Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)
1994-11-19 / 205. szám
UJ KELET 1994. november 19., szombat Sorsgondozottak a nevelőotthonból Az új élet (Fotó: Bozsó Katalin) Egy tönkretett élet Éva negyvenéves. Ebben a korban két fia mellé nyugodtan vállalhatna még egy harmadik gyereket is, de az egészsége nem engedi. Kilenc évvel ezelőtt gyorsan kezelhető esetnek indult nőgyógyászati problémája, mely rövid időn belül szinte az egész életét megkeserítette, tönkretette. Hálátlan, szomorú téma az állami gondozott fiatalok életéről, sorsáról írni. Mégis bizonyára sokakat érdekel, hogy a széthullott családok tényleges áldozatai, az állami gondozottá vált gyerekek hogyan élik meg kényszerű elszakadásukat a szülőktől, milyen irányt vesz neveltetésük, milyen sansszal indulhatnak el az életbe, szívük mélyén a bélyeggel, amit a másság, állami gondozott mivoltuk nyom lelkűkre. V. Tünde kisgyermekként került állami gondozásba, gyermekkoráról, nevelkedéséről, terveiről kérdezem. — Kicsike voltam még, amikor bekerültem, de szerencsémre nevelőszülők vettek magukhoz, nekik köszönhetem: annak ellenére, hogy szüleim eldobtak maguktól, mégis családban nőhettem fel. —Hogyan emlékszel a gyermekkorodra? — Nevelőszüleim nagyon jók voltak hozzám, mindent megkaptam, amire szükségem volt, de valahol azért mindig éreztem azt, hogy állami gondozott vagyok. Ez leginkább az általános iskolában okozott problémát, ahol gyerekként még nem magyarázhattam meg társaimnak: státuszom akaratomtól független, valaminek a következménye, amiért nem lehetek felelős. — Későbbiekben hogyan sikerült ezen túltenni magad, hiszen örökké mosolygós vagy, elégedettnek tűnsz. — Én azt hiszem, ez így is van, legalábbis most már igen, ugyanis ahhoz, hogy mások előítéletek nélkül elfogadjanak, előbb saját magam előtt kellett bizonyítanom. Nagy akaraterő kellett az érvényesüléshez az élet bármely területén. így sikerült leérettségiznem, szakmát tanulnom. Ma már egyenrangúnak érzem magam ép családban nevelkedett társaimmal. Fodrászként dolgozom, úgy ahogy meg is élek belőle, bár hozzá kell tennem, mivel albérletben lakom, nem könnyű az életem. A mosolyom igazi oka három éves kisfiam, akit igyekszem jó anyaként nevelni, mindazt a szépet megadni neki, ami az én gyermekkoromból kimaradt. Évek óta, a karácsonyi ünnepeket megelőzve egy szép borítékot találunk a levélszekrényünkben. Illetvén a boríték F. Laci újdonsült házasember lévén már szintén maga mögött tudja állami gondozott múltját. — Az idén nyáron nősültem. A feleségem ápolónő. Nem állami gondozott volt, mint én, de úgy érzem, teljes mértékig elfogadtak engem, ő is és családja is. Azt hiszem, boldognak mondhatom magam. Én Tiszadobon nevelkedtem, ott tanultam szakmát. A testvéremmel kerültem be nyolcévesen, de talán még nem is igazán az fájt, hogy állami gondozott lettem, hanem, hogy el kellett válni a tesómtól. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem a saját bőrömön az előítéleteket, de most, hogy már családom, szakmám, munkahelyem van, azt hiszem egyenértékű vagyok hasonló korú társaimmal. — Továbbiakban milyen tervek foglalkoztatnak? — Természetesen saját lakásról álmodozunk, ugyanis egyelőre albérletben lakunk, és persze gyerekekről, akiket sohasem adnék állami gondozásba. Testvére, Timi, szintén nem kallódott el, a Zrínyiben érettségizett, tovább tanult, és a sors iróniája, hogy most állami gondozottak gyermekfelügyelője. — Nagyon jó kapcsolatom van a gyerekekkel, hiszen magam is közülük való lévén átérzem gondjaikat, problémáikat. Bármilyen oka is volt bekerülésüknek, lelkileg midnyájan sérültek. Megértéssel, meghitt beszélgetésekkel próbálok segíteni rajtuk. O. Anna már sajnos nem ilyen derülátó, mint előző társai. — Két nagy csapás ért eddig, holott még csak 21 éves vagyok. Az első rögtön születésemkor, hiszen anyám már haza sem vitt a kórházból, úgy is mondhatnám: én már született állami gondozott vagyok. Szerencsére nevelőszülőkhöz adtak ki, akik sajátjukként neveltek, de amikor már éppen a továbbtanulásra került volna a sor, nevelőanyám meghalt. Nagy csapás volt ez, sajnos ekkor lemondtam a továbbtanulásról, majdhogynem mindenről. Most dolgozom, albérletben lakom, tudom, minden másképp alakul, ha „anyu” akkor nem hal meg. Ott van például C. Tünde, az ő nevelőszülei élfestő művészek kiadója küld karácsonyi