Új Kelet, 1995. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-07 / 32. szám
1995. február 7„ kedd 1 BELFÖLD ii ÚJ KELET Az Európai Unió nem a Paradicsom Sokan úgy vélik, hogy gazdasági problémáink jelentős részének az az oka, hogy még nem vagyunk tagok az Európai Unióban. Ha egyszer végre bebocsátanak, minden gondunk megoldódik. Arról mintha megfeledkeznénk, hogy minél gazdagabb egy ország, a lakossága annál kevésbé lelkesedik a tagságért, és minél szegényebb, annál kevesebb hasznot húzott abból. Európa két leggazdagabb népe, a svájci és a norvég nem akart tag lenni, a svédek, a finnek és az osztrákok csak kis többséggel. Az EU legszegényebbjei, a mediterrán térség népei pedig ugyan már tagok, mégis egyre jobban lemaradnak. Valljuk be, hogy az Európai Unió a gazdagok útjába nem állít akadályt, ők azonban haboznak, kéretik magukat. A szegények bebocsátása pedig a jelenlegieknek sokba kerülne, ezért ezek felvételét megbánták, az újak bebocsátásától pedig szemérmesen húzódoznak. Magamat azok közé számítom, akik a csatlakozás mellett szavaznának, de tudomásul veszem, hogy ez nem egyszerű és nem egyértelmű döntés. Egyrészt nem lehet rá rövid időn belül számítani, másrészt még sok sürgősebb teendőnk is volna. Azt minden illetékesnek ugyan tudnia kell, hogy a tagságunk tíz éven belül nem reális ígéret. Jó volna tehát azzal foglalkozni, ami időszerű és sürgős, a belső, a rajtunk múló feladatok megoldásával. Örök szabálya azonban a politizálásnak, hogy minél nehezebbek a konkrét, soronlévő feladatok, annál távlatibb célokat kell festegetni. A szocializmus nyomorában a kommunista paradicsommal „etettek” bennünket. Most az elszegényedés, a munkanélküliség gondjai között az európai tagságokkal. Az emberek nálunk most munka- alkalmat, jobb egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat szeretnének. Előbb új lakásba és csak aztán Európába! Ez a költözés kívánatos sorrendje, hiszen a tagság nem jelent önmagában sem munkaalkalmat, sem jobb iskolát, sem több épülő lakást. Ma Dél-Olaszországban, Dél-Spa- nyolországban még a mienknél is nagyobb a munkanélküliség, fajlagosan pedig még fele annyi új lakás sem épül mint nálunk, pedig itthon is csak feleannyi, mint a szocializmus utolsó éveiben. A tagság nem oldja meg a költségvetési hiányt sem, hiszen Görögországban az annál is nagyobb, mint ami akkor lenne nálunk, ha a kormány engedne a szakszervezetek és a munkaadók követeléseinek. Nincs, és nem is lesz olyan ország a tagok és felkért tagok között, ahol a közvélemény fele, harmada ne ellenezné a tagságot. Nálunk ki ad hangot e nem kis hányadnak? Kopátsy Sándor (MTI) Mi jár a túlmunkáért? Ezekben a hetekben is folynak a tárgyalások az Érdekegyeztető Tanácsban a heti törvényes munkaidőről. Az is vita tárgya: mennyi díj jár a túlórákért? Vegyünk egy példát! Egy szövetkezeti alkalmazott rendszeresen túlórázni kényszerült az ősszel. A túlórázás díjazását a szövetkezet úgy kívánta megoldani, hogy a béren felül a túlóra időtartamának megfelelő szabadidőt biztosított. A beígért szabadidő kiadása meg is történt, de tartamára bért nem fizettek, arra hivatkozva, hogy vagy csak a szabadidő vagy csak a díjazás jár. Helyesen jártak el a szövetkezet vezetői? A Falutévé kérdésére dr. Horváth István munkajogász válaszolt. — A szövetkezet hivatkozása nem állja meg a helyét! A törvény valóban lehetőséget biztosít arra, hogyha túlmunkát rendelnek