Új Kelet, 1995. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14 / 12. szám
1995. január 14., szombat _____________ Il i HÉTVÉGE ÚJ Csúszkálni KELET jó! Férfiként anyaszerepben Az egyszobás kis lakásban takaros rend uralkodik. A polcon mesekönyvek sorakoznak, a radiátoron aprócska zoknik száradnak. — Kicsit szűkösen vagyunk, de azért üljön le itt nálunk — kapja össze az ágyról a hajtogatásra váró ruhákat Péter János. — Ez a tisztaság egy asszonynak is a becsületére válna — nézek szét magam körül. — Pedig higgye el, hogy lassan már egy fél éve, hogy magam végzek minden munkát... amióta az élettársam magunkra hagyott minket ezzel a kis csöppséggel — int a fejével a kiságy felé, melyből a világról még mit sem sejtő 1 éves Alízka mosolyog ránk. — Mi történt magukkal? — kérdem, miközben a kezét felém nyújtó kislányt az ölembe veszem. János, miután vendéglátói kötelességeinek eleget téve kávéval és keksszel kínál. egy puffra ereszkedik. — Mire kíváncsi? — Ha nem tart túl szemtelennek, mindenre...az életére. — Talán akkor kezdjünk neki — suhan át egy halvány mosoly az arcán. Azt hiszem, egy kicsit későn érő típus voltam. Már elmúltam húszéves, amikor még mindig az édesanyámékkal éltem együtt. A lányok nem nagyon érdekeltek, olyan anyuci kis kedvencének tartottak. Hogy merrefelé laktam? Azt hiszem, az nem olyan lényeges. Szakmát tanultam, estin leérettségiztem, és utána bentmaradtam a városban. Miután munkát találtam, anyai nagyanyámhoz költöztem. Ebben az egy szobában laktam a kis öregasszonnyal. Aztán jöttek az új cimborák, akikkel gyakran néztünk a pohár fenekére is. Ma már egy kortyot sem iszom — emeli rám a tekintetét, s látom rajta, őszintén mondja. — Ne haragudjon, de közben meg kell csinálnom Alízka vacsoráját. Vigyázna rá addig?—kérdi, és nemsokára hallom, ahogy az edényekkel csörömpöl a konyhában. Elnézem a szőnyegen játszó babát, és elszorul a szívem. Hogy lehet elhagyni egy ilyen szép kislányt? Mire felkapkodom a szétgurult játékokat, a férfi is visszaér. Kezében kistányér és szakálka. — Nem kellett volna fáradnia. Gyere te nagylány! Előbb tisztába teszlek, aztán vacsizunk. Rutinos mozdulattal törli le Aliz popsiját, és csúsztatja alá a tiszta pelenkát. — Azt ne mondja, hogy a pelenkákat is maga mossa ilyen vakítóan fehérre. — De bizony — nevet rám némi büszkeséggel a hangjában. Eldobható pelenkát csak akkor teszek alá, ha megyünk valahová. Mindennapos használatra nekem kicsit drága lenne. így kézzel mosom ki a textileket, s ha úgy látom, ki is főzöm őket. — Miután a kicsi jóízűen megette a tej- begrízt, lustán elnyúlik a kiságyban. Mi tovább beszélgetünk. — A városba kerülésemnél hagytuk abba ugye? Szóval rohantak a hetek, hónapok, és időközben egy kicsit felnőttem. Négy évvel ezelőtt meghalt a nagyanyám, s rámhagyta ezt a kis lakást. Nagyon le volt lakva, minden megspórolt pénzemet beleöltem, hogy helyrepofozhassam... Most jön a történet nehezebbik része. Ne haragudjon, ha néha kicsit elkalandoznak majd esetleg a gondolataim. — Biztos, hogy akar beszélni róla? — Tudja, most már szinte jólesik elmondani valakinek. Nincs ezen mit szépíteni, fülig beleszerettem egy elvált asszonyba. Ugye nem baj, ha a nevét nem mondom ki? Én úgy éreztem, ez egy igazi nagy szerelem. Amikor megtudtam, hogy terhes tőlem, nem volt nálam boldogabb ember a földön. Kényeztettem, babusgattam szerelmesemet, és minden munkát elvállaltam, hogy ne szenvedjünk semmiben hiányt. Feleségül akartam venni, de ő azt mondta, nem akar újabb kötelékeket. A gyerek természetesen