képeslapokat, levélpapírokat. A kifejező, szép képek a szeretet ünnepének hangulatát idézik. Havas téli tájak, a karácsonek, mindenben segítik. Neki sikerült leérettségizni, szakmát tanult, férjhez adták, nemsokára kisbabája is lesz. Még a lakás- vásárlásban is segítik őt, pedig a férje is állami gondozott volt. Ez igazán szép gesztus, ha még a lakáshoz is hozzásegítik Tündét a nevelőszülei. •— Persze az összegyűlt családi pótlékát is belepótolták. — Neked nem volt összegyűjtött pénzed? — De igen, csak édesanyámnak csináltattam belőle síremléket. (?!) D. Enikő csendes, halk szavú kislány. — Szerintem feltétlenül meghatározó, milyen idős korában kerül be egy gyerek állami gondozásba. Kicsi korban még sokkal könnyebb a lelki sebeket, sérüléseket begyógyítani, ha a nevelőszülőnek teljes az odaadása, jó nevelés mellett teljes értékű felnőtté válhat a GYIVI-s gyerek. Nagyobb korban már nehezebb a dolga úgy a nevelőszülőnek, mint az intézeti nevelőnek, hiszen egy tinédzser korú fiatal már sokkal nehezebben kezelhető, kevésbé fogadja el a nevelést, a neveltetést, mint kis társai. Én is nevelőszülőknél éltem, nem panaszkodom a gyermekkoromra. Abban azonban határozottan biztos vagyok, hogy bármiért, amit el akartam érni, az iskolában, vagy a hétköznapi életben, kétszeresen kellett megdolgoznom. A bizonyítani akarás inspirált mindvégig. Most főiskolára járok. Úgy érzem elfogadnak, bár ez nem általános, valóban vannak köztünk nev'elhetetlenek is, akik miatt negatív közvélemény alakult ki az állami gondozottakról. — Mit gondolsz az állami gondozottakkal szemben támasztott előítéletekről? — Akik úgy érzik, mi kevesebbek vagyunk családban felnövő társainktól, helytelenül teszik, hiszen egy életen át nem felelhetünk, nem bűnhődhetünk szüléink felelőtlenségeiért, meggondolatlanságaiért. Épp eléggé nyomaszt ez bennünket a lelkünk mélyén anélkül is, hogy bárki felhívná rá a figyelmünket. nyi ünnepet, a vallási hagyományokat idézik a festmények. Ebben az évben a boríték egy szép 1995-ös naptárt is tartalmaz. A szép képek követik az évszakok múlását, tükrözik változását, kapcsolódnak témájukban az aktuális ünnepekhez, húsvét- hoz, anyák napjához, gyermeknaphoz, a téli ünnepekhez. Külföldi alkotói is vannak a képeknek, akik itt, Magyarországon kaptak lehetőséget, hogy alkotásaikat létrehozzák. Külön értéke ennek a szép naptárnak, hogy minden képhez egy-egy magyar költő versidézete párosul, mintegy szavakban is illusztrálva a képek hangulatát. Az akaraterő nagy kincs, és ha az a lélek harmóniájával is párosul, akkor csodákra képes, mint ezek a képek is bizonyítják. Nem születünk mindannyian egyenlő életeséllyel. A képeket alkotó művészek kiállításon vettek részt a Mozgássérültek Állami Intézetében. Idézet a kiállítást megnyitó B. Tóth Klára beszédéből: „...az önkifejezés belső kényszere képes legyőzni a fizikai akadályokat, és ez az út mindenki számára nyitva áll. Reméljük, hogy az ő példájukon több sorstársuk is elindul, hogy önmagukat megtalálják”. A mellékelt kép egy illusztráció a fent említett alkotásokból. Palotayné Az első szakorvosi vizsgálaton, 1985 novemberében találtak nála egy cisztát, melyet a nőgyógyász megpróbált kézzel kinyomni. Minekután ez a beteg számára nagyon fájdalmas beavatkozásnak bizonyult átküldték az urológiára, ahol megcsinálták az összes laboratóriumi vizsgálatot. Évának pár nap múlva kellett befeküdnie az osztályra, ahol kiderült, hogy mindenekelőtt a nyomkodásból keletkezett gyulladást kell megszüntetni. Később előjegyezték műtétre, de az esetlegesen várható mellékhatásokról, következményekről nem szóltak neki. Az orvos azzal vigasztalta a műtéttől rettegő asszonyt, hogy pár nap múlva már haza is mehet. Újra végigcsinálták a laborvizsgálatokat eltekintve a tükrözéstől, pedig ennek segítségével százszázalékosan meg tudták volna állapítani, hogy a szervezetben megszűnt e a gyulladás. A műtétkor vett szövettan eredményeként néhány napja fennálló gyulladásos sejtek elemei voltak megfigyelhetőek. A műtét előtt megkérdezték Évát, allergiás e valamire. O szülése óta tudja, hogy a jódra és a propilalkoholra, és ezt meg is mondta. Nem ellenőrizték. A fertőtlenítő, melyet a nőgyógyászati műtét alkalmával használtak, hólyagosra csípte, égette az asszony bőrét, és belülről a testét. Amikor kiment az érzéstelenítő hatása, Éva