el, akkor ezt oly módon díjazzák, hogy a munkáltató kifizeti a túlmunka időtartamára a törvényes munkaidőre járó bért, és ezen túlmenően a túlmunka időtartalmával azonos mértékű szabadidőt is kiadja. Ennek az időtartamára azonban díjazás is jár. Tehát az adott esetben: ha 2-3 óra túlmunkát rendel el és megfelelő szabadidőt biztosít a munkáltató, akkor nyilvánvaló, hogy az így adott szabadidőre díjazást is kell adnia. Hiszen egyébként nem lenne másról szó, mint munkaidő-átcsoportosításról és nem túlmunkáról. — Gyakori, hogy szabadidő helyett pótlékot fizetnek. Erről mit kell tudni? — Röviden annyit, hogy a pótlék a Munka Törvénykönyve alapján a személyi alapbér 50 százaléka. Azonban fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ez úgynevezett minimál standard, amelytől a dolgozó javára el lehet térni. Az 50 százalék csak a legkisebb pótlék, amit túlmunka esetén a munkáltatónak fizetnie kell. A gyűlölet, sajnálat helyett emberséget Nem bűnözők, csak hajléktalanok Számukat senki sem tudja pontosan. Még a szakemberek becslései is eltérnek. Akad, aki 25-26 ezerre, míg mások ennek a duplájára teszik a magyar- országi hajléktalanok számát. Ennek az állandóan változó „csapatnak” a létszáma felerészt a fővárosban, felerészt a vidéki nagyvárosokban, jelentősebb településeken tengeti az életét. Az elmaradott térségekben érthetően többen vergődnek ebben az életformában, mint a fejlettebb régiókban. A szakemberek szerint az összlétszám nem csökken, inkább lassan és látens módon növekszik. Annak ellenére, hogy nem ritka az olyan hajléktalan, akinek sikerült a társadalmi lét pereméről visszakerülnie a normális körülmények közé. Helyükbe azonban jönnek az újabbak, akiknek nincs más létformára kilátásuk. 2 milliárd forint, 140 menhely, 5000 ágy A stabil magot alkotó csoport többsége azokból az egykori segédmunkásokból kerül ki, akik vidékről jöttek a fővárosba, a nagy építkezésekhez, az iparban s munkásszállásokon élték le életük jelentős részét. Hétvégeken, vagy havonta jártak csak haza. Az építőipari megrendelések megfogyatkozásával, az ipari szerkezet mélyreható változásával kicsúszott alóluk a talaj. Az idő és a távoliét széttépte a családi kötelékeket is, végül nem volt hova menniük. Se munka, se otthon! Másokat a „sima” családi konfliktusok kényszerítenek ebbe a helyzetbe és akadtak szép számmal olyanok, akiket az alkohol sodort a mélypontra. Szinte valamennyien tragikus anyagi és lelki válságba került emberek, akik a nyomor mélységes szenvedéseivel övezet utat járják, közben el kell szenvedniük a polgári viszonyok között élők megvetéseit. — Hogyan reagálnak erre az állami és civil intézmények, a társadalom tagjai? — Az utóbbi két-három évben jelentős erőfeszítéseket tettünk e súlyos gond megoldása érdekében — tájékoztat Docsa Béla, a Népjóléti Minisztérium Szociális Válságkezelő Programok Irodájának tanácsosa, aki évek óta foglalkozik ezzel a nyomasztó problémával. Több mint kétmilliárd forintot biztosított az állam — Budapesten és a vidéki nagyvárosokban — annak a közel 140 már működő menhelynek, ingyenkonyhának, melegedőnek a létesítésére és fenntartására, amelyek a hajléktalanoknak nyújtanak menedéket. E szerencsétlen sosrsú embertársaink megsegítésére sikerült kiépíteni egy szociális rendszert, 1000 főt is meghaladó, állandó gondozói szakembergárdával. Idén a költségvetés az említett intézmények működtetéséhez 78 ezer forint