Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)
1994-11-02 / 190. szám
UJ KELET MEGYÉNK ELETEBOL III 1994. november 2., szerda 5 A kegyelmes úr sofőrje Idős ember hadakozik a városháza lépcsőin a magassággal. Minden lépés után megáll, kifújja magát. Végre felér, leül, megszólalni nem bír. Egy idős hölgy tö- rölgeti arcát — a lánya. Mellé ülök, bemutatkozom. — Béda vagyok — mondja —, Béda Mihály. A kegyelmes úr sofőrje voltam. Mindjárt beszélgetünk, csak legyen egy kis erőm. Kilencvenhat éves vagyok. Várok néhány percet. — Meséljen a kegyelmes úrról! — Jó ember volt az, nagyon jó ember volt, gazdag volt, sok kocsija volt. Mindenkinek jót akart, szerette az embereket. Mindenkit, ami úrtól nagyon ritka. Tisztelettel beszélt a szolgákkal is. Más uraság állandóan hetvenkedett, ő soha. Mondok egy példát. Nem messze laktam tőle. Egy alkalommal átkiabált hozzám: — Béda úr, kérem, jöjjön, mert megyünk valahová! Amikor ketten voltunk, mondom neki: — Kegyelmes úr, ne mondja nekem, hogy Béda úr, mondja csak úgy, hogy Béda. Mert egy úr van csak a környéken, és az a kegyelmes úr. Erre azt felelte: —Vegye tudomásul, hogy maga a saját emberségével, becsületével és hivatásával éppen olyan úr, mint én. — Miniszterelnök korában is mellette volt? — Akkor is, bizony. Úgy beszélgettünk, mint két jó barát. Sokat kérdeztem, hogy mi újság a nagypolitikában? O mindig azzal kezdte a mondatot: — Szeretném megmenteni ezt a szegény magyar népet!...— és csak ezután sorolta a gondokat. Ha elmentünk valami úri helyre ebédelni vagy vacsorázni, én udvariasan mindig másik asztalhoz ültem. O szólt: — Jöjjön ide, Béda úr, együnk együtt! Mikor azt mondtam, hogy én nem tudok úgy enni, mint az urak, hanem csak úgy jóízűen, parasztosan, így felelt: — Azért jöjjön mellém! Maga mellett legalább jót lehet enni! — Milyen kapcsolata volt a Kállay- fiúkkal? — Kristóf komoly volt, a két kisebb sokat csintalankodott. Szerettek ők is, én is őket. Családtag voltam közöttük. Ha nézeteltérés volt, véleményt kért még a kegyelmes úr is. Én mindig őszintén megmondtam, amit gondoltam. Sokszor mondta a kegyelmes úr: — Ha Béda úr így mondta, akkor az így is van. Nagyon pontos ember volt, és megkövetelte mástól is a pontosságot. A városháza lépcsőfeljáróján megjelennek a Kállay-fivérek, az öregúr feláll, s botjára támaszkodva elindul. Tárt karokkal közelednek egymás felé, a csontok ropognak—elég meszesek már — , a kemény férfitekintetek elfátyolo- sodnak. Istenem, hogy eltelt ötven év! F. Sipos József Vadonatúj Suzukikkel a pesti utcán Teszttel a KRESZ-ben Pár hónappal ezelőtt a Hungária Biztosító karöltve az Országos Balesetmegelőzési Bizottsággal közlekedési játékot szervezett, melynek tesztlapját az országban több ezer ember megkapta a kötelező biztosítás csekkjével együtt. Sokan beküldték helyes tippjeiket, de — érthető módon — Fortuna nem kedvezhetett mindenkinek. A győztesek közül a nyíregyházi Drobni Gáborral ültünk le beszélgetni. — Már tizenöt éve vezetek autót, így én is megkaptam a csekkhez csatolt tesztet. Mivel épp az idő tájt készültem motorkerékpárból vizsgázni, a KRESZ felelevenítése nem jelentett gondot. Annál több fejtörést okoztak a biztosítással kapcsolatos kérdések, ezekre tényleg csak tippelni tudtam — emlékezik beszélgetőtársam a fél évvel ezelőtt történtekre. — Mikor tudta meg, hogy bejutott a megyei versenybe? — Május húszadikán. Éppen ezen a napon vizsgáztam le motorból, és este megjött a távirat. így kettős volt az örömöm. Június 4-én vártak a Hungária Biztosítónál. — Itt mi volt a feladat? — Újabb tesztlapot kaptunk, amit harminc perc alatt kellett kitölteni. Volt egy érdekessége is a vetélkedőnek: a sablon, melyen a helyes tippeket bejelölték, hibás volt. Ezen kicsit elvitázgattunk a rendőrökkel. Fotó: Bozsó Katalin — Még aznap megtudták, ki jutott tovább? — Igen. Délutánra megvoltak az eredmények. Rajtam kívül a megyéből a tiszadadai Simon Zoltán és a nyírbátori Illyés László jutott tovább. — A következő versengésre mikor és hol került sor? — A fővárosban, szeptember 24-én. Előtte való nap érkeztünk meg, a Hotel Platámusban volt a szállásunk. Innen átsétáltunk a Közlekedési Múzeumba, ahol sor került a megnyitóra. Kaptunk egy térképet a gyakorlati verseny útvonaláról, így autóval délután öttől este kilencig róttuk a kijelölt utcákat. Szombaton kitöltöttük a 47 kérdésből álló tesztet, majd vadonatúj Suzukikba szállva nekiindultunk a városnak. — Nehéz volt a terep? — Nem nagyon. Eltekintve attól, hogy a szombati csúcsforgalomban kellett vezetni. Két órára mindenki végigment a pályán, délután négykor ki is hirdették az eredményt. — Gondolta, hogy bejut a döntőbe? — Nem sok esélyt láttam rá ennyi ember közt, de azért bíztam benne. Végül társaimmal együtt bejutottunk az első hat közé. —Mikor és hol lesz a következő megmérettetés? — A pontos időpontot még nem tudom, csak annyit, hogy november elején szállunk újra „ringbe” a Magyar Televízióban. — Hogyan készül fel erre a fordulóra? — Még egyszer átolvasom aKRESZ- könyvet és a biztosítási feltételeket. —Itt már nem sok vesztenivalója van, hiszen mind a hatan nyernek valamit. Öné lehet a Ford Transit, esetleg a Suzuki, egy kétszemélyes utazás, egy sátorgarázs, robogó vagy egy kerékpár. Minek örülne a legjobban? — Természetesen a Transitnak. —Jó játékot és sok sikert kívánok! Sikli Tímea Egy emberöltőnyi történelem Beszélgetés Kállay Kristóffal, a Máltai Lovagrend szentszék! nagykövetével Kállai Kristóf, a legidősebb Kállay-utód két testvérével, két fiával és a család többi tagjával együtt érkezett Nyíregyházára édesapja, dr. Kállay Miklós egykori miniszterelnök mellszobrának avatására. — Kállay Úr! Ön 1946. április elsején indult Kállósemjénből, hogy olasz földön telepedjen le, ahol már édesapja, a német koncentrációs táborokat megjárt miniszterelnök egy amerikai pihenőtáborban tartózkodott. Ettől kezdve beszéljen életútjának jelentősebb állomásairól! — Az akkori viszonyok között egy hónapig tartott, míg feleségemmel és kisfiámmal Rómába érkeztem. Nagy meglepetés ért: Rómában több vörös zászlót láttam, mint Magyarországon. A kommunisták nagy felhajtást csináltak a munka ünnepe alkalmából. Felkerestem édesapámat, aki akkor Capriban tartózkodott az amerikaiak védelme alatt, majd később Rómába költöztünk. Én itt maradtam, ő 1951-ben az USA-ban telepedett le. Először a magyar menekültiroda vezetője lettem, később az olasz rádió magyar nyelvű adásának bemondója. 1951-től 1966-ig az Európai Állattenyésztő Szövetség főtitkára, majd a FAO európai osztályának vezetője voltam 1979-ig. 1980-tól a Máltai Lovagrend szentszéki nagykövete vagyok, és egyben a magyar máltai lovagok szövetségének elnöke is. — Történelmi tény, hogy édesapja politikája nem tetszett a németeknek, bizalmatlanok voltak vele szemben. Miként élte meg a család az 1944. március 19-i német megszállást? — Édesapám a török követségen kapott menedéket, édesanyám és én a családommal együtt a kormányzó védelmét élveztük. Negyvennégy nyarán haza akartam jönni Semjénbe, de a kormányzó nem engedett, mert közeledett a front. Nyugatmagyarországi letelepedést javasolt. Ezt követően a nácik által a süttői Radvánsz- ky-birtokra lettünk internálva családommal. Édesanyám a kormányzóságon maradt. 1944. október 15-ig a következőképpen nézett ki családunk helyzete: édesanyám elköltözött édesapámhoz a török követségre, András testvérem testőrtiszt volt a Várban, Miklós a pozsonyi külkereskedelmi kirendeltségen dolgozott. Mielőtt a németek elfoglalták a Várat, András üzent, hogy valami készül. Ekkor feleségemmel és gyermekemmel visszautaztam Pestre. Miután őket biztonságba helyeztem,a jezsuitáknál találtam menedéket. Kaptam papi ruhát és hamis papírokat. Egy kolozsvári származású, Kalmár Károly nevű menekült lelkészként éltem át az ostromot. Miután az összeköttetés megszakadt Buda és Pest között, lefizettem egy elvtársat, és az száz dollárért lehozott Debrecenbe. Jelentkeztem az új kormánynál, hogy felajánljam szolgálataimat, mint külügyi tisztviselő. Itt közölték velem, hogy múltam miatt a továbbiakban nincs helyem a Külügyminisztériumban. Találkoztam Erőss János szabolcsi főispánnal, aki kocsijával elvitt Nyírbátorba, majd onnan egy kétkerekű taligán jutottam el Kállósemjénbe. Először a templomba mentem, és beültem a kegyúri székbe. Megláttakaz öregasszonyok, elkezdtek sími, aztán a pap is sírt, majd én sem tudtam tovább visszatartani könnyeimet. Aztán jött értem az intéző egylovas szekérrel, mert a többit elvitték az oroszok. Elrohantam Pestre, édesanyámat sajnos nem tudtam