kétségbeesetten vette észre, hogy csurom víz a lepedője, pedig be volt kötve neki a katéter. Amikor megemlítette ezt az orvosnak, az pár nap múlva szigorú fekvést rendelt el. Később az is kiderült, hogy a vizelet valamilyen oknál fogva nem a megfelelő helyen távozik a szervezetből. Ekkor helyezték kilátásba az első korrekciós műtét elvégzését. Évát bár hazaengedték egy időre, belülről teljesen el volt fertőzve. A viszketést, mely a fertőzést kísérte, kúpokkal kezdték el kezelni. Az asszony négy év alatt hat nagy műtéten, két ambulanciás, és egy végbél- műtéten esett át. Óriási megpróbáltatás volt ez mind az ő számára, mind a családjáéra. Éva amíg hinni tudta, hogy az orvosok képesek helyrehozni amit elrontottak, nem gondolt pereskedésre. Amikor itt már nem volt segítség, külföldi szakorvosokhoz fordult, de ők sem bíztatták semmi jóval. Az asszonynak meg kellett tanulnia állapotával együtt élni. Kénytelen volt felmondani munkahelyén, hamarosan 67 százalékos rokkantnak nyilvánították. Többek tanácsára egy professzor segítségével pert indított a kórház ellen, kártérítést követelve. A kórház a tárgyalásokon hamis tényekre hivatkozott, ezért Éváék kérték a megbüntetésüket. Az előzetes bizonyítás kérésére 1990 novemberében került sor. melyet pár nappal később elutasítottak, de Éváék fellebbeztek. 1991 januárjában elrendelték az előzetes bizonyítást, melyet harminc napon belül kellett volna megküldeni a bíróságnak. Éhez képest a DOTE szakvéleménye csak tíz és fél hónap múlva érkezett meg. Ezt követően az elsőfokú ítélet 1993 júniusában született meg, melyet Éva elvesztett. Pedig tulajdonképpen szakértőkre sem lett volna szükség, hiszen az asszony minden állítását igazolták a kórházi zárójelentések. Csak éppen kellett volna egy olyan ember, aki időrendi sorrendben elolvassa a dokumentumokat. A bíróság azonban minden egyértelmű bizonyítékot figyelmen kívül hagyott. Nézzünk meg néhány példát a bizonyítékok sorából. Az összes szakértő' szerint varratelégtelenség okozta it imáradandó egészségkárosodást. A műtétkor használt Merbromin fertőtlenítő , mely az égést okozta, nyolcvan százalékban csökkenti a gyógyulás lehetőségét. Bár az égés tényét „elfelejtették” dokumentálni, ennek ellenére egyértelműen bizonyíthatóak a következők. Az első műtét előtt felvezették a lázlapra, hogy a beteg jód és propilalkohol érzékeny. Mint tudjuk, nem végeztek allergia vizsgálatot. A második műtétkor már a Merbromint is felvették a listára! Ha Éva állítása nem felel meg a valóságnak, miszerint a fertőtlenítő okozta az égést, miért jelölik meg a lázlapon a Merbromin érzékenységet is ? A bizonyítékok közé sorolható az a tény is, hogy míg a műtét előtti laboreredmények negatívak voltak, addig a műtétek után gombás fertőzések merültek fel. A tárgyalás napjáig a kórház saját véleményének nem adott hangot, csak szakértő segítségével kérte a kereset elutasítását. A kórház írásos véleményei nem mindig a valós állításokat tartalmazták, ezeket elsősorban az általuk kiadott leletek cáfolják meg! Az asszony és az ügyvédje kérték a hamis tanúzásért való megbüntetést, de ezt a tisztelt bíróság figyelmen kívül hagyta. A másodfokú ítélet 1993 novemberében született meg. Ez egy közbenső ítélet volt. melyén Éva jogalapot nyert, mivel nem mondták el neki a műtét várható következményeit. A döntés megszületett, jár a kártérítés az asszonynak. Ennek az összegnek a megállapítását viszont első fokon visszautasították. A kórház felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz. Úgy gondolom ezekután érdemes elgondolkodni azon, vajon meddig lehet büntetlenül tönkretenni egy ember életét, egészségét. Az első műtét óta pontosan kilenc év telt el. Éva többé soha nem lesz teljesen egészséges. Mekkora szeretet és önfeláldozás szükséges ahoz, hogy egy család ennyi baj és megpróbáltatás után is együtt maradjon? Éváéknak ez szerencsére sikerült, férjével és gyerekeivel nagyon drukkolnak azért, hogy győztesen kerüljenek ki ebből a perből. Egyelőre nem tudnak mit tenni, várnak. De vajon meddig? Sikli Tímea Minden embernek vannak problémái. Van aki beszél róla, van aki inkább hallgat. A cikk szerzője várja azoknak az olvasóknak a jelentkezését - telefonon vagy személyesen - akik szívesen mesélnének hasonló testi-lelki gondjaikról. tartalma az. ami szép. A szájjal és lábbal F.S.E, Alkotó akarat
