Új Kelet, 1995. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-16 / 63. szám

1995. március 16., csütörtök UJ KELET „Vállalnunk kell a szűkösebb esztendőket is" Az új alpolgármester VÁROSRÓL VÁROSRA | ÚJ KELET /STI NYÍRBÁTORBAN fí Jakab mindent javít — Az idősebbek még emlékeznek Mátészalka híres berregő udvarára — kezdte beszélgetésünket Jakab István általános műszerész, nyírbátori vál­lalkozó. Volt egy időszak, a hatvanas évek, amikor a motor olyan „sláger” volt, mint most a nyugati kocsi. Kü­lön szervizek foglalkoztak a javítá­sával, vizsgáztatásával. Egy ilyenben kezdtem én is a szakmámat Mátészal­kán. Valóságos hangverseny volt, amikor egyszerre próbatúráztattuk a Simsonokat, Jawákat, Danuviákat, Pannóniákat. Mondanom sem kell, nem csak szereltem, szerettem is a kétkerekű masinákat. Egy lemezvil­lás Csepellel kezdtem, és utána még volt vagy nyolcvan motorom, mert évente többször is cserélgettem őket. — Ez a korszak végétért... — Ma már a gyerekeknek érettsé­gire Suzukit vesznek a módosabbak, nem motort, a kevésbé tehetősek meg kerékpárt sem. — Ezek ellenére elég sok kerékpárt látok az udvarán. — Nincs az iménti mondatomban semmi ellentmondás, csupán az a tény, hogy reneszánszát éli a kerék­pározás, ami nagyon egészséges do­log, és ezért forgalmazom sokféle tí­pusát. Gondolom, az is érdekli, hogy miért árulok többfajta kertigép-típust, közte a teljes Robi, KF, Vari gépcsa­ládot. Ennek oka az, hogy amikor a hetvenes évek elején kezdtek elterjed­ni országunkban a kerti gépek, hív­tak szülővárosomba a kisgépszövet­kezethez, ezek javítására. Akkor még összesen három fajtát forgalmaztak az országban, már rutinból javította az ember. Most én is legalább harminc­félét kínálok, sőt vannak olyan típu­sok, mint a TZ 4 K cseh vagy a kínai traktorok, amelyeket megrendelésre beszerzek. — Még mindig nem beszéltünk a kisgépek javításáról, pedig az érde­kelne, hogyan lett egy motorokat „bütykölő” fiatalemberből vállalko­zó? — Ez nagyon egyszerű. Nem áru­lok ásókat, lapátnyeleket, csak olyat, amit javítani tudok, pótalkatrész biz­tosítását is megoldom. Figyelek a tár­sadalmi változásokra is, mert az új típusú kisgazdaságok olyan berende­zéseket, gépeket is igényelnek, mint a láncfűrész, vízszivattyú, kiskerti permetezőgép, gyorsmosó berendezé­sek, áramfejlesztők, fűnyírók. Ha eze­ket javítanom kell — mert nálam a szervize —, akkor már jobb, ha áru­lom is, mert a vevő nemcsak itt javít­hatja, hanem olcsóbban is jut hozzá. — Nem egyhangú negyedszázadnyi motorszerelés után a munkája? — Ha valami változatos, akkor az én munkám igen. Huszonöt év alatt legalább ezerféle típusú gépet javítot­tam. Újabbnál újabb fajták jönnek ki, itt mindig tanulni kell a szakmát. Amikor kiléptem a nyírbátori kisgép­szövetkezetből, azért dolgoztam éjjel­nappal, mert a kezdés csak így járt eredménnyel. Most azért dolgozom látástól vakulásig, mert annyi a javí­tanivaló. Jön a tavasz, a kiskerti mun­ka. A múlt héten pénteken este állí­tott be egy ember, ha Istent ismerek, javítsam meg a gépét, mert hétvégén ér rá dolgozni, és most derült ki, nem jó a masina. Mit tehettem? Beöltöz­tem munkásruhába, a Híradót meg aznap este sem tudtam megnézni. — Gyakran megkérdezik azt, ha kimozdulok Nyírbátorból, hogy ne­vem kapcsolatban áll-e a Báthory csa­láddal — kezdte beszélgetésünket