elérni, így feleségemmel és gyermekeimmel utaztam vissza Semjénbe. A római papnál kértem elszállásolást, mert a kegyúri adománylevél szerint az egyház köteles eltartani elszegényedett kegyurát. (Családunk jelentős birtokokat adományozott az ottani egyháznak.) Később Nyíregyházára mentem tájékozódni. Mikor visszafelé jöttem, megállított egy asszony, és közölte, hogy Budán meghalt édesanyám, szilánktalálat érte a török követségen. Ismét felutaztam Pestre, de mire odaértem, már el volt temetve a követség kertjében. Úgy döntöttem, Semjénben telepszem le, és gazdálkodni fogok. A törvények szerint 900 hold föld járt volna a családnak, de összesen 300 holdat hagytak meg. Az országgyűlési választások után látható volt, hogy miként fog alakulni a helyzet. Nem volt maradásunk ebben az országban, elő kell készíteni az emigrációt. Felgyorsultak az események. Először Pestre mentem, majd Bécsbe, mert ide akartam hozni a családot. Aztán vissza Semjénbe, majd újra Pestre. Ekkor el akarták venni a birtokot, mert az a hír járta, hogy megszöktem. Újra lementem Semjénbe, hogy megmutassam magam. Aztán ismét Pest, majd Bécs, hamis papírokkal Innsbruck, ahol András öcsém várt, és elkísért Rómába. — Újra eljutottunk beszélgetésünk kezdetéhez. Nem szóltunk még két fivére élet- útjáról. — András testvérem, miután Rómába elkísért bennünket, hazajött, és addig gazdálkodott, míg mindenünket el nem vettek. 1956-ban Rómába emigrált. Később Németországba költözött, ahol a legnagyobb cukorrépamag-nemesítő üzem direktora lett. Hannover mellett lakik, jelenleg nyugdíjas. Miklóst Pozsony alatt elfogták és elvitték az oroszok. Kilenc évig volt fogságban. Miután hazajött, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott fordítóként. Ő Magyarországon maradt. Fia, Kállai Kristóf országgyűlési képviselőként részt vállalt a magyar politikai életben. —Néhány szóban emlékezzünk édesapjára, az egykori magyar miniszterelnökre! — Édesapám végigjárta a ranglétrát: közigazgatási gyakornokból lett miniszter- elnök. Sajnos abban a történelmi időben, amelyben ez a legnehezebb volt. Megoldhatatlan feladatot bíztak rá: kivezetni az országot a háborúból, és megőrizni Magyarország függetlenségét a német és az Ifjabb Kállay Kristóf átadja a híres Kállay-gyűjteményt a Jósa András Múzeum részére orosz halálos ölelése ellenére. A orosz megszállás után nem tért vissza az országba. Az emigrációban is hazájáért dolgozott, a New York-i Magyarok Nemzeti Bizottságának legprominensebb embere volt. Többek között azzal is megbízták, hogy a kommunizmus kísértete által fenyegetett Dél-Amerikában előadásokat tartson a demokráciáról minisztereknek, államfőknek, parlamenti képviselőknek. Több magyarlakta amerikai nagyvárosban rendszeres előadásokat tartott, egészen addig, míg az egészségi állapota megengedte. 1966-ban vele töltöttem az utolsó karácsonyt. Két kívánsága volt ekkor: „Vigyetek haza Semjénbe, és adjátok ki emlékirataimat magyarul!” A következő év január 14-én meghalt. Húsz éve áthozattuk koporsóját Rómába, az elmúlt évben helyeztük el Kállósemjénben, a családi kápolnában édesapja, Kállay András főispán, édesanyja, felesége és testvérei mellé — remélhetőleg végső nyughelyére, egy szabad, demokratikus hazában. — Kállay Úr! Ón édesapjához hasonlóan igazi magyar lelkületű ember. Közel negyvenöt évig nem lépett magyarföldre, ennek ellenére beszédében megőrizte a magyar nyelv szépségét. Mért nem jött haza előbb? — Amíg az oroszok itt voltak, nem akartam hazajönni. Mi, emigrálni kényszerülő magyarok, csak titkon reménykedtünk abban a csodában, ami bekövetkezett. Én a Máltai Lovagrend tágjaként is mindig hazánk szociális és kulturális felemelkedését szolgáltam. A szabad Magyarországnak is felajánlottam szolgálataimat. A nyíregyházi múzeumnak ajándékoztam sok, külföldön felvásárolható magyar történelmi értéket. Itt is támogatom a korszerű egészségügy kifejlesztését. Nyíregyházának adományoztunk egy inkubátoros mentőautót, a nagykállói kórháznak modem ágyakat, a római követségünk udvarán már ott áll a betegszállító kocsi, amit Kállósemjénnek szánunk. Most fejezzük be, mert hamarosan színházba megyek — nagyon szeretem a nyíregyházi színházat. Köszönöm a beszélgetést. — Tisztelt Kállay Kristóf úr! Én is köszönöm. F. Sipos József