a nevemen van. Én mindent megértettem, tudomásul vettem, mert szerettem. Aztán tavaly novemberben megszületett a kislányunk. Élettársamnál gondosabb, jobb anyát álmodni sem lehetett volna. Ez az állapot azonban nem tartott örökké. A kicsi még nyolc hónapos sem volt, amikor egyik délután a munkából hazaérve megdöbbentő kép fogadott. János hangja elcsuklik, szemében köny- nyek gyűlnek. Sokáig keresi a szavakat, míg újra meg tud szólalni. — A pici lány a kiságyban feküdt, az asztalon egy cédula várt, valami ilyen szöveggel: „Tévedés volt... vagy csak érzéki csalódás...” Alízka édesanyját azóta sem láttuk. Mindent elvitt, amiről úgy gondolta, hogy őt illeti. Nagyon összetörtem. Csak a gyerek adott erőt ahhoz, hogy folytatni tudjam az életemet. — Mihez kezdtek ezután? Összecsomagoltam, és a gyerekkel leutaztunk anyámékhoz. Amikor hazajöttünk, anyám ittmaradt velünk pár napig, hogy segítsen. Alízkától nem akartam elválni egy percre sem. A szívem mélyén egy ideig még reménykedtem, hogy az élettársam legalább a gyerek miatt jelentkezik majd...aztán feladtam. Később ismerősöktől tudtam meg, hogy valahol a Dunántúlon új életet kezdett — húzza el a férfi a száját kicsit gúnyosan. — Mi lett a munkájával? — Főnökeim szerencsére nagyon megértőek voltak. Egyikőjük még abban is segített, hogy gyesre jöhessek a gyerekkel. Még egy évet itthon leszek, aztán visszamegyek dolgozni. Remélem lesz még hová. Alízka közben elaludt. Apja feláll, óvatosan betakarja és egy göndör tincset kisimít a kislány arcából. Pár perccel később a liftig kísér. Egymásra nézünk, s mintha kitalálta volna gondolataimat, megszólal. — Ez a kislány most már csak az enyém. Őszintén remélem, hogy soha... legalábbis jó ideig nem fogja megtudni, hogy ki, és milyen nő volt az anyja. Mert amit az az asszony tett velünk, arra nincs mentség. Sikli Végre itt van a tél! (Amennyiben a TÉL-HÓ és JÉG). Ja. hogy már elmúlt a szünidő? Hát ez már csak így szokott lenni. Amíg százezernyi álmos fej kandikál ki minden reggel az ablakon az eget kémlelve — addig semmi. De amint elkezdődik az iskola — annak rendje és módja szerint — minden fehérbe öltözik. Hogy aztán a tanáménik bosszúságára a diákok — szemüket illendően a táblára szegezve — lélekben egész nap kinn hógolyózzanak és csúszkáljanak. Apropó, csúszkálás. Csúszkálni jó. Az a helyzet, hogy minden gyerek szeretne csúszkálni — ám a tapasztalatok szerint minden iskolaudvaron legfeljebb 2-3 olyan gödör van, ahol véletlenül befagy a pocsolya. Ilyenkor elkezdődik a taktikai háború. Merthogy demokratikus úton a dolog nem oldható meg. Amelyik osztály hamarabb rohan ki, az szerzi meg a pocsolyacsúszkálás becses jogát. Természetesen a legnagyobb valószínűséggel a nyolcadikosok indulnak, kevesebbel a hetedikesek és így tovább. A képletet tovább bonyolítják az osztályok legerősebbjei, akik időnként személyesen vívnak csatát, egészen addig, míg az igazgató bácsi szét nem választja őket. És esetleg megtiltja, hogy bárki is csúszkáljon a pocsolyán. És esetleg jön a gondnok bácsi, és beszórja a jeget sóval vagy homokkal. És akkor a harc azonnal véget is ér. És akkor a tanáriban is helyreáll a nyugalom. Bennem ilyenkor — pocsolyabefagyás idején — valahogy feléled egy emlék: az iskolai jégpálya. Ebben a variációban a gondnok bácsi nem sózott, hanem locsolt. A nagyfiúk segítettek dombocskákkal körülvenni a focipályát, aztán néhány nap alatt megduzzadt a jég, és előkerülhettek tornaórán és délután a korcsolyák. Szünetekben pedig csúszkálás csengőszóig. Igen, tudom: pénzbe