Báthori Gábor. — A válasz roppant egyszerű: nem. Engem is érdekelt, hogy a család mióta él Nyírbátorban. Az anyakönyvezés 1741-ben kez­dődött a református egyházaknál. Itt, Nyírbátorban egy több mint 400 éves gyülekezetről van szó. Ez az a forrás, ami alapján végigkísérhettem az elő­deimet. Egyszerű paraszt „ivadék­nak” tartom magam apai részről, anyai ágon szintén nyírbátoriak, ők iparos foglalkozásúak voltak. — Mióta tölti be ezt a tisztséget? — A helyhatósági választáson ke­rültem be az önkormányzatba. Abban az utcában választottak meg, ahol felnőttem, ahol ismerték a családot. December 22-én a testület egyhangú döntésével kerültem az alpolgármes­teri tisztségbe. Megtartottam a gim­náziumi igazgatóhelyettesi főálláso­mat, melyet 1989 óta töltök be. így ingázom. Nem irigylésre méltó a helyzet, hisz ott kötött órák vannak és diákok, akiknek, úgy érzem, to­vábbra is szükségük van rám. Másik az önkormányzat, programokkal és más lekötöttségekkel terhel meg. Két és fél hónappal a megválasztásom után még bírom a kettőt, és tudom összehangolva végezni. — Mikor került kapcsolatba a he­lyi politizálással? — Az iskola elvégzése után szü­A 4. Számú Általános Iskola aulá­jában kiállított festmények, gipszön­tetek hívják fel magukra az idegen figyelmét. Kis alkotóik — többek között: Vágó Ferenc, Szimuli Gábor, Vasvári Lajos 7. osztályos, Boros Enikő 6. osztályos tanulók — az órák közötti szünetet büszkén tölthetik al­kotásaik körében. Barna Gábor, az iskola igazgatója ma ritkán tapasztalható derűvel és optimizmussal végzi szobájában napi teendőit. Első benyomásom azt su­gallja, hogy bizakodása mögött vala­milyen tőke van. — A tőke, ami erőt ad: nem más, mint a meglévő hivatástudat. Nagyon szeretek tanítani. A kartársak kreatí­vak, jó ilyen testülettel dolgozni, ahol a gazdaság szorításainak ellenáll a hivatás előtérbe helyezése. — Iskolájuknak van-e olyan „spe­cialitása”, ami csak erre jellemző a városban? lővárosomban telepedtem le. Ez már önmagában politikai állásfoglalás, hisz ez lokálpatriotizmus. A nagyobb politika mindig is távol állt tőlem. Történelemtanárként szkeptikusan szemlélem a nagypolitika lépéseit. Azonban itt Nyírbátorban is 1989— 90 tájékán beindult a helyi politizá­lásban a nagypolitikai elem. akkor nyilvánvalóan színt kelett vallani, hogy melyik irányzathoz, áramlathoz áll oda bárki is. Nekem a keresztény­demokrácia jelentette azt a vonalat, amihez kapcsolni tudom a nézetei­met, felfogásomat. Azt a moralitást, ami bennem mindig megvolt. — Milyen gondok, problémák fog­lalkoztatják? Van-e ezeknek rangso­ra? — A hivatali élet nem ismeretlen teljesen számomra. 1984—89 között az akkori művelődési részlegben mint — Hál’ istennek, van! Ez pedig a művészeti oktatás. Két kórusunk is van, egy alsós és egy felsős. Az alsós kórust két nevelő, Rényei Erika és Jeneiné Major Erika tanárnők, a felsős kórust Szabó György tanár úr oktatja. Kórusaink rengeteget szere­pelnek a városban, és a város határa­in kívül is. Karácsonyi koncertjükön hatszáz vendég volt a tornatermünk­ben, melyet a saját, helyben készített díszletek tettek hangulatosabbá. Ter­veink szerint a kórus szeptemberben kiutazik Szilágysomlyóra. —A szilágysomlyói kapcsolat hogy jött létre? — Két évvel ezelőtt — kinevezé­sem után — úgy gondoltam, az isko­la falai mögül ki kell lépni. Úgy