Új Kelet, 1994. szeptember (1. évfolyam, 137-162. szám)

1994-09-20 / 153. szám

UJ KELET MEGYÉNK ELETEBOL 1994. szeptember 20., kedd 5 Lovagias felvételek Lapunkban többször találkozhattak olvasóink Tatár Csaba felvételeivel. Kevesen tudják, hogy kollégánk igazi lovag. Nemrég avatták a Templomos Lovagrend tagjává 16 társával együtt Vár­palotán. Olovagságát a lovagrend tör­ténetéről kérdeztük. — A rend 1118-ban, Jeruzsálemben alakult. A 11 alapító atya a király előtt tett fogadalmat, s mindjárt ajándékul kapta a királyi palota egy részét. Mivel hajdan itt állt Salamon király temploma, az el­nevezésen sem kellett sokat töprengeni. Fehér köpeny ben jártak, szigorú szabályok szerint éltek, s ami a legfontosabb, csatában is készen voltak meghalni a keresztény értékekért. A XIV. század elejére létszámuk elérte a húszezer főt. Jelképei lettek a keresztes hadjáratok lovagi ideáljának. A moha­medánok rettegtek tőlük. Közben — Jeruzsálem elestekor — áttették székhe­lyüket Ciprusra. Hatalmas anyagi források álltak mögöttük, s a gazdasági hatalom könnyen politikai hatalomna csaphatott volna át — hogy a mai divatos szó- használattal éljünk. A feltételes mód nem véletlen. Akkor is megvolt már az irigység a világi hatal­makban, így az anyagilag lecsúszott, a rendnek is tartozó Szép Fülöp francia ki­rály pápai jóváhagyással lefogatta az akko­ri nagymestert, s több társával együtt Párizsban máglyára küldte. Ja, és a Rend vagyonát természetesen megszerezte. A rend 400 évig Skóciában élt tovább, majd 1705-ben visszatért Franciaországba. Or- leánsi Fülöp lett a Nagymester, s a Ver- sailles-ban elfogadott regula azóta is több­kevesebb módosítással érvényben van. Az osztrák—magyar monarchia területén az 1800-as évek elején vetették meg a lá­bukat. Nem szimpatizáltak a fasizmussal, Hitler elől Portugáliába menekültek. Ott él a jelenlegi Nagymester: Gróf dón Fernandó Campelló Pintó de Sousa Fön­tés. Bajban lenne őgrófsága, ha rákiál­tanának valahol: Állj, ki vagy? Mire ki- modaná, rég le is lőnék! Szerencsére a rend már nem katonai jellegű, főleg intellek­tuális híveket toboroz. 1947-től nemcsak katolikus, de protestáns hívek is beléphet­nek tagjai sorába. A magyar rendtar­tomány 1945-ben elhagyta az országot, s 1990 után kezdenek újra gyökeret verni itthon is meg a többi volt szocialista országban. Fotóriporterünk az ifjúság körében vég­zett nevelőmunkája elismeréseként tehe­tett lovagi fogadalmat. A Magyar Cserkész lapjain is találkozhatunk felvételeivel. Vele együtt további öt cserkésztiszt tett Várpalotán fogadalmat. Ott volt például a Cserkész Mentők vezetőnője, a Cserkész Díszszázad parancsnoka, Vitéz plébános és a pincehelyi polgármester is. Zmeskall Mai írásunk főszereplői három meghatározó stílust képviselnek a zene világában. A „kis hercegnek” elkeresztelt Prince, a gitáros Gary Moore és a magyar Sziámi új anyaggal jelentkezett - határta­lan örömünkre. Kezdjük a sort Prince-s,zel. Legutóbb ti­zenöt éves jubileumára több lemeze látott napvilágot, de ez mind válogatás, illetve kiadatlan koncertfelvételek gyűjteményét képezték. A sajtó kíváncsiskodói ilyenkor persze kérdésekkel bombázzák az előadót: Mikor várható az a bizonyos új Long Play? Nem várt válasz érkezett. Hivatalosan be­jelentette, visszavonul a lemezkészítéstől. Aki komolyan vette, az tévedett, mert 1994- ben is hallatott magáról az erősen szexuá­lis beállítottságú színpadi show-man. Come (Gyere) címmel tizenhatodik al­bumával rukkolt elő. Mintha concept