került, most meg krétára sincs. És ha egy cég (egy „szponzor”) adna annyi pénzt — és a reklámtábláját kitennék ajég mellé a kerítésre? Igen, tudom: szünetekben tanári felügyelet kellett a jég mellé. Én is az vagyok — ezért mondhatom, szerintem biztos megtennék. Igen, tudom: kimegy a helyéből egy-két boka, eltörik egy-két csukló. Ebcsont beforr! Egyszer az én kisujjam is eltörött — de mi volt az az örömhöz képest? Hogy az egészet le lehetett jelenteni tömegsportakciónak? Meg hogy az úttörőbe is beszámított? Hadd higgyem, hogy miértünk csinálták! Hogy örültek a boldogságunknak, amivel birtokba vettük a jeget. Hogy gondolták: olyan élmény ez, amit majd sok év után is felemlegetünk. Mert a gyerek, az csak gyerek. És végre itt van a tél! És csúszkálni olyan jó! Híradás a végekről Barota Mihálynak, a Bökönyben született pedagógus-írónak új könyve a Váci Mihály Művelődési Központ gondozásában jelent meg a közelmúltban. Elsőgenerációs értelmiségiként kemény küzdelmet kellett szinte naponta vívnia a létéért. Pályája már felfelé ívelt, amikor az 1956-os forradalomban való részvételéért bűnhődnie kellett. Az értelmiségi pálya perifériájára szorítva sokat foglalkozott az állami gondozott gyermekekkel. Az eddig megjelent köteteiben is gyakran találunk novellát, tárcát ezeknek a gyermekeknek az életéről. Szociográfiai pontossággal tárja föl a gyermekek mögötti hátteret, ami pontos tükörképe a társadalomnak. Erről írt közös könyvet Szedlák Andrással, Gyermekvédelem Szabolcsban címmel. Több könyve is a pedagógus-diák kapcsolatáról íródott. így a Bölcső és katedra, a Diákélet Pannóniában címűek. Nyíregyházi pedagógusi pályáját a Bánki Donát Szakközépiskola tanáraként fejezte be, ahonnan 1983-ban ment nyugdíjba. Azóta Szombathelyen él, ám szoros kapcsolatot tart a mai napig is a szülőfölddel. A Szigetlakok című könyvét is itt jelentette meg, mint ahogy a most napvilágot látott Híradás a végekről címűt is. A könyvben megismerkedhetünk a szépíró Barota Mihállyal, a Profán könyörgés című kisregénye kapcsán. Ebben egy állami gondozott fiú, Jancsi életét, sorsát mutatja be a felnőtté válás küszöbéig. A Szerepzavar című novellájában egy osztály és a pedagógus konfliktusát ábrázolja meghatóan, igazi humanizmussal. A Szépirodalom vonzáskörében címmel önálló fejezetet képvisel a könyvben Barota Mihály értékrendje. Kritikáinak, recenzióinak gyűjteményét olvashatjuk e lapokon Márai Sándortól —Sütő Andráson át — egészen az Ottlik Géza könyveiről íródottakat. Még egy fejezetben találhatunk recenziókat, amelyeket az ismeretterjesztés szolgálatában írt a szerző. Többek között Németh Lászlóról, Nemes kürty Ist\’ánról és Fodor Andrásról. A kötet közel harmadát teszi ki, s ezzel is záródik a könyv, a pedagógusok életéről szóló szociográfiai pontossággal megírt fejezet. Ennek címe: Pedagógusok a tanórán kívül. Itt olvashatjuk a Kossuth Diákszínpad egy évtizedes történetét, de megismerkedhetünk iskolakönyvtárosokkal, s az állami gondozott gyerekekkel foglalkozó pedagógus háttérmunkájával is. Budaházi István Az ördög pénze boszorkányperekben A pénz szerepe a magyar boszorkányperekben rendre nyomon követhető éppen úgy, mint a mindennapi vásárlásban, a lényegesen ritkább adásvételi ügyletekben (ház-, föld-, jószágeladás), a mindenkori bűnözésben (csalás, rablás, gyilkosság stb.). Eredete mai fogalmaink szerint kétféle: tisztességes, azaz munkából, jogos tulajdon eladásából származó, avagy tisztességtelen: lopás, csalás, rablás „hozadéka”. Utóbbiakat nevezzük „piszkos pénz”-nek. Hogy az utóbbi