Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)
1994-11-08 / 195. szám
UJ KELET bmhhheebhHBEEH .......-...— MEGYÉNK ELETEBOL 1994. november 8., kedd 3 Villáminterjú Tarr Pállal Várakozó állásponton A tiszadobi MDF fórumon elhangzott egy határrevíziót követelő megnyilatkozás is. A kérdés felvetője elmondta, hogy fiatal korában minden házra ki volt írva a jól ismert versike: „Csonka Magyarország nem ország, nagy Magyarország mennyország!” Ez a megnyilvánulás fogalmazott meg bennem egy kérdést, amit dr. Tarr Pálnak, Magyarország volt washingtoni nagykövetének tettem fel. —Ön az MDF-kormányzás alatt többnyire az Egyesült Államokban tartózkodott, hogyan ítélték meg Magyarországot ott, annak fényében, amikor nyugatra kerültek bizonyos televíziós anyagok, amelyek „minden kétséget kizáróan bizonyították" , hogy itt antiszemita, revizionista szemlélet uralkodik? — Amennyiben olyan megnyilatkozásokat hallottak, mint amit az itt felszólaló úr mondott, akkor annak nem örültek, mert féltek a háborútól. Egy határrevizionista politika mindig magában hordozza a háború lehetőségét, mint például Boszniában. Szerencsére ezek a dolgok a mi esetünkben nem okoztak komoly gondot, mert az amerikaiak hamar megértették, hogy ez kisebbségi vélemény. —Biztonságosnak tartották hazánkat? — Magyarország az egész térségben a legbiztonságosabb. Jól látszik ez a külföldi befektetők számán. Ott nem szívesen vállalkozik valaki, ahol nem látja az alapvető biztonságot szilárdnak. Látják, hogy politikai stabilitás és demokrácia van. — A Horn-kabinet azt állítja, hogy amióta ők kormányoznak, megnőtt a külföldi befektetési kedv. Hogyan látja ezt? — Szerintem a külföld várakozó állásponton van. Ha a kormány tovább halad a megkezdett úton, akkor ez a folyamat is rendben folytatódik. Garamvölgyi A Bengáli-öböltől a Himalájáig Diákok Keleten Idén nyáron felkerekedett néhány főiskolás fiatal, hogy meglátogassa a mesés Keletet, közelebbről Indiát. Igazából a kíváncsiság és a kalandvágy hajtotta őket, de mellékesen teljesítették iskolájuk, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola megbízását, hogy készítsenek diaképeket Indiáról. Az expedíció résztvevői: Dudics Mónika, Ivántsy Papp Judit, Ivántsy Papp Zsófi, Zámbó Ildikó, Havasi Tamás és Tóth Péter. Fél évig rohangáltak szponzorok után, míg végre sikerült valamennyi pénzt összeszedniük, de a fejenként 120 000 forintba kerülő utazás nagyobbik hányadát így is maguknak kellett állniuk. Aztán elérekezett a várva várt nap. Budapestről Züichbe repültek, majd onnan Új Delhibe vezetett a szakadatlan, tizenkét órás légi út. nére — máig is érthetetlen módon — elnűnt egy fényképezőgép. A vonaton az indiaiak és a turisták mellett gyakori vendégek voltak a koldusok, volt közöttük úgynevezett szárazleprás is, akinek például nem volt orra, vagy hiányzott a fél arca. Az eddigi nem éppen kellemes élmények után következők mindent kárpótoltak. Csodálatos városokat, fantasztikus épületket láttak. Jártak Bubanesvarban, a kézművesipar központjában, ahol a legszebb és legértékesebb szárikat, az indiai nők ruházatát készítik. Az óceán melletti Kanarak kisvárosban van egy naptemplom, mely ha félig-meddig nem dől romba, akkor a világ hét csodáinak egyikeként tartják számon. Jártak azon a helyen, ahol Buddha