anyagot hallanánk, hisz a tíz szerzemény egybefüggő történetről tanúskodik. Eső­csobogással vezeti fel a számok kezdő tak­tusait, ami később funky ritmusokkkal folytatódik. Ismétlődő párbeszédek Prince és egy női hang tolmácsolásában. Sajnos a szöveg nincs feltüntetve a kis füzetecs- kében, de ez mit sem veszít az értékéből. A régi világát tárja elénk ez a fiatalember, aki reméljük, kielégíti rajongóit a Batman, a Purple Rain, a Sign O' The Times c. lemezek után. Gary Moore. Ha ezzel a névvel találkozik a honi blueszenében járatos, rögtön meg­jegyzi: a volt Colosseum, Thin Lizzy gitárosáról van szó. Szólópályafutása során együtt dolgozott Greg Lake-kel, a Rainbow és a Whitesnake együttes tagjaival. Új lemezéhez a segítség nem akármilyen „figuráktól” érkezett. A legendás Cream formáció két tagja, Jack Bruce és a dobos Ginger Baker sietett Gary barátunk mellé. Az Around the next dream címmel elkészített anyag erősen Cream- beütésről, hangulatról árulkodik, ami per­sze nem baj. Baker és Bruce a Cream fel­bomlását követően kísérleti muzsikát produkált, itt-ott még sikerrel. Gondolom, örömmel nyúltak vissza a gyökerekhez. Egy érdekesség! A basszusgitáros Jack Bruce nem elégedett meg állandó hangszerével, magához hívta az inkább komolyzenében használatos mély hangú csellót. Már csak egy dologra lennék kíváncsi: vajon, ha Eric Clapton beszállt volna a munkálatokba, lehet, hogy új Cream-ről beszélne a világ? Hazai információ. A júliust a törökbálinti stúdióban töltötték Sziámiék. Az eredmény: vadonatúj CD és szövegek. Az olyan vagy! c. korong borítójára egy iskolába készülő fiúcskát szemeltek ki áldozatul. A várt szín­vonal, ami a lemezzel kapcsolatban fel­vetődött, nem okozott csalódást. Profi ze­nészek, találó szövegek jellemzik a közel egyórás műsort. Miiller Péter Iván nem hazudtolja meg magát, amikor az első két CD gondolatmenetét viszi tovább. Kiragad­va egyet a Puszta vagy semmi c. kom­pozícióból: Ez itt nem Kelet, Ez itt nem Nyugat, Ez itt nem Észak, Ez itt nem Dél, Nincsen itt tavasz, Nincsen itt nyár. Nem jön az ősz. Ide nem jön a tél. Felföldi Oszkár Szalka bonsaiok mögött Megyénknek, de elsősorban a szat­mári rész legnagyobb városának, Máté­szalkának, egyik büszkesége a Szatmár Múzeum. Különleges kiállításai, rendez­vényei számos látogatót vonzanak, so­kan közülük vissza is járnak ide. Dr. Csen’enyákLászló muzeológust, a Szat­már Múzeum igazgatóját kérdeztük: — Milyen kiállítások találhatók most a múzeumban? — Kettőt kell megemlítenem, az egyik a Rodolfó emlékkiállítás, ami a világhírű bűvész személyes kellékeit mutatja be. Ezeket az örökösök — a Gálvölgyi család — a kecskeméti Szórakaténusz múzeumnak ajándékoz­ták, az vándoroltatja az anyagot az országban. A hónap végéig látható nálunk. A másik a Mátészalka várossá nyilvánításának 25. évfordulójára Bácsi Krisztián által készített, a várost bemu­tató fotók tárlata, amely október kö­zepéig tekinthető meg. Van még egy ál­landó tárlatunk, ez a népi közlekedés, teherhordás eszközeit tárja a nagyközön­ség elé. — Tipikusan szatmári eszközöket, szekereket gyűjtenek? — Nem kimondottan. A szekerezés az egész európai kultúrában megtalál­ható, de speciálisan tudjuk, hogy miért is történik épp itt, Mátészalkán a szekér­gyűjtés. A Trianont követő időszakban az egész csonka Szatmár megye mú­zeumok, könyvtárak, gimnáziumok nélkül maradt, minden a másik oldalon volt. Hosszú halogatás után az 50-es, 60- as években kezdődött a gyűjtés. Torkos József szervezett munkája