csoportba tartozó pénzek ne legyenek piszkosak, modern korunkban kitalálták a módját a fekete-, azaz piszkos pénzek tisztára mosásának, hivatalos pénzügyi, banki adminisztrációs eljárásokkal. Ez lényegében nem más, mint a mai kor egyik típusú gazdasági bűnözése. Tehát erkölcstelen. Miután minden boszorkányperben az ördögtől kapott pénz „jegyajándék”- nak tekinthető, kézenfekvő a kérdés, hogy mire volt jó e képzeletbeli eredetű, a keresztény vallás szerint tisztátalan, bűnös pénz? Erre a kérdésre ad választ többek között Vörös Ilona boszorkánypere, melyet 1741-ben tárgyalt Pakson Perczel József főispán. A kihallgatási jegyzőkönyvből csak a pénzre vonatkozó részleteket közöljük itt betűhíven. A vallató Perczel József bíró kérdései kérdőjelek nélkül is értelmezhetők, így a sok kérdőjel írásjelet itt mellőzzük. A vádlott Vörös Ilona válaszait gondolatjellel választjuk el a kérdéstől a könnyebb áttekinthetőség céljából. így. „Te húztad-e föl a száját Paksi város Kocsissának mond megh. — Én húztam Tamás Susával. Föll húzásakor a kocsis szájának mit mondottál s kitül tanultad. — Azt mondottuk czucz hifivel es az ördögiül melly galamb képében csalt megh, attul tanultam. Mit értettél azon szón. — Gonosz nevét, hogy ott legyek aholl akarok. Mindek híják az ördögödet, a ki Mátkád volt. — Plútónak, Milusnak. Táncsoltál-e véle és sokáig. — Tánczoltam csakhamar szoktak forgószél formában, de mihelyst az Isten nevét említek azonnal elenyészik. Háltál-e vagyis közösködtél-e vele és hányszor. — Mindannyiszor valahányszor köllött és szép ifjú legény képében velem közösködött,... Hogyan szokta az ördögh megszalnyi és mit ígér vagyis ád, a midün az Szent Háromságot meghtagattad. — Mindeneket ígér holl egy foréntot, hol ötven pénzt adott. Hogyan adta néked. — Maga teszi a Gonosz a Sebjében és csak ott talállya az ember. Micsoda képében szokott hozád jámyi és legbelsőbben is micsoda képében csalt meg. — Fekete vargyu vagyis holló képében gyütt hozzám és úgy hitt a Szent Gellér hegyére. Hány esztendeje hogy reá vett erre az ördög és nem adott-e valemely jelenséget és holl tartod. — Hetedfél esztendeje múlt Karácson előtt negyedfél héttel, akkor adott jelt mindegy kis pénz olyat, a kin bötük is voltak, de nem lehettet meghismemi a bötüket és othun kiskorsóban tartottam a szegen már ött holnapja hogy elvetettem Új hold fotta Pénteken. Miként teszitek magatokat látot- lanná. — Melly pénzt Billegül ad az ördög azzal meghkenyi magát úgy lészen látotlanná. Hova tetted azon Pénzt a mellyet az ördög billegül adót. — Madocsay Bábábál vagyon neve szerént Örse koldusnak felesége és nincsen is eö nála ottan több Bába annak meghmondottam mire való velünk is járt.” Varga Júlia Nem túl jámbor jávor Gyilkolt egy megvadult jávorszarvas az alaszkai Anchorage egyetemi falujában. Az áldozatot a feldühödött állat agyontiporta, s jóllehet tucatnyi szemtanúja volt az esetnek, az arra járók nem tudták megakadályozni a tragédiát. A jávorszarvas egy 71 éves férfival végzett. A Reuter jelentése szerint az anchora- ge-i campus környékén gyakori vendég a jávorszarvas, de emberemlékezet óta még soha senkit nem bántottak a jámbor jávorok. Olykor azonban a diákok hógolyózáporral riogatják őket, s ez történt a gyilkossá lett állattal is néhány órával a tragédia előtt. Az esetet állatvédők bevonásával az illetékes alaszkai hatóságok vizsgálják. Bár egy kifejlett jávorszarvas támadása ellen puszta kézzel nem sokat lehet tenni, egyelőre nem tervezik a campus parkját látogató állatok kiirtását vagy elűzését.
