Új Kelet, 1995. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-17 / 14. szám

5 Tudással a gyermekekért Hiányzik a logopédus Az óvodáskor nagyon fontos min­den kisgyermek életében. Nemcsak azért, mert az óvoda átmenetet jelent a bölcsőde, a „gondtalan” gyermek­évek és a komolyabb, önérzetesebb és az életre felkészítő iskola között, hanem azért is, mert ez az időszak, amikor a kis emberpalánták érdek­lődési köre hozzávetőlegesen kiala­kul, amikor elkezdenek minden iránt érdeklődni, és amikor csakis mérhe­tetlen türelemmel lehet és kell fog­lalkozni a gyerekekkel. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az óvoda mint intézmény és a szülők jó viszonyban legyenek egymással. Nem szabad a szülőket kizárni csemetéjük óvodás életéből, hanem meghallgatva a vé­leményüket és elfogadva a tanácsu­kat, segítségükkel kell dolgoznia az intézmény óvónői kollektívájának. Ezt a módszert szem előtt tartva működik nacvon sikeresen az 1984. március 1 -jén felavatott záhonyi óvo­da. A jelenlegi vezetőnő, Dallosné Rozgonyi Mária a kezdetektől fog­va az intézményben dolgozott, majd 1989. január 1-jével nevezték ki a 200 férőhelyes óvoda vezetőjének. Saját felkészültségének és kolléganői tudásának köszönhetően az óvoda mára nagyon nagy népszerűségre tett szert. Ennek titkáról faggattam őt. — Talán ezt mondanom sem kel­lene, hiszen olyan természetes dolog: minden óvónőnek megvan a megfe­lelő végzettsége a munkához, és ugyanez áll a dajkákra is. Ezen túl pedig, ami a sikerünk titka lehet, az az, hogy maximálisan nyitottak va­gyunk a város felé. Minden évben több nyűt napot tartunk, ahová nem­csak a szülőket, de a rokonokat és az érdeklődőket is szívesen várjuk. Mint például a tavaly első ízben megrendezett kisállat-kiállításon. Az iskolások, a szülők de még a város lakói is eljöhettek megnézni a gye­rekek otthonról hozott állatkáit. Ezt a kiállítást szeretnénk hagyománnyá tenni.-—Milyen foglalkozásokat tudnak tartani kicsiknek? — Rendszeresen visszük a gyere­keket kirándulni busszal és vonattal egyaránt. Nagyon szeretnek vonatra ülni, mert annak ellenére, hogy vas­utas város vagyunk, igen keveset szoktunk vasúton közlekedni. Úszni visszük őket. és rendszeresen tartunk sportnapokat is. Ze­neóvodába járhat­nak a tehetségesebb gyerekek, a többiek pedig a komplex esztétikai nevelés foglalkozásain, a néptáncoktatásban és a németnyelv-ok- tatásban próbálhat­ják ki tehetségüket. Ezek mind-mind ingyenes szakkö­rök, ami nagy szó ebben az anyagias világban. — Úgy tűnik, sem­miben sem szenved­nek hiányt a gyere­kek... — Igyekszünk mindent biztosítani. Amire nagyon nagy szükségünk lenne, az egy logopédus. Sok kisgyerek hibá­san ejti a szavakat, és mi hiába igyek­szünk javítani a be­szédjüket, nem vagyunk szakembe­rek. Ugyanígy szükségünk lenne egy gyógytornászra és egy pszichológus­ra is. Ebben a korban nagyon oda kell figyelni ezekre a dolgokra, de ne­künk nincs pénzünk fizetni ilyen szakembereket. Igaz, az önkormány­zattal már beszéltünk ezekről a dol­gokról, és kezdményeztük, hogy az óvoda, általános iskola és a középis­kola együttesen foglalkoztasson leg­alább egy logopédust — közösen ta­lán meg tudnánk fizetni... Úri Mariann Óvodai almok Fotó: Bozsó s A tanműhelyekre áldozni kell! % Takarékosság és oktatás A tanműhelyben Fotó: Harascsák A TITÁSZ Rt. Nyíregyházi üzlet- igazgatósága nyíregyházi kirendeltségé­nek vezetőjével, DeáA:Zoltánnal készült interjúnk a közelmúltban, január 4-i szá­munkban jelent meg: — Takarékoskod­junk — ha már drága! címmel. A villa­mossági szakember sok hasznos ötletet adott közre, melynek révén a pénztár­cánkat kímélhetjük meg, ha az elmon dottak alapján üzemeltetjük a villamos energiát fogyasztó háztartási gépeinket. Az áram díjának nem csekély mértékű emelése minden bizonnyal azért arra fogja „ösztönözni” az emberek nagy többségét, hogy csínján bánjon az ener­giával. Persze a takarékosság — mond­ja ismételt találkozásunkkor Deák Zol­tán — nem feltétlenül csak a pazarlás ellenkezőjeként értendő, s egyáltalán nem azt jelenti, hogy most vissza kelle­ne mennünk a petróleumlámpáig, eset­leg a mécsesig. A takarékosság azt je­lenti: csak annyi áramot használjunk, amennyi ahhoz szükséges, hogy ne mondjunk le a kényelemről, melyet a villamos berendezéseink nyújtanak. A takarékosság kapcsán megemlíti, már akkor is sokat tettünk, ha a laká­sunkban mellőzzük az ünnepi díszkivi­lágítást, az izzók teljesítményét szemé­lyes igényeinkhez választjuk, energia- takarékos fényforrásokat, kompakt fény­csöveket használunk. Ez utóbbiról jó tudni, hogy a jelenlegi legkorszerűbb fényforrásként szolgál, a hagyományos, normál izzó foglalatába csavarható. A kompakt fénycső 8 000 órás élettartam­mal rendelkezik, és egy 20 W-os fénycső olyan megvilágítási értéket ad, mint egy 100 W-os hagyományos izzó, amely­nek az élettartama körülbelül 1000 üzemóra. Igaz, a fénycső lényegesen drágább dolog, ám az árától mégsem Bár kifizetni drága, de hosszú táv on sok pénzt takarít meg nekünk kellene megijedni, ugyanis bizonyított tény, hogy megéri lecserélni velük a hagyományos izzókat. A kompakt fény­csöveknek nem tesz jót a sűrű kapcsol­gatás, ezért főleg olyan helyen alkalmaz­hatjuk jó eredménnyel, ahol azok rend­szeresen, naponta legalább egy órán át égnek megszakítás nélkül. Igaz, hogy ezeknek a fénycsöveknek meglehetősen borsos az áruk. és csak lassan térül meg, de megtérül — mond­ja Deák Zoltán. A jövő mindenképpen ezeké. A villamossági szakember — s ezzel mi, fogyasztók is egyetérthetünk — szívesen venné, ha állami dotáció se­gítené elterjedését, használatát. Erre pél­dát is tud mondani: Svédországban min­den háztartás kapott ingyen egy-egy kompakt fénycsövet. Mi egyelőre még nem tartunk itt. Deák Zoltánnal ezt követően mentünk át a — szintén az igazgatóság székhá­zának területén (Bethlen u. 53. sz.) lévő — tanműhelybe. Az ajtón belépve egy házi múzeumban találjuk magunkat, a szakma egykori villamos berendezése­it, eszközeit, alkatrészeit láthatjuk. Azt, hogy mennyire fejlődik világunk, érzék­letesen mutatja a tanműhely. Első pil­lantásra, a laikus szemével nézve is, egy jól felszerelt, korszerű oktatóbázist lá­tunk. Az ezernyi elektromos készülék, eszköz „tyúkbél rendezettsége”-kusza- sága tiszteletet parancsol az ember szá­mára. Hát még a legmodernebb tech­nikák! A tanműhely vezető, Tárnái Tibor ve­zet körül bennünket a tanulók és a saját maga birodalmában. Nem kis büszke­séggel teszi ezt, s teheti is, hiszen na­gyon sok hasonló intézmény irigyli az itt látottakat. E kitűnő tárgyi felszerelt­ség nem jött csak úgy, a saját lábán, eze­kért sokat kellett menni s tenni. Öröm­mel újságolja, hogy a tanműhely kará­csonyi ajándékot is kapott. A több száz­ezer forintos „hangfrekvenciás program- és vizsgálóadó” készüléket egy világcég magyarországi képviseletétől, a ABB Energir Kft.-tői kapták. A budapesti cég a tanulóképzési alapból ily módon köz­vetlenül, eszközzel segítette a nyíregy­házi tanműhelyt. De megtalálható itt az úgynevezett második ipari forradalom képviseletének számos eszköze. Nem véletlen, hogy országos tanulmányi ver­seny is zajlott már a tanműhely falai között, s maguk az itt tanuló szakmun­kások is nem egyszer tértek haza más­honnan dobogós helyezéssel a verse­nyekről. Tamai Tibor azzal összegzi a tanmű­helyben tapasztaltakat, hogy nem lehet megállni, feltétlenül haladni kell a kor­ral, más út egyszerűen nincs. Az itt ta­nuló erősáramú villamosberendezés- szerelő szakmunkások, középiskolások már más generációt képviselnek. Sok szülő azért nem adja gyermekét villany- szerelőnek, mert annak úgymond póz­nákat kell másznia. Nyilván ilyen em­berekre is szükség van, s egy dara­big még lesz is, ám a ma villanyszerelője — csak a használati eszközeit tekintve is — nagy mértékben különbözik elődeitől. Itt, a tanműhelyben is van olyan rendszer például, mellyel Nyír­egyháza egész vízgazdálkodását számí­tógép által vezérelve meg lehetne olda­ni, s még mennyi elképesztően elkép­zelhetetlen dolog. Persze — mondja a tanműhelyvezető —, az iskolareform ezen a területen is szükséges volna. Messze „elmaradt” tankönyvek állnak a tanulók rendelkezésére, s bebizonyo­sodott, hogy a mai szinten elvárt az ál­talános iskolai, s az azt követő három­éves képzési idő már nem elégséges. Másféle képzésre van szükség! A tanműhely tárgyi eszközeinek több­sége a TITÁSZ tulajdona, csak kisebb hányada a 107. sz. Ipari Szakközépis­kola és Szakmunkásképző Intézeté, ahol a tanulók az elméleti oktatásban része­sülnek. A tanműhely megfelelően ki­használt, bár tagadhatatlan, hogy több fiatalt is tudnának még foglalkoztatni. A végzettek egy része a helyi igazgató­ságnál dolgozik tovább, mások másfelé veszik az irányt, többségükben megfe­lelő munkahelyet és megélhetést találva. (lefler) Énekes siker a határ mentán Szép és tartalmas éveket tudhat maga mögött a záhonyi vegyes kar, hiszen most ünnepük fennállásuk 20. évfordulóját. Az elmúlt húsz évről a kórus alapítójával, Vassné Oláh Ág­nessel beszélgettünk. — Hogyan indult két évtizede útjá­ra a most Főnix névre hallgató kórus? — Ezerkilencszázhetvennégyben ke­rültem Záhonyba, és a község vezetői felvetették, hogy szükség lenne egy kó­rusra, ami műsoraival színesebbé tenné a különféle ünnepségeket. így kértek meg engem, hogy szervezzek egyet. Nem hittem benne, hogy sikerülni fog, de szerencsére olyan lelkes emberekre akadtam, akik kitartottak mellettem.