megvilágosodott. A képünkön látható Táj Mahalnak érdekes a története. Éjszaka volt, hogy megérkeztek arra a misztikus, nagy múltú földre, melyre úgy vágyakoztak. Az első élményük olyan csalódás volt, hogy legszívesebben azonnal visszafordultak volna. A repülőgép kellemes klímájából kilépve megcsapta őket az indiai éjszaka rendkívül párás levegője. Nem volt szállásuk és nem volt indiai pénzük. Nagy nehezen megtalálták az utazási irodát, ott útbaigazították őket egy előkelő szállodába. Az előkelőnek nevezett szállodában csótányok mászkáltak a padlón és gyíkok rohangáltak a falon. Reggel, mire a nagykövetségre értek, teljesen eláztak a őrükre kicsapódó párától. Megváltották „ vonatjegyüket a Bengáli-öbölbe. Az utalás 34 órán keresztül tartott, ezalatt a két {“ fiatalember végig ébren volt, vigyáztak a kN társaság holmijára. Az óvatosság elleEgy maharadzsa építtette elhunyt felesége tiszteletére. A maharadzsa megölette az építőmester feleségét, hogy az jobban át tudja érezni a szeretett asszony elvesztése fölött érzett fájdalmát. Miután a mester elkészült a remekművel, a maharadzsa levágatta mindkét karját, nehogy tudjon másnak is hasonlót készíteni. A nyíregyházi főiskolások aztán újra átszelték a fél országot, hogy hűsöljenek egy kicsit a Himalája lábánál. Útjuk során számtalan kalandban volt részük, de aki bővebb élménybeszámolót szeretne hallani a nagy utazásról, az menjen el november 9-én este hat órakor Nyíregyházán a Klub kávéházba, ahol diaképekkel színesítve hallgathatja meg a keleti mesét. Vasas László Akkor is hiszek, ha mások nem A béke szigete A nyírteleki 1. Számú Általános Iskola igazgatói irodájában ülünk. Az egyik vendéglátónk Krajnyák József né igazgatónő, a másik Lázár Péter nevelőtanár. Nem véletlen, hogy éppen ezt az iskolát választottuk ki a két nyírteleki intézet közül. Ennek ugyanis van valami „varázsa”. Lehet, hogy a fehér bőrű nebulóknak nem jelentenek különlegességet ezek a falak, de a cigánygyerekek számára ez a béke szigete. — Mit is jelent ez pontosan? — kérdem az igazgatónőt. — Másfél évvel ezelőtt indítottunk egy korrekciós osztályt, ahová csak cigány- gyerekek járnak. Amikor beindult ez a program, az volt a célunk, hogy a többiektől szellemi és magatartási problémák miatt elmaradt gyerekeket felzárkóztassuk. —Mennyiben különbözik ez az osztály a többitől? — Itt nem a megszokott módszer szerint tanulnak a gyerekek. Mivel eltérő korosztály alkotja all fős kis csapatot, egyénekre szabott a tanmenetrend. Minden kisdiákkal külön foglalkozunk — veszi át a szót Lázár Péter, akivel ismeretségünk már nem mai keletű, így egészen fesztelenül tudunk beszélgetni. — Honnan járnak ide a gyerekek? — Belegrádról. Ez a település 5—6 kilométerre van ide. Lehet, hogy el sem képzeled, de iszonyatos körülmények között élnek itt az emberek. Gyakran kimegyek oda. Tudod, van valami megkapó azokban az emberekben. Ha meglátod az osztályomat, te is érezni, látni fogod. Bármi is történik otthon, ezek a gyerekek reggel pontosan és tisztán jönnek iskolába. — Szeretnek itt lenni — míg Péter ezekről a gyerekekről beszél, szeme lázasan csillog. — Pétert az ég küldte nekünk — mondja a vezetőnő. — Senkit sem találtunk, aki szívvel-lélekkel el tudta volna látni ezt a feladatot. — Téged mi ösztönzött arra, hogy