Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)
1994-11-16 / 202. szám
4 1994. november 16., szerda UJ KELET Hornról is szó van Az amerikai sajtó és Közép-Európa Egy befolyásos amerikai napilap, a Los Angeles Times 10 oldalas mellékletében öt évvel ezelőtti fejleményeket idéz fel, a két Berlin közötti kapcsolatok visszaállítását, amelynek eredményeképpen fél évtizeddel ezelőtt kelet-berliniek tízezrével látogathattak át első ízben a nyugati szektorba. A lap európai tudósítója a melléklet bevezetőjében megállapítja: 1989. november kilencedikén a berlini fal eltűntével a világ egyszeriben örökre megváltozott. ’89 nyarán Horn Gyula, az akkori magyar külügyminiszter lehetővé tette, hogy a keletnémetek megkerülhessék a berlini falat, és manapság ezzel a lépéssel datálható Európában a keményvonalas kommunizmus összeomlása. A tudósító emlékeztet a szovjet mintájú rezsimek gyors összeomlására, és azt írja, egyszeriben az egész világot váratlanul érték a posztkommunista korszak új kihívásai, mindenekelőtt az áttérés a központi irányítású termelőmódról a szabadpiaci gazdaságra. A tudósító, Tyler Marshall, hegyeshalmi jelentésének végén a következőket írja: „Minden olyan itt, mintha soha nem lett volna vasfüggöny. Nincs, ami emlékeztetne erre az európai sebhelyre. A történelem fintora és az új idők jele, hogy nemrégiben a határ osztrák oldalán építettek fel egy őrtornyot, hogy a határőrség könnyebben megakadályozhassa az illegális belépést Ausztriába.” Az L.A. Times Mihail Gorbacsov volt szovjet elnököt is meginterjúvolta, aki arra a kérdésre, hogy Magyarország akkori külügyminisztere önállóan szánta-e rá magát a határ megnyitására, a következőket mondta: Horn Gyula régi jó barátom. A kérdés nem az volt, hogy Horn konzultált velem. Konzultációt a magyar és a szovjet külügyminiszter folytatott ilyen ügyekben. Mindennek ellenére mindig megbeszéltük az előállt helyzetet. Állandó érintkezést tartottunk nemcsak a magyarokkal, de a keletnémetekkel is, és mindannyiunkat foglalkoztatott, hogy hogyan oldjuk meg a csomót. A magyarok úgy döntöttek, hogy megnyitják a határt a keletnémetek előtt, ezzel kapcsolatban velünk nem folytattak konzultációt. A helyzet akkorra már megváltozott. A kaliforniai lap másik tudósítója, Marjory Miller az elmúlt öt év németországi fejleményeit elemzi, és olyan véleményeket idéz, amelyek szerint:,,...Eleve elképzelhetetlen volt, hogy sikerüljön két olyan egymástól eltérő ország házassága, mint a két Németországé, amelyeket egyik napról a másikra összeboronáltak. A berlini fal eltűnt. De még mindig áll a fal a gondolkodásmódunkban.” A lap megszólaltatta Vaclav Havel cseh elnököt is, aki többek között megvallotta: „Azt hittem, gyorsabb ütemben lehet végrehajtani az integrációnkat a demokratikus világba, annak politikai, biztonsági és gazdasági struktúráiba, és nem hittem volna, hogy a kommunizmus tapasztalatai után a posztkommunista világ különböző részein még mindig sok ember akad majd. aki bedől a nacionalizmus és az idegen- gyűlölet kísértésének, és azt se hittem, hogy tanúi leszünk az emberi gonoszság ilyen sok megnyilvánulásának. Elképzelésem szerint minden sokkal jobban is mehetne, ugyanakkor rájöttem arra, hogy türelmesnek kell lenni. A füvet nem lehet kényszeríteni, hogy magasabbra nőjön, és kitépni sem kell a füvet, csakhogy gyorsabban nőjön.” A lap a francia Jacques Delors, az Európai Unió elnöke, Hans Dietrich Genscher volt nyugatnémet külügyminiszter és Lech Walesa lengyel államfő mellett Horn Gyulát is meginterjúvolta. A magyar diplomácia akkori vezetője megerősítette, hogy Moszkva megkérdezése nélkül nyittatta meg a határt, majd két amerikai újságíró, Carol Williams és Tyler Marshall kérdéseire válaszolva többek között a következőket hangsúlyozta: „Nem számítottunk arra, hogy a sztálinizmus következményeitől