nyomán nőtt ez ki később a Szatmár Múzeummá. Nem akartak egy sablonos helyet létrehozni, valami különlegességet kerestek, így ju­tottak el a szekérgyűjtéshez, amihez a téeszesítés szolgáltatott bőséges alap­anyagot. A szekér az embert egész életén át végigkísérte. Ezzel hozták a bábát, ez­zel mentek a menyasszonyért, ezzel vit­ték a koporsót a temetőbe. — Ma már ezt a szerepet a gépkocsik vették át. Önök évről évre rendeznek autókiállítást. Van ebben valami célza­tosság? — Igen, ez a régi és az új kor közle­kedésének eszközeit állítja párhuzamba. A „Szatmári Autókiállítás”-nak szeret­nénk hagyományt teremteni, mert ez olyan embereket is behoz, akik egyébként nem mennek múzeumba. — Hányán látogatják a kiállításokat? — Itt is érvényesül a piac törvénye. Ha megfelelő kulturális kínálat van, akkor megfelelő a kereslet is. A másik fontos dolog az, hogy a kiállításainkról tudjanak. Ismertetni kell a médiában, szórólapon, plakátokon őket. Korábbi látogatottságunk évi 3500-4000 fő volt, az elmúlt évben pedig 25 ezer látogatót regisztráltunk. Ebből 20 ezret a környékbeli iskolák ad­tak. — További tervek? — A következő kiállítás egy erdélyi faragóművészé lesz, ezt követi Antall István és Csutkái Csaba fotóművész közös kiállítása, ezenkívül festmény és bonsai kiállítást tervezünk, ez utóbbit árusítással egybekötve. Ezeket követi egy írógéptörténelmet bemutató ki­állítás, és egy tárlat Oravecz Attila deb­receni fotóművész aktfotóiból. — Ezek megvalósításához pénz kell. — Az állami költségvetésből a me­gyei önkormányzaton keresztül kapjuk a pénzt. Ebből élünk. —A kultúrára egyre kevesebb jut. Ho­gyan látja a múzeum jövőjét? — Eddig nem voltak fenntartási gond­jaink, de az elkövetkezőkben számítha­tunk tudományos kutatásokra szánt ki­adások meghúzására, de akár létszám- csökkentésre is! — Most hányán dolgoznak itt? — Hatan vagyunk. Ebben benne van­nak a takarítók is, tehát ez nem sok. Meglehet, hogy később négy embernek kell ellátni azt a munkát, amit most hat­nak. — Nagyon megragadott a bonsai kiállítás, amit említett. Mikorra tervezik ennek a megnyitását? — Szeptember vége felé. Lehetséges, hogy abban a teremben lesz, ahol most a fotókiállítás van, így ez is megmarad háttérnek. A rendezvény várhatóan egy hétig tart majd. Dojcsák Tibor Kollégánk a középső sorban balról a második. Mögötte a cserkész mentők főnökasszonya, mert a lovagrend a gyengébb nem számára is nyitott. A nevét nem adja a „benzines" Jobban megéri, mint gürizni A volt Jugoszlávia területe embargó alatt áll. Az országba benzint bevinni nem le­het, viszont a törvény azt nem tiltja, hogy amikor az autó elhagyja az országhatárt, tele legyen a tankja. Az élelmesek kihasználják a lehetőséget, kapva kapnak az alkalmon, és jó pénzért árusítják a hazai üzemanya­got. A skála széles, nemcsak a déliek, a Szeged környékiek próbálkoznak, hanem az ország többi részéről is megfordulnak ben­zinüzérek. A fiatalok együtt, összefogva, magukon és határon túliakon segítve, rendületlenül hordják az üzemanyagot. Megyénk fia sem hiányozhat közülük! — Hogyan indultál el? — kérdeztük az inkognitóba vonult 18 éves fiatalembert. — Sokat hallottam róla, számomra könnyű munkának és jó keresetnek ígérke­zett. Úgy gondoltam, hogy lemegyek Szege­dre, és ha beindul az üzlet, ott is maradok. — Hogyan kezdted? Milyen befek­tetésekre volt szükség? — Mindössze egy autót kellett vennem, olyat aminek a lehető legnagyobb a tankja, így egy régi Audi mellett döntöttem, amibe 70 liter üzemanyag