vállald ezt a nem mindennapi feladatot? — nézek a nevelőre. — Talán mert én is valahonnan innen indultam el. Berkeszen nőttem fel a nevelőotthonban. Evekkel később elvégeztem a főiskolát, nevelőtanár lettem, és most 35 évesen itt vagyok. Olyasmibe fogtam, amiben én akkor is hiszek, ha mások szerint az kilátástalan. Adni akarok valamit ezeknek az emberkéknek. — Milyen a kapcsolatod a szülőkkel? — Nagyon jó. Fantasztikusnak tartják, hogy egy magukfajta a gyerekük tanítója. Ha átjöttök a termünkbe, meglátjátok, milyen gondozott a gyerekek felszerelése. Bár sokuknak még asztala sincs otthon, azért minden este hazaviszik a füzetüket, és megmutatják apunak, anyunak. — Mennyiben változtak meg ezek a diákok, amióta új tanítójuk van? — fordulok az igazgatónőhöz. — Sokkal tisztábbak lettek, és szellemi fejlődésükben is ugrásszerű változás tapasztalható. Péternek sikerült külön kis birodalmukban egy nagyon kellemes környezetet, meleg légkört teremteni a gyerekek számára. Fontos lett nekik az iskola. — Te hogy érzed itt magad? — kérdezem Pétert. — Ez a tanári kar szerintem egy ragyogó társaság. Hálával tartozom az igazgatónőnek azért, hogy úgy taníthatom a diákjaimat, ahogy én gondolom. Az elmúlt két hónap alatt sosem volt köztünk nézet- eltérés a módszereim miatt — mondja, miközben feláll, hogy fotós kolléganőmmel előre menjen kis osztályához. — Hányán járnak összesen ebbe az iskolába? — kérdezem az igazgatónőt, miközben mi is végigsétálunk a rajzokkal, faliújságokkal díszített folyosókon. — Ebben a tanévben 367 nebulót oktatunk. Nemrég nyílt meg az iskolai könyvtárunk, érdemes megnézni. Bár még korántsem teljesen berendezett, azért már szépen alakul — nyitunk be útközben egy terembe. Kiérünk az udvarra. A konyha felől a készülő ebéd illata száll felénk. A kellemes novemberi délelőttön egy osztály tornázik az aszfalttal borított pályán. Még egy kanyar a ház falánál, és megérkezünk. Kolleganőm kattogtatja a gépet, Péter pedig ki sem látszik a gyerekek gyűrűjéből. Szinte mind egyszerre beszélnek hozzá, az elmúlt félórában már hiányzott nekik. A legkisebb a kezét szorongatja, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle az ő tanítóbácsiját. Az igazgatónő elbúcsúzik, mi ottmaradunk a gyereksereggel. — Akarod, hogy játsszunk nektek valamit? — mosolyodik rám Péter. Bólintok, s mintha az apróságok csak erre vártak volna, kórusban kiabálni kezdenek. — A Sün Balázst, a Sün Balázst! Bemegyünk a barátságos kis terembe. Kiosztják a szerepeket. A gyerekek leülnek a helyükre, elkezdődik az előadás. Péter mesélni kezd, s a csillogó szemű kisdiákok életre keltik mozdulataikkal az erdőt, a házat, a süncsaládot. Vidáman mókáznak, nevetnek, s amikor véget ér a játék, fegyelmezetten a helyükre ül- nek. Az egyik kislány kinyitja a füzetét, és a kockás papír fölé hajol. Nem mondja neki senki, magától adja össze a számokat, néha még aprócska kezét is segítségül hívja. Péter arca sugárzik, amikor megszólal. — Látod, ezért érdemes csinálni. Elbúcsúzunk. A tizenegy gyerek minden figyelmeztetés nélkül feláll, és egy emberként mondják: Viszontlátásra! Rájuk mosolygunk, és egyszerre mindent megértek... Tényleg érdemes. Sikli Tímea Lázár Péter és a „Sün Balázs” csapat Anyasirató, fiúsiratá, menyasszonysirató Beszélni nehéz, de szép