Új Kelet, 1994. december (1. évfolyam, 215-239. szám)

1994-12-22 / 233. szám

JJ KELET

1994. december 22., csütörtök

11

Buús György: Tesszük a dolgunkat

A holt idény remek alkalmat kínál a íjnokság során felhalmozódott élmények ^dolgozására, a visszatekintésre. Emlé- eink között kutatva megelevenednek íérkőzések, egy bombagól, egy elegáns terelés, esetleg egy pimasz csel. Persze mélyre ható értékelések is ezen időszakra snek. Szakemberek sorakoztatják fel ész- rveiket, magyarázzák a megmagyarázha- itlant, függően csapatuk eredményeségétől. A mi „vallatószékünkben” Buús lyörgy, a Nyíregyházi FC vezetőedzője oglalt helyet, igaz, nem kellett erőszakhoz olyamodnunk.

Magyar futball 1994

— Az ünnep előestéjén valamennyien zeretteinket igyekszünk meglepni, meg- tjándékozni. Mit tesz a magyar futball épzeletbeli karácsonyfája alá a nyíregy- tázi együttes?

— Én maradnék szőkébb pátriánknál. A izabolcsi emberek karácsonyfája alá pró- tálunk olyan csapatot tenni, amely jövőre /érmes reményeket táplálhat. Az ajándé- cok közé tartozik talán az is, hogy néha- téha már jól is játszott a társaság, fiatal- :mbereket sikerült beépítenünk, s ha nem s mindig, de azért örömet is tudtunk izerezni.

— Ön nagyszerű kapus volt, s megfor- iult már egy-két helyen edzőként is, így tan rálátása a honi labdarúgásra. Miben 'átja a színvonal rohamos csökkenésének okait?

— Valóban hanyatlóban van a magyar Foci. A válogatott eredményei is azt mu- atják, hogy — finoman szólva — még a középmezőnyben sem vagyunk. Ember- ;mlékezet óta nem nyert a nemzeti tizen- ;gy, de a nemzetközi kupákban induló gárdáinkra ugyanez áll. Miben van a hiba? Az egész struktúrában, a magyar futball felépítésében. Tőlem sokkal okosabbak is elmondták már, hogy az alapoknál kell kezdeni. Ezt csak úgy zárójelben jegyzem meg, 1964-ben, mikor ifjúsági válogatott voltam, már akkor az utánpótlás fontosságát hangsúlyozták. Azóta is egy helyben topogunk! Néhány vidéki csapat — az országhatáron belül — kiugró sikerrel szerepel, idesorolom a Békéscsabát, a Vácot, bár most, az ősszel kissé gyengélkedtek, de Debrecenben is nagyszerű a játékosállomány. És persze való igaz, több egyéni képzéssel, elsősorban maguknak a játékosoknak kellene előretolni az elakadt szekeret.

— Mennyi ebben az edzők felelőssége?

— Nem kevés. Állandó önképzéssel, napra készen kellene reagálni a labdarúgás változásaira. Sajnos azonban a magyar edzőkhöz olyan csekély mennyiségben jut el a szakirodalom, hogy aki nem ápol külföldi kapcsolatokat, s nem járat idegen szaklapokat, az jóformán csak a Kispadol veheti kézbe. Ha az utánpótlás-nevelésből indulunk ki, nem a szakosztályvezető, nem a gyúró, s nem a háttérben tevékenykedők nevelik a játékosokat, hanem az edző. Ebben rejlik a szakmai munka irányítóinak felelőssége. Miután Tatabányán is dolgoztam, ismerem az országos viszonyokat, meggyőződésem, hogy az élvonalban, de az NB II-ben is félkész játékosokat adnak fel a „nagycsapathoz”.

— Mi a játékosok szerepe?

— A játékos olyan, mint a többi ember, amit előírnak számára, azt végrehajtja. Ha magas szinten követelnek tőle, elképzelhető, hogy ő is jobban dolgozik. Amennyiben megelégszenek vele, apró napi sikerekkel — s ezért még dicséret is jár —, nem vágyik többre. A tenni akarás hiányzik a labdarúgókból, a pluszmunka manapság talán már nem sikk.

—Sokan a sajtó felelősségét is felvetik.

— Ugyan már! Én hál’ istennek nem vagyok olyan pozícióban, hogy a sajtóra kenjek bármit is. Az tény, ha valamilyen eseményt rosszindulatúan tálalnak, az természetesen a közvéleményt is befolyásol- ja. Ugyanakkor, ha egy meccsen tíz helyzetből csak egyszer találunk a kapuba, nem írhatják le, hogy gólparádét rendezett a csapat. Személy szerint azt tartom, a futballt két komponens alkotja: a játékos és az edző. A médiák a bajnokság körítését tudják biztosítani, legfeljebb a lehetőségét teremthetik meg annak, hogy a résztvevők magasabb szinten űzzék hivatásukat, s jobb teljesítményre ösztökéljék őket.

Nyíregyházi

valóság

— Térjünk át saját házunk tájára.

Mennyire élnek profiként az NYFC játékosai?

— Van, aki tényleg kitűnik hozzáállásával. profihoz méltóan él s edz. Megmutatják ezt a/ év végén elkészített átlagosztályzatok is. Azért ezen a téren bőven akad még javítanivaló, már csak amiatt is, hogy azt az alapot elérjük, amiből kiindulva megfeleltünk az elvárásoknak.

— Milyen arányban vonatkoznak ezek a megállapítások a csapat tagjaira?

— Azt mondom, a többség profiként viselkedik. Itt nem a spártai életmóddal kell párhuzamot vonni, s azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, fiatalemberekről beszélünk. A profi szó sok mindent takar, Nyugat-Európában sem nyolc órakor bújnak ágyba a játékosok, s nem izgulnak azon, hogy „jaj istenem, holnap mit fogok produkálni”. Élik a maguk megszokott életét, ügyelve nyugalmukra, kellő időt szakítva a pihenésre.

—Nyáron jelentős „vérveszteségek" érték együttesét. Ha akkor egy ismeretlen azt közli, hogy ötödik helyen végeznek, borítékolta volna jóslatát?

— Örömmel töltött volna el, hogy ennyire bízik a fiúkban. Ennél a vérveszteségnél azért álljunk meg egy szóra. Elmentek ugyan kulcsemberek, én ezt nem is tagadom. Helyettük azonban jöttek olyan labdarúgók, akikből egy-két éven

belül meghatározó egyéniségek válhatnak. Vannak még hibák, de visszakérdeznék, melyik házasság tökéletes? Hol nem törnek össze pár tányért? Ilyen — átvitt értelemben — nálunk is előfordult, ám úgy hiszem, összességében valamennyien tisztességgel tesszük a dolgunkat.

— Az ősszel olybá tűnt, idegenben volt otthon a társaság.

— Most erre mit mondjak. Hazai pályán négyszer nyertünk, két döntetlen és egy vereség mellett. Vendégként mérlegünk: kétszer győztünk, ugyanennyiszer pontot szereztünk, négyszer kikaptunk. Igaz viszont, idegenbe nyolc alkalommal utaztunk, s ez tavasszal fordított arányban lesz. Otthon kell jobban szerepelni, s ha kiruccanásainkon is csipegetünk pontokat, akkor stabilizálhatjuk helyünket az élmezőnyben. nem utolsósorban a csapat is erősítheti önbizalmát.

— A szurkolók elismerik, hogy az eredményesség az első számú szempont, mégis látványosabb teljesítményre szeretnének jegyet váltani, ennek hiányában távol maradnak a stadiontól.

— Ezzel tökéletesen egyetértek. Már számtalan nyilatkozatban elmondtam, korábban is ez jellemezte a csapatot. A helyzetek kialakításáig nincs is gond, annyi ziccerünk volt, amennyiből mások háromnégy meccset megnyertek volna. A lehetőségek jobb százalékban való értékesítését fogjuk gyakorolni a téli felkészülés alatt, nem mintha ősszel nem sulykoltuk volna eléggé. Bizakodom, mindez elősegíti majd azt, hogy többgólos, látványos győzelmeket arassunk.

— A csatárok kapu előtti úgymond szerencsétlenkedését az edző csak tehetetlenül szemlélheti.

— Ilyenkor több évet öregszem a kis- padon. Hozzáteszem, én a játékosról feltételezem, hogy a legjobb megoldást igyekszik kiválasztani. Eljutottak a fülemig olyan vádak, miszerint sokszor nem is akarnak gólt lőni. Itt mondom el, nem vagyunk mi olyan jó futballistákkal körülvéve, akik szándékosan is ki tudnák hagyni a helyzeteket. Csak reménykedhetek abban, tavasszal talán sikeresebben célzunk.

— Nemcsak nyíregyházi jelenség, a kezdeti tűz fokozatosan pislákolásba vált át,

a játékosok a szezon végére teljesen leeresztenek. Miért?

— Ez kelet-európai jelenség. A hajrában már mindenki a szabadságra spekulál, ami nagyon helytelen felfogás. Pedig ekkor lehetne lecsapni a feladott labdát, azaz sűrűbben gyűjtögetni a pontokat. Saját példánkat felhozva, utolsó öt mérkőzésünkön ha még kétszer nyerünk, jóval kedvezőbb pozícióból várhatnánk a tavaszt. Hangsúlyozom, ez csak félmagyarázat, de másra nem tudom visszavezetni a problémát. A karácsonyi ünnepek előtt pláne nem unhatják a játékot, hisz ők is a pénzből élnek, saját magukat rövidítik meg.

— Említsük meg azok nevét, akik tevékenyen részt vállaltak a csapat sikeres szerepléséből.

— Drobni Miklós nagyon sokat tett a gárdáért, ugyanezt mondhatom el Szatke Zoliról. A kapusok közül talán Feke nyújtott jobb teljesítményt. Örvendetes Kiss Gyuri gyors beilleszkedése. Bagoly öt gólt szerzett, de többet vártam tőle, csakúgy, mint Kovácsról. E\ö\Kapusztyin és Szkimc háromszor-háromszor volt eredményes, kettejük közül az billenti Szkunc javára a mérleg serpenyőjét, hogy kilencven percig megállás nélkül hajtja végig a mérkőzést. A többiek váltakozó sikerrel szerepeltek, ezért alakult ki ez a rangsor is.

— Milyen posztokon lenne szükségszerű megerősíteni az NYFC-t?

— Elsősorban „fejben” kellene erősödnünk. Ugyanis ha fegyelmezettebben játsszuk végig az őszi szezont, akkor jóval kevesebb gólt kaptunk volna, ebből adódóan több értékes pontot hullajtottunk el. Mint minden csapatnak, egy irányító középpályás nekünk sem jönne rosszul, azt meg talán mondanom sem kell, befejező csatárokra is igényt tartanánk.

— Zárszóként hadd köszönjem meg az egész évi segítőkészséget, az együttműködést. Kellemes ünnepeket, boldog új évet kívánok!

— Hasonlóképpen szeretném befejezni az interjút, köszönöm az Új Kelet munkatársainak, hogy a médiákon keresztül támogatták csapatomat. Megragadom az alkalmat, s minden kedves szurkolónak, olvasónak boldog új évet kívánok!

Koncz Tibor

V

Mennybe mentek a jövő reménységei

Kedd este. Cudar hideg van. A sötétbe burkolózó Városi Stadionban izgatott szülők, edzők, szakvezetők ballagnak a já- tékcsamok felé. Kedves kötelességüknek tesznek eleget, a Nyíregyházi Focisuli fenyőfaünnepségére igyekeznek. Odabent meleg, s a 14. Számú Általános Iskola felsorakozott ifjú reménységei várják őket. Egész évi munkájuk elismeréseként most dicsőülnek meg, a futball „tantárgyban” történt előrehaladásukat honorálják. Itt illik megemlíteni, az idők során az utánpótlás-nevelés olykor háládatlan feladatát felvállaló, tizennyolc éve létező „oskola” neve összeforrt a Sportiskolával, a háttérből nyújt pótolhatatlan segítséget a Jövő Század Focija Alapítvány. Na és persze ott tornyosul mögöttük mint a beérő tehetségek befogadója, a Nyíregyházi FC.

A négy korosztály rangelsői kissé megszeppenve veszik át jutalmaikat, a labdarúgás elengedhetetlen tartozékait: mezeket, márkás futballcsukákat, apró kellékeket. Az ötödikesek legnagyobb ásza már külsejével learatja a babérokat. Kató Gyuszi szemüvegét babrálva, szerényen fogadja társai gratulációit. A szelíd külső mögött galamblelkű emberke húzódik. Mikor megszólítom, látszik, váratlanul éri orvtámadásom.

— Tizenegy éves vagyok, két éve focizom — böki ki.

— A szemüveg nem zavar a játékban? — kérdem bizonytalanul.

— Áá... abszolút nem, az edzésekre, meccsekre amúgy sem veszem fel.

— Melyik volt a legjobb mérkőzésed ebben az évben?

— Augusztus 20-án, a Karnevál Kupán Nyíradony ellen nyertünk 4-1-re. Mind a négy gólt én lőttem.

— A suli hogy megy? — faggatom, ami itt szinte becsületsértéssel ér fel.

— Közepesen —jön a szűkszavú válasz.

Azt már a körénk sereglők árulják el róla,

hogy Gyula igazi labdazsonglőr, minden trükköt ismer. Egyik edzője, Nemes Sándor szerint önbizalmán kell acélosítani, a meccseken több vállalkozókészséget várna el.

A hatodikosoknál Maroszky Istvánt, a hetedikeseknél Török Sándort, a nyolcadikosoknál Kertész Jánost jelölték osztály osztályelsőnek. Valamennyien kiugró tehetségek, bár mint az kiderül, van közülük, aki sokat szövegel, más éppen hallgatagságá- val. visszavonultságával „tüntet”. No, sebaj, bőven van még idő a jellemformálásra. Azért nem árt megjegyezni a hangoskodó védelmében: a labdarúgásban elkel a csi- bészség, gondoljunk csak a bolgárok csillagára, Sztoicskovra.