támogatást ad évente és egy főre számítva. A szálláshelyeken 5000 ágy fogadja az arra rászorulókat. Ezenkívül, ha szükséges, ideiglenes férőhelyek is rendelkezésre állnak. — Tudomásom szerint vannak új módszerek a hajléktalanok intézményes megsegítésére. Miár a nők is — Igen, mégpedig több területen. Az állandó szociális munkások mellett létrejött és szélesedik az utcai gondozó szolgálat, amely mint a nevéből is kitűnik, azokon igyekszik segíteni, akik más módon nem, vagy nehezen érhetők el. Ez egy új munkaterület fiatalok számára, de nem könnyű és nem veszélytelen. A fővároson kívül Miskolcon, Győrött, Pécsett és más nagyvárosokban is dolgoznak már az utcai gondozók. Új jelenség a nők, a kisgyermekesek, a családosok számára létesített menhelyek sora, több mint egy tucat működik belőlük. Ezek átmeneti lehetőséget adnak az ide kerülteknek, hogy sorsuk rendeződéséig biztos fedél, védelem óvja őket. Ez a tény is jól mutatja, hogy már nem csupán férfi „kiváltság” a hajléktalanság, mint eddig, hanem egyre több nő, kisgyermekes anya jut erre a sorsa. Nemcsak a fővárosban, hanem a megyeszékhelyeken is. — Felszámolható-e a hajléktalanság, és mit tart az erre irányuló munkában a legfontosabb feladatnak? — A hajléktalanság világjelenség és még a leggazdagabb országokban is megtalálható, együtt élnek vele. Ez a helyzet nálunk is, de a kialakult állapotokba nem lehet és nem szabad belenyugodnunk. Erőnkhöz képest mindent el kell követnünk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot. Az időben és sokféle formában nyújtott segítség ezreket menthet meg attól, hogy lecsússzanak és emelhet ki már erre a nívóra kerülteket. Ehhez nem elegendő a szociálpolitika eszközrendszere, a különféle civil szervezetek áldozatos munkája, a helyi önkormányzatok erőfeszítése. Az egész társadalom összefogása árán juthatunk el a hajléktalanság radikális csökkentéséhez. A pénznél is fontosabb a közhangulat megváltoztatása, a konszolidált körülmények között élők felfogásának átalakítása. Nem bűnözők a hajléktalanok, hanem bajba került embertársaink. Elesettek, akik támaszra szorulnak, emberségre, hogy emberek maradjanak, életben maradjanak. A társadalom lelkiismerete kell, hogy felébredjen érdekükben, sorsukért. Maris János (MTI) Világjelenség... A Horn-látogatás elé Magyarország és az egykori „közös piac” között az első hivatalos kapcsolat- felvételre (részleges, például egy borkereskedelmi egyezménytől eltekintve) igazából azt követően és az alapján kerülhetett sor, hogy 1973-ban hazánk is csatlakozott az akkori világkereskedelmi szervezethez, az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezményhez (GATT). Moszkvai megítélés szerint az EGK kapcsolatok akkoriban még „bűnös viszonynak” számítottak, és nyíltan először csupán 1982-ben indulhatott valamiféle tárgyalás Budapest és Brüsszel között: ehhez az indokot éppen a GATT-tagság adta, valamint az, hogy ennek alapján Magyarországot hátrányok érték az 1981-ben csatalkozott Görögországgal folytatott kereskedelmében. Ez még nem jelentett tényleges kooperációt, vagy akár csak ahhoz vezető konzultációt a közösség és Magyarország között. A fordulatot itt is Mihail Gorbacsov főtitkársága hozta el: Gorbacsov először 1985 májusában jelentette ki, hogy „kedvezőnek tartaná a kapcso- V ________________________ latok létrejöttét a KGST és az EGK között”. Magyar részről nem is tétovázták, és még abban az