem hogy jutott, erre jutnia kell. Enélkül nincs magyar jövő! Most építjük az új iskolát, de ez megér egy külön cikket is. Felújítottuk a művelődési házat. — Sportélet van-e a faluban? — Sok településen a föld a problémák középpontja. — De nem nálunk. Itt majdnem teljes egészében rendezettek a tulajdonjogok. Ennek megoldásában is segített az önkormányzat. Már csak az lehet gond, hogy kevesebb van, mint amennyi igény lenne. — Kevesebb a miből? — Ja, nem mondtam? Látja, már fáradt vagyok, mert most jöttem haza Pestől. Szóval a mi településünkre szívesen jönnek lakni a fiatalok, nincs elnéptelenedési gondunk. Hetven telket alakítottunk ki, háromnégyszáz öles nagyságban, a falu hat különböző pontján. Van rá száztizenhét jelentkező. Kényszerhelyzetben úgy döntöttünk, hogy csak azok a házastársak kapnak telket, akik közül legalább az egyik itt született. Ha még így is nagy az igény, kénytelenek leszünk zárt licitet tartani. Természetesen itt is adunk kedvezményes feltételt a rászomlóknak. Akkor jöjjön el, ha majd ezek a telkek kezdenek benépesülni, mert micsoda látvány lesz az, amikor tovább épül a falu! Hacsak a kormány el nem veszi ettől is az emberek kedvét. Na, de ezt majd legközelebb megbeszéljük. Az első díszpolgárok Babó Mihály — Nem szoktatott engemet az élet kitüntetésekhez—mondja Babó Mihály református lelkész. — A díszpolgárságot sem tudom, hogy mivel érdemeltem ki. Igaz, harmincegy évig szolgáltam a falu gyülekezetét, de soha nem gondoltam elismerésre. Nem tartom ezt a szolgálatot áldozatnak, ezért is segítek nyugdíjasként is, ha a szükség úgy hozza .Ady azt írta: „Messziről jön, és messzire megy az élet”. Az én életem is idáig jutott a kiskunhalasi szülőhelytől. Ugyancsak a költőtől vett idézettel, Debrecen az én városom is, mert ott végeztem a teológiát, ott ismertem meg feleségemet. A segédlelkészek robotos munkáját végeztem ötvenkettőtől nyolc éven keresztül különböző békési, csongrádi falvakban. Feleségem fizetéséből és az én alamizsnámból neveltük két lányunkat. Szép idők voltak azok, mert a világirodalom remekeihez fillérekért lehetett hozzájutni, így még a nélkülözéseket is könnyebben viselte a lélek. Ma a kultúra is üzletté vált, mint sok egyéb, ezért a lelkek gondozása is nehéz. Valami jobbra lenne szükség, hogy megbékéltebbek legyenek az emberek. Mi már a polgárok díszei vagyunk, ha úgy tetszik. Szeretném, ha a lelki és anyagi díszek polgárai élnének ebben az országban. Van még mit tennünk! — Amikor én végeztem a tanítóképzőben, még nem volt ennyire elnőiesedve a pálya — idézi a múltat Papp Józsefné. — Nem csoda hát, ha férjemmel egy iskolába jártunk, és együtt indultunk az életnek a hajdúböszörményi képzőből. Szegény nép lakott akkor, az ötvenes évek elején a Nyírségben, de nagyon jószívű. Harmincöt évet töltöttem a katedrán Nyírmeggyesen, amikor leszázalékoltak, már tíz éve. Szerényen, mindig a háttérben végeztem munkámat, nem könyököltem mások elé. Nekem az Papp Józsefné egész nap munka volt, az első villany nálam gyulladt ki reggel, és az utolsó is nálam aludt el este. Most már csak a két lányom és a hat unokám miatt mozdulok ki a faluból, férjemre hagyva a házimunkákat. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a díszpolgári címet, talán azzal, hogy elnéztem a kis Ertsey fiú késéseit, mert szeretett megállni a tanyából bejövét a madárfészkek megbolyga- tására. Ki gondolta akkor, hogy a ma- szatos tanyai lurkóból egyszer polgár- mester lesz? Lám, ilyen ez az élet. Házasság útlevélre A szerelem nem ismer határokat — vallja a gödényházi (Kárpátalja) Bökényi Irén és a ny írmeggyesi Huszri Bertalan. Irénke szülőföldjén végzett bérszámfejtő-iskolát, de nem kapott munkát, elindult hát, ukrán útlevéllel szerencsét próbálni Magyarországra. Bertalan az asztalos szakmájával nem tudott az elmúlt évben elhelyezkedni, elindult hát munkát keresni. Almát hámozott októbertói egy vállalkozónál. Néhány kárpátaljai vendég is szorgoskodott a ládák körül. A fiatalember kezében meg-megállt néha a kés, mert nézte-nézdegélte a legelevenebb lányt. A leányzó is leejtette olykor-olykor az almát, mert szeme sarkából oda-oda- nézett a markos legényre. Addig-addig ment a dolog többről - többre, hogy karácsony első napján már megtartották az esküvőt. Csakhogy a törvény az törvény, nem érdekli mások boldogsága. A fiatalasszony Huszti Bertalan és felesége, Bökényi Irén az anyakönyvvezető előtt tíznaponta búcsút int férjének, és vissza- irány a határ. Ha ez az útlevélindul Kárpátaljára. Bepecsételik ukrán stemplizés nem volna, az én történe- útlevelébe a következő rubrikát, aztán tem is tovább tartana. Az oldalt írta és a fényképeket készítette: Aradi Balogh Attila