A parányi nézőtéren kuporognak a csemetéik sikerét olykor megkönnyező szülők. Török Sándor édesanyja nem titkolja büszkeségét, ugyanakkor nagyon félti a tizenhárom nyarat látott nyírmeggyesi srácot.

— Révész Csaba edzőtől sok jót hallottunk fiamról, s ez nagyon jólesik. Ami gondot okoz, az az, hogy vidéken élünk, így ritkán látjuk Sanyit. Albérletben lakik Nyíregyházán, egy nyírmeggyesi főiskolás lány pátyolgatja. Csak akkor tud hazajönni, ha az edzés még idejében véget ér, s eléri a vonatot. Ez rengeteg költséget jelent: busz, vonatbérlet, bel- és külföldi utak, nem kell mondanom, mennyi pénzt emészt fel.

— Megéri a pénzét Sándor?

— Nekünk a legfontosabb a gyermekünk boldogsága — mutat mellette ülő férjére. — Imád focizni, él-hal a játékért.

— Milyen poszton játszik?—ezt már az édesapától kérdem, aki maga is kergette a labdát.

— Bal oldali éket. Hozzátenném, magyar serdülő válogatott. Nemrég jöttek meg az egyhetes tatai edzőtáborból. Rendszeresen kijárunk a meccseire, igaz, sokat kell utazni. Sajnos, úgy látom, a futball kissé elvonja figyelmét a tanulásról, érezhetően rontott átlagán, de még így is a jobbak közé tartozik.

A 14. sz. iskola Jó Tanuló — Jó Sportoló díjainak odaítélésénél is tarolnak az ifjú palánták. Sőt, Maroszky IsA’án duplázik, itt sem engedi át senkinek a dicsőséget. Maradva a szakzsargonnál, mellette Papp Ferenc, Milka Károly és Ember Roland rúg még labdába. Mikor 7ot/i Jánost, a Focisuli megálmodóját kérik fel rövid értékelésre,

az alapító rögtönzött beszédében kritikai észrevételeit sem fojtja magába. Véleménye szerint a szakmai munka némi törést szenvedett, megállt a tehetségek felfelé áramlásának folyamata. Már az ünnepség befejezése után megkérem a dermesztő hidegben öltönyben fagyoskodó szakembert fejtse ki részletesebben gondolatmenetét.

— Nem is azt mondanám, hogy törés történt, inkább az ütem lassult le. Ennyi idő alatt már ki kellett volna — csúnya szóval élve — termelni egy saját nevelésű játékosokból álló NB I-es csapatot. A nyolcvanas évek közepén megpróbáltuk Drobnit és Eszenyit beépíteni az együttesbe, ezt követően olyan szemléletű vezetés került a szakosztály élére, amely a gyors sikerekre törekedett. Emiatt háttérbe szorult a felnövekvő generáció, helyettük külföldről igazoltak játékosokat. Négy-öt esztendő kimaradt, ha Drobniék mellett a többiek is rutint szerezhettek volna, akkor ők alkothatták volna a csapat gerincét.

— Sok fiatalt elcsábítottak, lecsaptak rájuk rivális egyesületek — vetem közbe.

— Ugyanaz a kategória. Egyesek azért mentek el, mert itt nem kellettek, mások viszont felismerték a bennük lakozó tehetséget, türelmesen kivárták beérésüket. Voltak olyanok, akikre szintén nem tartottak igényt Nyíregyházán, ők a megyében próbáltak szerencsét, vagy elkallódtak. Ez a

már fentebb említettekkel szorosan összefügg— Azért ne csak a negatívumokról beszéljünk. Mint most is tapasztalhattuk, nem reménytelen a helyzet.

— Meggyőződésem, a huszonnegyedik órában vagyunk, az utolsó esély kínálkozik a tehetségek felkarolására. A mostani huszonkét-huszonhárom éves srácokkal, akik a Focisuli növendékei, felsorolnék néhány nevet: Paulik, Adámszki, Bessenyei, Barna, meg lehetne alapozni a jövő csapatát. Össze kellene terelni őket, két esztendeig keményen dolgozni, eközben észrevétlenül rutinos játékosokká fejlődnének. Ez alatt az idő alatt persze folytatódna a felfelé áramlás, a jelenleg ifjúsági korú labdarúgókat fokozatosan építenénk be a gárdába. Ez azzal járna, hogy két év múlva ideális korú társaság lenne kezünkben, akkor már megpályázhatjuk az NB I-et is.

Tudom, túlzottan is szakmásra sikeredett a befejezés, de a problémákat nem lehet, s nem is szabad megkerülni. Hiszen zenghetnénk ódákat az utánpótlás-nevelés hasznosságáról, szükségességéről, ha a tizenéves srácok kiöregedve az ifjúsági csapatból, futkoshatnak fűhöz-fához, ám képességüknek is megfelelő együttesi nem találnak maguknak, illetve azok nem kérnek belőlük.

K. T.