Ebben az évben először rendezték meg Budapesten a Rokon Népek Költészetének Fesztiválját. A fővárosi elődöntőn szép sikert ért el a Krúdy Gyula Gimnázium II. C osztályának két tanulója, Zsíros Éva és Nagy Marianna. A két lánnyal és felkészítő tanárnőjükkel, dr. Durucz Istvánnéval a versenyről és a jövő terveiről beszélgettem... —Mindketten a Péchy Blanka Nyelvművelő Szakkör tagjai vagytok. Mikor kapcsolódtatok be a munkába? — Magyartanámőnk, Répási Margit említette az egyik magyarórán, hogy van ilyen lehetőség — válaszolt Marianna. — Péchy Blanka művésznő 100. születésnapját ünnepeltük szeptember 21-én —kapcsolódik a beszélgetésbe a tanárnő. — 1976-ban a beszédkultúra védelmére hozta létre a művésznő a Beszélni nehéz! című rádióműsort. Az évfordulót igyekeztünk méltó módon megünnepelni. Öt iskola részvételével meghívásos Kazin- czy-versenyt rendeztünk. Budapesten, a Kerepesi temetőben koszorút helyeztünk el a művésznő sírján. Kiállítást rendeztünk, amely október hónapban volt látható. —Hogyan készültetek a nagy megmérettetésre? Éva: — Már többször részt vettünk szavalóversenyen, de a mostani egészen más jellegű volt. Megismerhettük a finnugor nyelvcsaládban élő népek költészetét. Naponta két-három órát gyakoroltunk, a válogatás hosszabb időt vett igénybe. — Melyik kategóriában indultatok? É: — Prózával, verssel lehetett nevezni, egy kötelező és szabadon választott művel a műköltészeti és népköltészeti kategóriában. Én Juvan Sesztalov vogul költő balladájával indultam. Marianna egy észt balladát mondott el. —Hány résztvevő volt? Marianna: — Több mint száz. Korhatár nélkül lehetett nevezni. A verseny színvonalát jelzi, hogy a középiskolás résztvevők közül jövőre többen jelentkeznek a Színművészeti Főiskolára. — Mi volt a legnagyobb élményetek a kétnapos versenyen? M: — Olyan műfajokat ismertünk meg, amelyekről eddig nem nagyon hallottunk, magyarórán nem tanultunk róluk. Anyasirató, fiú-, menyasszonysirató, bűvölő. É: — Ezenkívül a sikerélmény, hogy az október 22-23-ai döntő résztvevői lehettünk, amelyet Esztergomban rendeztek meg. A verseny előtt a műfaj kiváló képviselője, a zsűri elnöke, Debreczeni Tibor külön foglalkozott velünk. — Külön élmény a lányokkal dolgozni. Könnyen tanulnak, mindkét műfajhoz jó érzékük van — mondja a tanárnő. Vállalják a pluszmunkát a siker érdekében, pedig sok elfoglaltságuk van, rendszeresen részt vesznek a Bessenyei Színkör próbáin is. Emellett jó tanulók. Még korai a pályaválasztásról beszélni, de talán Éva a magyarral kapcsolatos pályát választ majd. —Legközelebbi terveitek? M: — Szentendrén rendezik a Móricz Zsigmond prózamondó verseny országos döntőjét. Ezt szeretném megnyerni. É: — Meghívásos Radnóti-versenyen indulok, amelyet Veszprémben rendeznek. Védnöke Göncz Árpád köztársasági elnök. November 18-án Érmindszenten Ady-emlékversenyen veszek részt. — Sokkal több versenyen indulhatnánk, ha lennének támogatóink—magyarázza a tanárnő. Eddig a Váci Mihály Művelődési Központtól és a Móricz Zsigmond Könyvtártól kaptunk segítséget, a gimnázium a következő versenyeken már nem tud minket támogatni. Egy többnapos verseny költségeit egyelőre a különböző versenyeken nyert pénzből próbáljuk fedezni. Szeretnék köszönetét mondani a szülőknek, akik mindenben segítenek. Hajdú Gabriella