dön­töttünk, hogy a határon túli magyar­sággal is legyen kapcsolatunk, hiszen ott van az igazi bölcsője a magyar kultúrának. Egy kolléganőm révén sikerült felvenni a kapcsolatot egy tanulmányi felügyelő dolgoztam. A beilleszkedés, az effajta gondolkodás nem okozott nehézséget. A megnö­vekedett felelősségből adódóan, ké­rések, elvárások tömkelegét hozzák felém, amiben cselekedni kell. Konk­rétan ami leginkább foglalkoztat, az 1995-ös költségvetési év. Befagytak azok a lehetőségek, amelyek nyugodt tervezést, fenntartást, egyszóval nyu­godt munkavégzést hozhattak. Főleg az intézmények vonatkozásában kezd akuttá válni.-— A gimnáziumnak van abból előnye, hogy alpolgármester lett? — Bármennyire is hihetetlennek hangzik, a gimnáziumon igyekszem felülkerekedni. Semmi olyan előny­ben nem tudom és nem is akarom ré­szesíteni, azonkívül, ami más intéz­ményt is megillet. Azt vallom: egy­séges, városban való gondolkodás az, ami előre vihet dolgokat. Ez a nehéz. Egyformán kell vállalnunk a szűkö­sebb esztendőket is. — Mire jut még ideje és ereje? — Kell, hogy jusson sok minden­re. Ott van a fél évezredes reformá­tus egyház, melynek 1993 júniusa óta gondnoka vagyok. Természetesen ott a család, mostanában keveset kap belőlem. Nyolcéves kislányomnak hiányzik az esti beszélgetés, a hétvé­gi játék. Valahol azért a családom megérti, ha ezt a közéleti munkát el­vállaltam, nekik is áldozni kell a szol­gálat érdekében. Kiss Dániel szilágysomlyói általános iskolával. Az iskola ezerötszáz fős, ebből ötszá­zon felüli a magyar tanulók aránya. Ezt követően megtiszteltek bennün­ket egy teljes csoporttal, itt volt az iskola román igazgatója is. Háromna­pos program keretén belül bemutat­tuk városunkat, ők egy műsorral mu­tatkoztak be. A Magyarok Világszö­vetségének tíz­ezer forintos tá- mogatásából könyveket vásá­roltunk, és el­küldtük azokat erdélyi baráta­inknak. A kórus mel­lett nagyon fon­tos a képzőmű­vészet. Ezzel két kiváló nevelőnk foglalkozik. Kri- vánikné Küzmös Enikő, mint mű­vésztanár és Slosszer Sándor kollégám, az előbbi már or­szágos kiállításo­kat rendez. — Hallottam egy alapítvány­ról, ami az is­kolában műkö­dik. — Két évvel ezelőtt hozta létre a nevelőtestület, a szülők és a város. Jelenleg közel egymilliós tőkénk van. A kuratórium tagja dr. Czine Mihály professzor úr is, akit sikerült meg­nyernünk ennek az ügynek. Az ala­pítvány legfőbb célja: a tehetséges gyerekek támogatása. Az alapítvány finanszírozza egyebek között a különböző nevezési díjakat vagy a legjobb tanulók számára szervezett év végi jutalomkirándulást. Tehát leg­fontosabb, hogy minél többet adjunk a gyerekeknek. Dani Vojtkó, a véradó Vojtkó Attila nős, egy gyermek édesapja, az ÁFÉSZ műszaki áru­házában dolgozik. — Nincs ebben semmi rendkívüli — mondja ő. Rendszeres véradó, nem tartozik a ritka vércsoportú emberekhez. Nincs ebben semmi rendkívüli — mondja ő. A véradás után egyből megy a pult mögé, mert nem azért csinálja az egészet, hogy utána dédelgessék, felnézzenek rá. Csupán szeret segí­teni, mert lehet, hogy holnap már ő szorul segítségre. Legfeljebb azon a napon nem emel vasat, de úgy megy haza a családjához, hogy szí­véhez emeli gyermekét. Talán őérte is tett valamit. Sokat adni a gyerekeknek A tőke: hivatástudat Kiállítás az iskolában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom