Új Kelet, 1994. október (1. évfolyam, 163-188. szám)
1994-10-15 / 175. szám
UJ KELET 1994. október 15., szombat 3 Egy szobában tízen is laknak Kolihelyzet A képen a nyíregyházi Zrínyi Kollégium látható Megkérdeztünk néhány megyei diákotthont, hogy megtudjuk, milyen körülmények között élnek a gyerekek így tanév elején. Cseke András, a nyíregyházi Bolyai János Kollégium igazgatója: — Kollégiumunkban nyolc nyíregyházi középiskola diákjai vannak elhelyezve. A férőhelyek száma 210, de 211 gyerekünk van, ugyanis egy diák számára mindenképpen helyet kellett adnunk, rászorultsági alapon. A túljelentkezés kétszeres, nagyon meg kell válogatnunk, hogy kit veszünk fel. Akik be tudnak járni — akár 25-30 kilométerről is —, azoknak nem tudunk helyet biztosítani. Az épület felújítása tavaly félbemaradt. A tetőszerkezetet, a vízvezeték-hálózatot felújították, de a tervezett tetőtérbeépítésre nem került sor. Deme Anna, a Zrínyi Ilona Gimnázium Kollégiumának megbízott vezetője: — A Zrínyi kollégiumába mindig is túljelentkezés volt, de ez az évek múltával egyre fokozódik. Most is telt házunk van, mind a 102 hely foglalt. Nem is tudunk minden zrínyis diákot elszállásolni, vannak gyerekek a Bessenyeiben és a Bolyaiban is. A szobák zsúfoltak, egy hálóban tízen is laknak. Sinka Andor, a mátészalkai Bajcsy-Zsilinszky Kollégium igazgatója: — Mind a lány-, mind a fiúkollégiumunk teljes mértékben kihasznált. Sajnos sok kérvényt el kellett utasítanunk, új lakót csak üresedés esetén tudunk felvenni. A lányok részlege modernebb, a hatszemélyes szobákban összesen 203-an élnek. A fiúk létszáma 126, három kis, hatszemélyes és hat 18 személyes hálóba vannak elosztva. A kollégiumot eredetileg kevesebb személyre tervezték, az említett három kis háló egy raktárból lett kialakítva. Az ebédlő és a fiúkollégium lapostetős, szinte minden évben beázott, ezt sikerült a közelmúltban felújítanunk. A vizesblokkunk falai is gyakorta átáztak, ennek a rendbetétele horribilis összegbe került. Tervezzük az épület komolyabb bővítését, de egyelőre nincs remény arra, hogy a várostól megkapjuk az ötven százalékos segítséget. Kiss Mátyásné, a vásárosnaményi II. Rákóczi Ferenc Gimnázium Kollégiumának igazgató-helyettese: — Kollégiumunk kihasználtsága kétszáz százalékos. Ez nem vicc. A szakmunkásképző intézet „A” és „B” héttel működik, a gyerekek nagy része saját településén jár gyakorlatra. A városban ez az egy kollégium van, ez is kicsi, 32 fiút és 128 lányt tudunk elhelyezni. A fiúknál négyszeres, a lányoknál majdnem kétszeres a túljelentkezés. Kidolgoztunk egy követelményrendszert, ennek alapján döntjük el, hogy kinek adunk helyet. Figyelembe vesszük a szociális helyzetet, az utazási távolságot, és a diákok ösztönzésének érdekében a tanulmányi eredményt. Kollégiumunk nemcsak egy szálló, hanem nevelési intézmény is. Nevelőcsoportokban végezzük a tanulók műveltségének és személyiségének a fejlesztését szakirodalom és videoanyag segítségével. A kollégium épülete fiatal, még csak ötéves. A rendben tartását a karbantartók oldják meg, szükség esetén társadalmi munka és a szülők segítségével. Vasas „ Utoljára a remény hal meg A baj összekovácsol Egész úton azon gondolkodtam, hogy fogok fesztelenül beszélgetni egy olyan házaspárral, akik közül az asszony csak gyengén, a férfi pedig egyáltalán nem fog látni engem. Megnyomtam a kapucsengőt. Legnagyobb meglepetésemre házigazdám, Proksa János maga nyitott ajtót. Szemén vastag szemüveg, melynek segítségével halvány foltok néha felderengenek előtte a külvilágból. Kedvesen beljebb invitál. Felesége, Julika nagymamái teendőit végzi, a három hónapos Norbit próbálja elaltatni, éppen vizsgázó lánya helyett. A tisztaságtól ragyogó szobában ülünk le beszélgetni, rengeteg könyv és virág közé. — Beszéljünk először talán egy kicsit a Vakok és Gyengénlátók Egyesületéről, melynek ha jól tudom, már hosszú évek óta oszlopos tagja. — Igen. 1977-ben léptem be, amikor én is sorstárs lettem. De erről talán majd egy kicsit később. A megyei szervezetnek, mely az ötvenes évek közepén alakult, jelenleg 1200 bejegyzett tagja van. — Milyen segíti őket az egyesület? — Elsősorban a munkavállalásban, ami a mai nehéz világban még a teljesen egészséges embereknek is nehéz. Mi nem tudunk minden munkát elvégezni, belőlünk csak telefonkezelő lehet. — Milyen támogatásban részesülnek a tagok? — A tévéelőfizetés számunkra ingyenes, és a közlekedés terén is sok segítséget kapunk. A vakok helyi járatokon ingyen utazhatnak, a helyközieken 90 százalékos jeggyel. A gyengénlátók a vidéki járatokon csak 50 százalékos kedvezményt vehetnek igénybe, ugyanannyit, mint a kísérők. Halkan nyílik az ajtó, Julika is leül mellénk és bekapcsolódik a beszélgetésbe. —- Tudja, mi egy rendkívül békés, meghitt család vagyunk. Ránk tényleg igaz, hogy a baj összekovácsol minket. Hosszú évekkel ezelőtt először a férjem vesztette el a látását egy betegség kapcsán, aztán pedig engem tett tönkre a munkám. Egy gyógyszertárban dolgoztam, ma viszont 67 százalékos rokkantként a beteg szememmel csak a családomnak élek. — Tényleg nem voltam mindig vak, csak szemüveges — veszi át a szót János. A kislányomat egészen hároméves koráig láttam. Félelmetes ezt kimondani, de borzasztóan nehéz elfogadni, hogy az ember egyik napról a másikra semmit sem lát az őt kő.'ilvevő világból. — Milyen volt a beilleszkedés? — Nagyon nehéz. A könyvek hiánya jelentette az egyik legnagyobb gondot. Én, aki éjszakákat olvastam át, kénytelen voltam félretenni őket. Julika ismét magunkra hagy minket, mert az apróság a másik szobában keservesen sími kezd. — Nehéz velünk, látókkal élni? — kérdem, amikor bezáródik az ajtó. — Értem mire gondol. Mi lelkileg sokkal sérülékenyebbek vagyunk mint a többi ember. Senkitől nem kérünk sajnálatot, de a segítség néha jól jönne. Elég sok a gonosz ember. Hetekig nem tudtam túltenni magam azon az eseten, amikor egy férfi, látva fehér botomat, utánam szólt az utcán. „Ott megy a vak koldus.” —Azt mondják, hogy a vakoknak sokkal kifinomultabb a tapintásuk, minta látóké... — Tudtam, hogy rá fog kérdezni, már vártam is — mosolyodik rám házigazdám, beszélgetésünk alatt talán először. — Ismeri a Braille- írást? Várjon, mutatok ilyet — feláll, és magabiztos léptekkel a könyvespolchoz lép. Végighúzza kezét a sorokon, majd kiemeli a vakírással készült könyvet. Hirtelen lehajol, és kicsit megijedtem, mert azt hittem, elesett. — Csak egy kis morzsa volt a talpam alatt a padlószőnyegen — tartja elém a tenyerét. Felüti a könyv fedelét, s elém- tárul egy ismeretlen világ. — Az elbeszélés címe: A nagyenyedi két fűzfa — olvassa fennhangon. Hát ma már csak ez maradt nekem — simogatja meg a borítót. Amíg a régi pénzérmék voltak, eljártam vásárolni, mert meg tudtam különböztetni a húszasokat, tízeseket, forintosokat. Most már csak a házimunkába segítek be, ha éppen nem vagyok szolgálatban. — Milyen házimunkába? — kapom fel a fejem meglepetten. — Például az ablakpucolásba. Kitapogatom az üveget, megfogom a rongyot, és a többi szinte már megy magától. Végighúzom az ujjam az üvegen, ahol megáll, ott kosz van. — Említette a munkáját. Hol dolgozik? — A kórházban vagyok telefonközpontos, immár 17 éve. — A szabadidőben mi nyújt szórakozást? — A sorstársaimmal alakítottunk egy irodalmi kört. Évente négy-öt műsort adunk elő, különféle ünnepségeken. —Mi az, ami így 51 évesen a legtöbbet jelenti az életben? — Természetesen az unokám. Ő mindenért kárpótol, Isten ajándéka. Ha vele lehetek, sikerül az összes rosszat, szenvedést elfelejtenem, ami ért. — E hét szombaton van a Fehér bot napja. Mit jelent ez az Ön számára? — Bízom benne, hogy legalább ezen a napon másképp gondolnak ránk az embertársaink. Nagyon kérem őket, tartsák meg segítő szándékukat felénk! Sikli Tímea AZ R-KO-N KFT 1994 IX. 26.-ÁN MEGVÁSÁROLTA A SZABOLCS HÚSIPAR ....... HÚ SFELDOLGOZÓ ÜZEMÉT ÉS VÁGÓHÍDJÁT A TERMELÉST 1994 X. 30 IG MEGKEZDJÜK R KO m KFT A Húsipar már hosszú hónapok óta nyűglődött, kínlódott, s ami a legfőbb, felszámolás alatt állt. Hallottunk ezt, hallottunk azt, de biztosat senki nem tudott mondani. Nemrégiben azonban megoldódott a probléma, az üzemet sikerült végre eladni. — A héten már egy táblával találkozhattunk a bejáratnál, amely az önök „megváltását” hirdeti... — Való igaz. Hosszú idő után végre pont került az ügy végére, a felszámoló ez év szeptember 26-án bejelentette, hogy a második pályázatot sikeresnek ítélték meg, és a gyárat 100 millió forintért a R-KO-N-nak. illetve a mögötte álló kollektívának ítéltek oda — mondja Németh József ügyvezető igazgató. — Tudomásuk szerint volt-e önökön kívül más pályázó? — Információink szerint nem. (Ezt a hírt egyébként megerősítette a beszélgetésen jelen lévő felszámoló cég munkatársa is.) — Igen sokakat érint, és még többen kíváncsiak arra, hogy mi lesz ezek után az üzem sorsa. Leépítik, vagy az eddigiek szerint működtetik tovább? — A 30 éves tradíciót szeretnénk tovább folytatni. Ezután is azokat a termékeket fogjuk készíteni, melyeket a vásárlópiac ismer és szeret. Természetesen új termékekkel is megjelenünk majd a palettán, elsőként a Rokonok fóliás sonkával jelentkezünk majd. Terveink szerint napi 2-2,5 tonnát fogunk gyártani. — Más új termék? — Egyelőre semmi mással nem akarunk előrukkolni tekintettel arra, hogy a piaci kínálatunk teljes és minden igényt kielégítő. — Mikor kezdik a termelést? — Október végén már szeretnénk indulni. Természetesen eleinte még nem tudunk teljes gőzerővel dolgozni, a maximális termelést csak az év végére, jövő év elejére érjük el. Addig is folyamatosan növeljük a teljesítményt. Elsőként szalámikat, sonkákat, füstölt húsokat és szalonnákat gyártunk majd, a többi termékre pedig a második lépcsőben állnánk rá. — Úgy tudom, a dolgozókat régebben elengedték, akkor kifog dolgozni? — A felszámoló valóban elengedte őket felmondással, így most egy teljes állományt kell felvennünk. Elsősorban a régi dolgozókat értesítjük, és majd meglátjuk, hogy mennyire töltik fel a létszámot. A hiányzókat azután természetesen kívülállókból pótoljuk. Végül is különösebb változásra, illetve változtatásra nincs okunk, hiszen már két éve - igaz csak bérlőként - együtt dolgoztunk az itteni kollektívával. Az üzem életében alapvető változást csak az jelent majd, hogy megszűnik a dolgozók létbizonytalansága. És még valamit el szeretnék mondani, amire mindannyian büszkék vagyunk: az üzem leállása alatt is kielégítettük maximálisan mind a megyei, mind pedig a városi igényeket, mert működtettük a szárazárukészletet és a bajai, illetve a balmazújvárosi gyárunkból folyamatosan szállítottuk az árut. Úri Mariann Búcsú Yvonne-tól Csend honol néhány napja a nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnáziumban. Nem szól az iskolarádió, a diákok lehalkítják hangjukat, nincs jókedvű szaladgálás, elnémultak a derűs baráti eszmecserék. A döbbenet csendje ez. Egy osztályteremben három piros rózsa fekszik a pádon. Gyertya fénye világítja meg a hervadó virágokat. Nemrég még egy kislány ült itt. Vidám volt, tele életkedvvel, tervekkel, csupa mosoly és fiatalos elán. „...súlyos közlekedési baleset...fának ütközött egy Opel...három halálos áldozat...” Hidegen koppannak a szavak a dobhártyán, hogy aztán atombombaként robbanjanak szét az agyban. Nem tudjuk elhinni, képtelenek vagyunk felfogni, hogy Ő, PONT Ő, akit már eddig is jócskán próbára tett a sors. Nemrég veszítette el édesanyját, családja fele Németországban él. Most, mikor már minden rendeződni látszott: továbbtanulási tervek, megjelent a „Nagy Ő”, a gyermekkori álma, az ejtőernyőzés is megvalósult. Mikor eldöntötte, hogy ejtőernyőzni fog, ismerősei döbbenten kérdezték: Nem félsz kiugrani a semmibe? O erre nevetve válaszolt: A fejemre eshet egy tégla, abba is belehalhatok. Nem, Yvonne, nem esett fejedre tégla. Egy kegyetlen, hideg októberi éjszaka végzett Veled. A sors bebizonyította, tudja hatványozni a fájdalmat. Édesapáddal együtt az autóban ért utol a halál. Könny gyűlik tanár, diák szemében. Pillantásból is értjük egymást. Milyen átok sújt bennünket, krúdysokat? Négy éve minden búcsúzó évfolyamnak megvan a saját, személyes tragédiája. Ő a negyedik a sorban. Négy fiatal, értelmetlenül véget ért élet... Nézem az iskola évkönyvét, melyből kedvesen mosolyog rám a csinos, tizenhét éves lány, Szabó Yvonne. Az abszurd rémálomnak tűnő valóság - egy ifjú élet tragédiájának utolsó felvonása hétfőn lesz. Barátaid, barátnőid, osztálytársaid, tanáraid, ismerősök és részvétet érző ismeretlenek jönnek el, hogy végső búcsút vegyenek Tőled. ÉG VELED YVONNE, MINDENKINEK HIÁNYOZNI FOGSZ! Domokos Nóra Pályázat Az Állami Népegészségügyi és Tiszti- orvosi Szolgálat pályázatot írt ki az „Egészségesebb Közösségek Díj” elnyerésére. A pályázatot az amerikai Healthcare Forum is támogatja. Azok a regionális, városi és kisebb közösséggek pályázzanak, akik új módszerekkel, akciókkal kívánják az élet minőségét, a lakosság egészségi állapotát javítani. A győztesek részt vehetnek az 1995-ben San Diegoban a WHO által rendezett „Egészséges Régiók” világkonferenciáján. Jelentkezési határidő: 1994. október 30. További információk az ANTSZ epidemiológiai és egészségvédelmi osztályán szerezhetők be. F. S. J. Tábla a Húsiparnál A tradíciót folytatni akarjuk