évben szakértői megbeszélés kezdődött Budapest és Brüsszel között egy esetleges kétoldalú egyezmény előkészítéséről. A malmok lassan, de őröltek: 1987- ben a Brüsszeli bizottság megkapta a szükséges mandátumot egy magyar—EK szerződés immár hivatalos letárgyalásához, ugyenezen év novemberében pedig sor került az első csúcsszintű kapcsolatfelvételre: Kádár János brüsszeli útja során talál- kozott/ac<7«es Delors EK bizottsági elnökkel is. Nem sokkal később, 1988 nyarán megszületett az EK—KGST egyezmény is egymás kölcsönös elismeréséről. Valójában ekkor már készen volt, és csupán erre a zöld jelzésre vált a magyar—EK kereskedelmi, gazdasági együttműködési megállapodás is, amelyet alig két héttel később (június 30- én) parafáltak, majd szeptemberben írtak alá hivatalosan is Brüsszelben. A megállapodás 1988 december 1-én lépett életbe, és 1995-ig jelentős piacnyitást ígért EK részről, kiegészülve számtalan konkrét együttműködési lehetőséggel is. Alig egy évvel később azonban leomlott a berlini fal, és az egész kapcsolatrendszer gyökeresen új fordulatot vett. Már a „falomlás” előtt a világ hét legfejlettebb ipari országa (a „G-7” országcsoport) párizsi csústalálkozóján megbízta az EK Bizottságot, hogy kezdje meg a reformok terén leginkább élen járó Magyarország és Lengyelország pénzügyi-gazdasá- gi-technikai támogatásának a megszervezését. Akkor még nem lehetett tudni, hogy menynyire lesz teljes az áttörés a térség egészében, és hogy létrejön-e maradandó politikai változás e két „legbíztatóbbnak” tekintett országban. A hetek kezdeményezése mindenesetre az akkoriban lábrakapó tendenciáknak igyekezett bátorítást és némi kézzel fogható segítséget is nyújtani. Alig egy hónappal később, 1989 augusztusában az EK Bizottság Brüsszelben már asztalhoz is ültette a „huszonnégyeket,, (G-24) a magyar-lengyel segélyakció kialakítására, amelynek nyomán az év végére aztán ki is alakult az éppen e két ország kezdőbetűjéről is elnevezett PHARE-program első formája. 1990 elejére már nem csupán a „fal,, tűnt el, de lezajlott a Vencel-téri bársonyos, és a sokkal véresebb román forra- dálom is. A tendencia egyre tartósabbnak tűnt, amivel egyenes arányban nőtt a közösségi nyitási hajlam, illetve az új demokráciák rohamos közeledése is az európai integráció szervezeteihez. A következő egykét évben voltaképpen bámutalatosan rövid időn belül következtek be akár csak hónapokkal korábban is még elképzelhetetlen fejlemények. Ezek sorába tartozott Antall N József 1990 júniusi brüsszel útja: a magyar kormányfő Jacques Delors-ral találkozva átnyújtotta a magyar európai politikára vonatkozó memorandumot, utalva ebben a majdani tagságot megcélzó magyar törekvésre is. Ez akkoriban sokak számára még afféle ábrándozásnak tűnt csupán, ám fél évvel később, decemberben Brüsszelben ünnepélyesen megkezdődtek a Tizenkettek és Magyarország, illetve Csehszlovákia és Lengyelország leendő társulási szerződéseinek a tárgyalásai. Pontosan egy évvel később pedig Antall József már ismét Brüsszelbe utazhatott, ezúttal azért, hogy aláírja az akkor joggal történelminek tekintett egyezményt. Igaz, a szerződés végül, a ratifikációs folyamat elhúzódása miatt csak két évvel később, 1994. február 1-én lépett életbe, ám a legfontosabb — a kereskedelmi kapcsolatokról, így a vámok, mennyiségi korlátozások fokozatosan felszámolásáról intézkedő-fejezet már 1992. március elsején hatályossá vált. 7