-—Kik voltak még az alapítók? — A Dávid testvérek, Balogh Imré- né, Czidorné, aztán Bacsó Istvánné, Kiss Józsefné, Molnár Lászlómé, dr. Salai Miklósáé Németi Erzsébet, akik nagyon lelkesen énekeltek.. —Közülük ki az, aki még ma is éne­ke! a kórusban? — Ketten maradtak rajtam kívül. Németi Erzsébet és Dávid Sándor. — Mi segített abban, hogy végül is megerősödött a kórus? — A vasút nagyon sokat segített, valamint az akkor induló kórusfeszti­vál késztetett bennünket arra, hogy egyre gyakrabban fellépjünk közönség előtt is. Ugyanis évről évre Záhony adott otthont a munkás-, ifjúmunkás kórusok megyei fesztiváljának. Volt olyan év, amikor 24 kórus is énekelt ezen a rendezvényen. — Jelen pillanatban hogyan él a húszéves kórus? — A létszámunk 32-34 fő, vegyes kar vagyunk, 12 férfi és 22 nő tagunk van. Az átlagéletkor is elég fiatal, 28- 30 év körül van, lassan mindenki a ta­nítványom. — A kórus működése pénzbe kerül. Ki finanszírozza a költségeket? — Nagyon nehéz éven vagyunk túl, és csak az tartotta bennünk a lelkese­dést, hogy elérkeztünk a húszéves ju­bileumhoz. Tudniillik egész évben egy forint támogatást sem kaptunk. Egye­dül év vége felé adott az önkormány­zat egy kevés pénzt, amikor kezdődött a kórusfesztivál, illetve a jubileumi koncert. —Milyen nagyobb rendezvényeik vol­tak a múlt é\’ben, és melyek a visszatérnek? — Már harmadik éve augusztusban rendezzük meg a Nemzetközi Kórus­fesztivált. Ezen a határainkon túl élő magyar kórusok találkoznak egymás­sal, most már rendszeresen. Ezenkívül ősszel részt vettünk a megyei kórus­szemlén, illetve több városi ünnepsé­gen is felléptünk. Más rendezvényre nem tudtunk elmenni, mivel nem volt rá pénzünk. —Ilyen körülmények között valóban nem könnyű életben maradni. Milyen az utánpótlás? — Sok lelkes és tehetséges fiatal van, aki szívesen énekelne, de ehhez is ösztönzés kellene. Egy koncert vagy nemzetközi fellépés nagyon sok pró­bát és időt igényel az emberektől, ugyanakkor felejthetetlen élményeket is nyújt. Biztosabb anyagi háttér von­zóbbá tenné, és szívesebben közénk állna, aki tehetséget és kedvet érez az énekléshez. Mondhatnám azt is, hogy jelenleg csak az éneklés szeretete tart össze bennünket. — Általában milyen műveket éne­kelnek? — Kezdetben mozgalmi dalokat adtunk elő. Később komolyabb mű­vekre is sor került. Jelen pillanatban legalább egyórás egyházi koncertet tudunk adni. Ezenkívül romantikus műveket, népdalfeldolgozásokat, vagy Kodály, Bartók műveket is szívesen énekelünk. — Nem kevés ez a húsz év, ami mö­göttünk van. Milyen minősítéseket si­került elérni ez idő alatt? — Első minősítésünk egy ezüstérem volt, majd kétszer kaptunk arany minősítést egyes kategóriában. Az ed­digi legnagyobb elismerést '92-ben Veszprémben értük el, amikor meg­kaptuk a Fesztivál Kórus minősítést, ez nagy minőségi elismerést jelent szá­munkra. — Melyik fellépésükre emlékszik vissza legszívesebben? — Nagyon sokat említhetnék. Nagy sikerrel léptünk fel Rosztovban a Don mellett, vagy Blaszkovban, akkor még Csehszlovákiában és Dániában. A leg­emlékezetesebb fellépésünk Olaszor­szágban volt, Cáüban, amikor este 11 órakor még visszatapsoltak bennünket és a szabadtéri fellépésünkkor pezsgőt rendeltek az egész kórusnak. Megha­tó volt. ahogy a zeneművészet hazájá­ban megtapsoltak és elismertek egy záhonyi kórust. A személyes, legna­gyobb élményem is ide fűződik, ami­kor a közönséggel és az olasz kórus­sal együtt énekeltük a rabszolgakórust, és az olasz karnagy megkért, hogy én vezényeljek. Erre nagyon büszke va­gyok. Fullajtár András

Next

/
Oldalképek
Tartalom