ilyen nehéz lesz megszabadulni, ez még sok, hosszú évet vesz igénybe. Viszonylag könnyű volt többpártrendszert teremteni, Nyugat iránti tájékozódásunkat kinyilvánítani, azt azonban nem ismertük fel, hogy milyen rettenetes gazdasági helyzetet örököltünk a régi rezsimtől. A jövő vegyes képet tár elénk. Jelenleg nem tűnik sokkal jobbnak gyermekeink számára, de talán az lesz az unokáink számára.” Miskey Endre InfoNet A Rzeszówi vajdaság belépett Európába Az Eurorégió új tagja A dél-lengyelországi Rzeszów városából huzamos ideje érkeztek nyilatkozatok, melyek a határ menti közösségbe való belépés szándékát jelezték. Mégis voltak ellenvetések. Amikor a vajda az ügyért lelkesedett, a vajdasági önkormányzat ellenkezett. Politikai jellegű nézetkülönbségek és gazdasági hátterű kétségek egyaránt szóba kerültek. Végül bejelentették a csatlakozást, és az Eurorégió Tanács 9. ülésén, Iwonicz Zdrójban befogadták a Rzeszówi vajdaságot. A ténynek láthatóan leginkább Kazi- mierz Surowiec v&jda és a tanács magyar főtitkára, a debreceni Virágh Pál örült. A főtitkár elmondta, hogy az Eurorégióhoz csatlakoztatott (a Krosnói és Przemysli után) harmadik lengyel vajdaság jelenléte hozzájárul majd egy fiatal, de gyorsan erősödő szervezet fejlődéséhez. A lecsillapodott optimizmus A tanácskozáson derűlátás uralkodott akkor is, amikor az idegenforgalomnak az Eurorégió fejlődésében betöltendő szerepét vitatták meg. A tanács tagjai ismertették azokat a tág lehetőségeket, ajánlatokat és reményeket, amelyek a kormányok terveiből, elgondolásaiból következnek. A tanács elfogadta, hogy támogatja az ifjúsági, diák- és családi turisztikát, a gyermeküdültetési cseréket és mindazokat a kapcsolatokat, melyek a különböző nemzetiségeket közelíthetik egymáshoz. Az újságírók számára, akik már sok hasonló nyilatkozatot hallottak, ködösnek és semmire sem kötelezőként hangzottak ezek a bejelentések. Egyetlen konkrétumnak a tanács idegenforgalmi bizottságának bővítése bizonyult. Nos, ez a bizottság fogja majd megtervezni a részletes idegenforgalmi együttműködési alápelveket. Tervezik például az Eurorégió turistatérképének kiadását. Az időpontot nem határozták meg pontosan, ezért akár az is előfordulhat, hogy egy operatív vállalkozó hamarabb megjelenteti ezt a térképet. Továbbra is hiányzik az, ami kézzelfogható A főtitkár az újságíróknak bevallotta, hogy konkrétumokról ma meglehetősen nehéz beszélni. Az Eurorégió létezik, ez igaz, de továbbra is országhatárok szabdalják. Ahhoz, hogy tényleg egyesüljön, a jogszabályokat kell egységesíteni. Most mindegyik állam rendje a saját szabályaira alapoz, és ezek a szabályok jobbára eltérőek. Másként kezelik a turistákat az ukrán határátkelőkön, másképpen a szlovák határon, és megint másként a lengyelen. Ami megtehető Lengyelországban, az tilos Szlovákiában. Ami megengedhető Szlovákiában, az Ukrajnában büntetett. Hasonló a helyzet a gazdaság és a kereskedelem terén, de a környezetvédelemben már korántsem ilyen nehéz megtalálni a közös szálakat. Ukrajna például egyáltalán nem végez kömyezetmonitoringot, és nem is lehet tudni, mikor kezdi el. Ha minden jól megy, a feleket egyaránt kötelező jogok és törvények meghatározása az ezredfordulóra megy majd végbe. Az Eurorégió eszméjének sok-sok híve már nem fogja megélni ezt a jelentős pillanatot. Az óvatos szlovákok A nagy számban jelen lévő újságírók a fenséges vacsora fogyasztása közben tapintatlan kérdéseket tettek fel az ülésszakokra, a delegációkra, az étkeztetésre és a tanács működtetésére költött pénzekkel kapcsolatban. Honnan származik ez a pénz? A válasz egyszerű volt: az Eurorégióba belépett országok fizetik. Valószínű, épp ez az a tény, amely az Eurorégió kézzelfogható eredményeinek hiányával együtt inti óvatosságra a természetüknél fogva amúgy is takarékos szlovákokat, akik mindeddig még nem lettek az Eurorégió teljes jogú tagjai, tehát csak „félrészesek”... Igaz, a szlovákok beadták indítványukat, amelyben tagsági státusukat és a kérést a decemberi ülésszakon vizsgálják meg, de ma még senki sem biztos abban, hogy maga a szlovák fél ezt nem fogja-e vissza. A Kárpátok Eurorégió olyan szerencsésen fogant gyermek, amely meglehetősen sok, koraszülöttre jellemző vonást mutat. Reméljük, túléli, de nagyon gondos ápolást igényel, a későbbiekben pedig kitartó kezelést, nehogy kificamodott gerincű bábuvá változzon... InfoNet Csernobil Ma már ismertté vált a szomorú tény, hogy a csernobili atomerőműben bekövetkezett katasztrófának hozzávetőlegesen 5 millió károsultja van. 1986- ban ugyanis mintegy 400-féle különböző izotóp került ki a légkörbe, melyek káros következményei egyre nagyobb mértékben érzékelhetők. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy növekedett a daganatos megbetegedések száma, és a vérképzőrendszeri elváltozások is gyakoriak. Emellett a kijevi idegsebészeti intézet tudósai kiemelik: a legnagyobb károsodás az emberi agyat érte. Korábban azt próbálták elhitetni velünk, hogy 100 röntgen még nem ártalmas az ember szervezetére. Csak most derült ki, hogy az emberi agyban még az 5 röntgen is elváltozásokat idéz elő. A radioaktív izotópok jelenléte a vérben rendkívüli módon befolyásolja az agyműködést, méghozzá rossz irányba, s ezért csökken a szervezet munkabírása, megbomlik az immunrendszer, vérszegénység, általános gyengeség következik be. (tóth) További figyelem, támogatás Nem formalitás Ott, ahol korábban arra hivatkoztak, azért nincs a cigányságnak képviselője a megyei munkaügyi tanácsban, mert szervezeteik nem tudnak megegyezni, kit delegáljanak, most Rusin József, a megyei munkaügyi központ megbízott igazgatója az egyik jelentős sikerként említi, hogy Farkas Tibor agrármérnök személyében hozzáértő, a cigányok ügyét felvállaló, tanácskozási joggal rendelkező tagja van e fontos megyei szervezetnek. Gondolják, csupa formalitás ez. Nem így van, mert Farkas Tibor hallatja szavát azokban a kérdésekben, amelyekben a cigány munkanélküliség enyhítése érdekében kell dönteni. És meghallgatják, figyelembe veszik. Úgy tapasztalom, hogy az utóbbi időben észrevehetően nagyobb empátia nyilvánul meg a cigány munka- nélküliség kezelésében. Naiv ábrándozó az, aki itt látványos és gyors megoldásokra számít. A rendszerváltás óta, amikor hazazúdult a fővárosból, a leromlott szocialista városokból a fekete vonat ingázó tömege, s padlóra került a mezőgazdaság is, csak növekedett a cigány munkanélküliség. Kezelésére későn ébredtek, s nem születtek világmegváltó programok, áih valami mégis elindult. S ezek egyik kezdeményezője a megyei munkaügyi központ volt. Nem mondanék igazat, ha kijelenteném: mindent megtettek a cigány munkanélküliség csökkentésére, ám mégsem lehet szó nélkül hagyni kezdeményezéseiket, amelyekkel csökenteni próbálták a munka és kenyér nélkül maradiakat. Elsősorban természetesen azokat, akikben volt vállalkozói hajlam, tanulási elszántság. Csak az utóbbi két esztendő mérlegéből csemegézve mondom: tavaly decemberben szerveztek faesztergályos, fonottáru- és egy fonottbútor-készítő tanfolyamot. Ezeket a mesterségeket több mint félszáz cigány sajátította el. Idén, főleg a Nyír-Dinamika Kft. jóvoltából, vele együttműködve, közel 70 cigányfiatal tanulta meg a mezőgazdasági építőanyagkészítés fortélyait. Kőműves átképzést indítottak 30, seprűkészítő tanfolyamot Tiszarádon és Aranyosapátiban 40 fiatal részére. Kisvárda térségében 30-as léc számmal nyílt meg a kőművesképző. Ám nemcsak a kimondottan cigányok átképzésére szervezett tanfolyamokon képeztek roma embereket, hanem az egyéb, közel 200 tanfolyamon is, ahol a hallgatókból 300 volt a cigány. A szeptemberi statisztikai adatok szerint a közhasznú munkában foglalkoztatott mintegy 1500 személy közül 1000 lakos volt a cigány munkavállaló. Ilyen címen a 130 millió Ft kifizetett összegből 110 millióval részesedtek a cigányok. Mint Rusin József mb. igazgató elmondta: jövőre is támogatják a közhasznú munkát. Terveik szerint a munkaügyi központ erre 100-150 milliót fordít. A cigányok képzését 6-10 millióval támogatják. Farkas Kálmán InfoNet Az elveszett holland bánya Aranytitok Arizonában Ezúttal most Arizonába megyünk. Arizona a forró, száraz dél állama. Aki kopár, sziklás vidékeire téved, kicsit úgy érezheti magát, mint egy holdutazó. Az egyik ilyen holdbélinek tűnő táj, a Superstition Mountain, a Babona-hegy oldalában egyesek szerint csudás kincs rejtőzik. A „holland elveszett bányája”, adják szájról szájra vagy száz éve a szerencsepróbálók. A holland, akiről suttognak, tulajdonképpen német volt, Jacob Waltznak hívták. Egy alakját megörökítő amerikai író ezt írta: „Ha a sikert azon lehet mérni, ki mit hagy az utókorra, Jacob Waltz a történelem egyik legsikeresebb embere.” A „holland” egy száz éve megfejthetetlen, száz éve izgató titkot hagyott 1891-es halálával maga után. Olyat, ami elhomályosítja a mitológia Krőzusát vagy a mesék terülj-terülj asztalkám-ját. Jacob Waltz, mondja az arizonai közhiedelem, 1860 körül arany után kutatott, mint akkoriban sokan mások az amerikai vadnyugaton. Egy nap rámosolygott — mit mosolygott! kacagott! — a szerencse. Aranyat talált, de nem holmi homokszemeket, amit folyó sodrából kellett fáradságos munkával kiszitálnia, nem is sziklába lapuló ércben, amit ki kell olvasztani, hanem tán egy egész színarany hegyoldalt. Jacob Waltz nem fogadott aranyásókat, hogy gyorsan, alaposan kiaknázza a bányáját. Aranyhegye hollétét titokban tartotta. Ha pénzre volt szüksége, csak éjszaka kisurrant házából, egyedül felment a Babona-hegy ama ember nem járta hajlatába, amelyet csak ő tudott, és súlyos aranyrögökkel jött vissza. Egyszer, mesélik, egy negyed- millió dollár értékűvel tért meg. Egy ideig próbálták kilesni a titkát, követték az éjszakában, de a „holland” nem ismert tréfát: 13 kíváncsiskodó lelte halálát Jacob Waltz gyors pisztolyától. A titkos kincs nem tette Waltz életét szebbé, gazdagabbá. Féltékeny őrzésében világgyűlölő remete lett. Százegy éve, magányosan halt meg egy kis kunyhóban, Arizona fővárosában, Phoenixben. Priccse alatt több ezer dollár értékű aranyrög bizonyította, hogy csodabányája nemcsak legenda, valóság lehetett. De hol? A kunyhóban találtak egy kézzel rajzolt térképet, csakhogy eddig még senki nem tudta megfejteni. A holland bányáját azóta is a „holland elveszett bányájának” hívják. És azóta is keresik. A legmódszeresebb keresők közül való Harold Krist, a Babona-hegy lábánál fekvő városka, Apache Junction Történelmi Társasága egyik tagja. Barátaival néhány hete járt utoljára az aranyat rejtő sziklák között. Útjáról a következőket mondta: „Két öreg aranyásóval találkoztunk, akik évek óta élnek a hegyekben, keresik a hollandi elveszett bányáját. Aztán érkezett két fickó Új-Mexikóból, mindenféle modem felszereléssel. Egyikük kijelentette: holnapra rábukkanunk az eddig nyomaveszett aranyra. Aztán amikor meglátta, mekkora járhatatlan vidékről van szó, hozzátette: hát, talán még egy napra lesz szükségünk. Jó egy hét múlva dolgukvégezetlenül, csalódottan elvonultak.” Száz év alatt nem ők voltak az elsők, akik így jártak. És valószínűleg nem is az utolsók. A rejtett kincs mindig, minden generációt izgat, akár az arizonai Babona-hegy oldala, akár a tengerfenékre süllyedt hajó gyomra, akár csak a kalandorok vágya rejtse. Jacob Waltz, a múlt századi, hollandnak nevezett német aranyásó kincsét ma már nemcsak a Babonahegy, de egy ballada is őrzi, amelynek íme, két sora: „Holtában még mindig nevet, — a hollandi titkát sírja őrzi, aranyát pedig a dölyfös Babona-hegy.” Tárnoki Éva