fér. Vannak persze az autóban olyan helyek, ahol pár flakont még el tudok helyezni, tehát összesen 90 liter benzint vihetek át egyszerre. —Miután megvetted az autót, elindultál vele Szegedre... — Igen, ott beálltam az első utamba kerülő benzinkúthoz, hogy teletankoljam, és ekkor összefutottam az egyik ismerősöm­mel. O elmondta, hogy szintén benzinezik, s ma már ötödször fordul. Tőle tudtam meg, hogyan zajlik az üzletelés, ő segített az első alkalommal. Két autóval indultunk, de már csak engem engedtek át a határon, így az autóját visszaküldte, és velem jött. Elmond­ta, hogy az út szélén nagyon veszélyes lead­ni a benzint, mert a rend őrei árgus sze­mekkel figyelnek. Legjobb, ha sikerül ki­alakítani egy olyan állandó partnert, akinek a lakása udvarán mérhetjük át az üzem­anyagot. Aznap azt az egyet fordultam, akkor még csak 60 litert adtam le. 108 márkát kaptam érte, tehát 1,80-ért sikerült lepasszolni. Később rájöttem, hogy ez nem volt valami jó ár. Ekkor nyertem ötezer forintot az egy fordulón. Aznap panzióban aludtam, később már csak az autóban. — Mikor indult be igazán az üzlet? — Egyik este kint voltam a vámnál — épp nagy volt a forgalom a német vendég- munkások miatt —, nem láttam értelmét végigállni a sort, ezért megpróbáltam az árok mellett elmenni. Ez nem sikerült, visz- szafelé többen is érdeklődtek, mi van elöl. Ok is megpróbálkoztak, beálltam hozzájuk, elindultunk a sor mellett, egymás mögött 10-en 15-en. Sikerült. Aznap este 3-at for­dultunk. Ekkor ismerkedtünk igazán össze, ettől kezdve megbeszéltük, mikor, hol találkozunk, mikor indulunk vissza. — Hogyan alakítottad ki a kapcsolatai­dat a szerbekkel, kinek adtad le a benzint? — Amikor átértünk a határon, emberek álltak az út szélén, akik megállítottak, mert kell nekik benzin. Jobb esetben az illető nem az út szélén veszi át, hanem elvisz a lakására, ahol már nem veszélyeztetnek a rendőrök. Nekem szerencsém volt. Hamar megismerkedtem a szerb férfival, meg­beszéltük, hogy rendszeresen fogom hozni neki a benzint. Ekkor megszűnt a rizikó. — Mennyit fizetnek az üzemanyagért? — Ez az árfolyam szerint változik, 1,80- tól 2 márkáig fizetnek a 98-asért. 32-33 forintot keresek literenként. A benzinkút­nál csalnak az órák, a kútban lévő spirállal manipulálnak a benzinkutasok. Egy litert mutat ugyan, de az autóba csak körülbelül 9 deci kerül. Erre a saját káromon jöttem rá, amikor megtankoltam 70 litert a tankba és 20 litert a kannába. Egy liter az út oda, egy vissza. Leadtam a kinti ismerősömnek 85 litert és visszafelé a vám előtt leállt az autó. 3 liter eltűnt! Sőt! Nemcsak csalnak, de a benzin is sokkal rosszabb minőségű a határnál, mint itt Szabolcsban. A rossz üzemanyag miatt kikészül a karburátor, el­dugulnak a fúvókák. Mindennapos feladat­tá vált a karburátor tisztítása. — Elégedetlen vagy? — Á, azért nem. Jól lehet vele keresni, de nagyon kell vigyázni! Legfőképpen a rendőrökkel! A kinti zsaruk alaposan átné­zik a kocsit, keresik mi az, amiért meg tud­nak büntetni. Ha valaki belép egy ország­ba, akkor hallgatólagosan elfogadja annak törvényeit. A barátomat 100 márkára bün­tették, mert 40 fokos melegben nem tudta felmutatni a hóláncot. Ez náluk kötelező, előírás. Mindenesetre: kerülni kell őket! Ezenkívül jól meg kell válogatni az illetőt, akinek leadjuk a benzint. De ezzel együtt jobban megéri, mint gürizni! Az otthoni havi tízezret itt egy-két nap alatt játszva meg lehet keresni. Farkas Zsuzsa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom