Új Kelet, 1994. szeptember (1. évfolyam, 137-162. szám)
1994-09-05 / 140. szám
MEGYÉNK ÉLETÉBŐL ÚJ KELET 1994. szeptember 5.. hétfő Sűrűsödő programok Baktalórántházán A baktalórántházi fiatalok nem panaszkodhatnak, egyre több rendezvényük, kulturális lehetőségük van. Kezdetben szinte osak a mozi működött, a székek is rögzítve voltak, nem nagyon lehetett szórakozni. Két éve viszont a művelődési ház egyre fejlődik, sűrűsödnek a programok. Mindennek oka, helyesebben okozója Majoros Péter, kulturális menedzser. — Agrárműszaki végzettségem van, de mindig is az ilyen dolgok érdekeltek. Mikor lejárt a klubvezetői megbízásom, jelentkeztem ide, és immár két éve dolgozom a baktalórántházi művelődési házban. Nehéz a változtatás, de megindultunk. — Mi volt az első lépés? — Legelőször is a székeket tettük mozgathatóvá, aztán erősítőt, hangfalakat, keverőt vásároltunk. Megigényeltem egy fiatal érettségizett fiút a munkanélküli központból, ő jön a barátaival, és szereljük a fény- és hangtechnikát. — Mihez kell ez a rengeteg modern felszerelés? — Péntekenként diszkót tartunk, ahová most már 300-an beférnek. Büfével, két kidobóval és rendezőséggel dolgozunk, nincs verekedés, senki nem kötözködik. — Más rendezvények? — Rendszeresek a színházi előadások, bekapcsolódtunk a Kisvárdai Határmenti Napokba. Szeptembertől újra beindulnak a délelőtti és délutáni meseelőadások, valamint ősszel már az óvodások nemrég megalakított bábegyüttese is fellép. Márciusban az etnikumra való tekintettel megrendeztük a cigányegyüttesek találkozóját, aminek hatására itt is alapítottunk egy ilyen együttest Rőzseláng néven. — Egy művelődési ház profiljához hozzátartoznak a szakkörök. — Igen, rengeteget tervezünk. Többek között majorettcsoportot, ami szerintem ünnepségeken nagyon jól mutat, néptáncot szintén szeretnénk. Ősszel alakítunk irodalmi kört, és ha sikerül, egy nyugdíjas klubot a regionális központban. Ott egyébként szervezek kiállításokat is, tehát akik kevesellték a kultúrát, meg lehetnek elégedve. — Szavaidból úgy veszem ki. hogy te sem panaszkodsz, de mindenütt vannak hiányosságok. — Valóban, rettentően kellene egy kisebb helység, olyan klubjellegű. Volt rá eset, hogy srácok a fiúöltözőbe hoztak számítógépeket, programoztak, csereberéltek, remekül szórakoztak és napok alatt összebarátkoztak. Koroknai Edit Védett területek megyénkben (1 •) A liszavasvári Fehér-szik Manapság a televízió segítségével távoli országokba juthatunk el, csodálatos tájakat ismerhetünk meg. Sokan talán nem is gondolnák, hogy hozzánk sokkal közelebb, megyénk határain belül milyen természeti kincsek rejtőznek. Ezek többségükben mindenki által felfedezhetők, látogathatók. Kis sorozatunkkal segíteni szeretnénk mindenkit ezeknek a tájaknak a megismerésében, s reméljük sikerül többeket rávenni, hogy turistaként közelebbi barátságot kössenek szép környezetünkkel. Fehér gólya vadászat közben Ez a terület Tiszavas- váritól 4 km-re keletre található, a 36. számú főközlekedési út szomszédságában. 1977-ben nyilvánították védetté a 165 hektáros szikes tavat, amely Magyarország legészakibb ilyen területe. A természetvédelmi területen a madárvilág a legismertebb, hiszen rendszere- semvizsgálják az itt élő állományt. Az átvonuló és az itt fészkelő fajok számára egyaránt jelentős. Állandó lakó például a fokozottan védett fajok közül a gulipán, a kanalas réce, a széki lile, a nagy kócsag. A tavaszi és őszi madárvonulás idején sok réce, fehér- és feketególya, kanalasgém, bakcsó, szürke gém pihen meg, és szerzi itt táplálékát. Szárazság idején csökken a madarak száma, ilyenkor más tájakon néznek élelem és fészkelőhely után. A száraz idő miatt ezen a nyáron is csak a kiszáradt tómeder látványa fogadja az átutazót, ám ősszel újra visszatér az élet. , A madarakon kívül a figyelmes temészetjáró találkozhat itt kétéltűekkel (pl. kecskebéka, mocsári béka, vöröshasú unka), a hüllők közül a fürgegyíkkal és a vízisiklóval, az emlősöket pedig a törpeegér és a pézsmapocok képviseli, de láttak már itt vadászó vörös rókát és vadmacskát is. Ez a gazdag állatvilág — a főút közelsége ellenére — itt békében él, hála a még idejében történt védetté nyilvánításnak. Az idelátogatók az út mellett kialakított parkolóból szemlélhetik a tájat és az élővilágot, ezért egy jó távcsövet célszerű magukkal vinniük. Véletlenül kiderült, hogy tudok lengyelül Az újságíró diplomata Nagyon szép hangja van. Messzezengő, meleg, oda kell rá figyelni és jó hallgatni. Manapság ez már nem elemi elvárás egy rádióstól, sok egyéb szempont előzi meg az alkalmassági követelmények között, de mégsem hátrány, hajói szól a tudósító hangja. A nyolcvanas évek elején az egész ország megismerte ezt a barna baritont, mert ráadásul nagyon érdekeseket mondott Lengyelországról. Például, hogy sztrájkolnak. A szocialista országok sajtójában átmeneti nehézségeknek, zavargásoknak, maximum munkabeszüntetésnek illett nevezni, amiről Szilágyi Szabolcs kerek-perec megmondta, hogy sztrájkolnak a lengyelek. Szakmai körökben idehaza sok irigye támadt akkoriban: micsoda mázlista, kikap egy teljesen érdektelen, talán még unalmasnak is mondható varsói tudósítói megbízást, s tenyerére veszi a lengyel történelem. Nem múlhat el krónika nélküle. Ilyen izgalmas korszakban nem kunszt karriert építeni! — így az irigyebbjc. Mai eszünkkel persze hozzátehetjük, nem elég a tálcán kínálkozó lehetőség a szakmai teljesítményhgz — láttunk rá bőven példát a közelmúlt televíziójában, rádiójában. S ennek a tapasztalatnak a birtokában nyugodtan elhihetjük, ember kellett a feladathoz. — Meg szerencse — teszi hozzá az egykori és mai varsói tudósító. — Vagy csoda. A lengyel tudósítói munkám csodája, hogy hagyták elmondani, mi történik Lengyelországban. Hárs István akkori elnök úgy döntött, a tények jöhetnek, de kommentálni tilos, kioktatni meg pláne. (Mai tudásunk szerint ez a legkorszerűbb közszolgálati újságírás lényege.) — Ennek aztán kétféle hatása lett — folytatja a nyári szabadságát töltő újságíró. — Egyrészt Lengyelországban elismerték a munkámat és segítettek, meghívtak mindenhová, ahol éppen történt a történelem. Walesát még villanyszerelő korából ismerem, könyvet is írtam róla. Később, 1989-ben jelent meg. Másrészt akaratlanul kialakítottam itthon a lengyelekről egy olyan képet, hogy ezek örökké elégedetlenek, lusták, amihez később még társult, hogy: és jönnek ide seftelni. Ami nagyon igaztalan kép. Igyekeztem is helyreállítani a lengyel imázst később, a tudósítói munkámról szóló könyvemben, a Varsói krónikában. Hogy milyenek a lengyelek, azt kevés magyar tudhatja nála jobban, hisz ma már ugyanannyi gyökérszálacskával kapaszkodik ahhoz az országhoz, mint...Magyarországhoz. Kis híján azt írtam, mint „szülőhazájához”, de Szilágyi Szabolcs Nagyváradon született. A családi legendárium gondosan őrzi a történetet arról, miként menekült 1944-ben a háborúba a háború elől a pe- dagóguscsalád. Hogy majdnem elveszett a kétéves fiúcska, amikor a menekültvonat váratlanul továbbindult. Épp csak felhajították a vonat tetejére, s aztán adták, dobták kézről-kézre a száguldó szerelvény tetején, míg csak végre az anyai karok között találta magát. S aztán hányódott itt az anyaországban is eleget a menekültcsalád a korszak oktatáspolitikájának szeszélye szerint, míg végre a nagyon vágyott Nyíregyházára nem értek. Akkorra azt is tudta, hogy újságíró akar lenni, s ez az elhatározása hol másutt születhetett volna meg, mint Lengyelországban. 1957 nyarán történt, hogy mint nagykőrösi gimnazista egy diákcsoporttal Lengyelorszába utazhatott két hétre. Az ottani ifjúsági lap fiatal riportere interjúvolta meg, talán csak azért éppen őt, mert jól beszélte az oroszt. Az eset következményei messze előre meghatározták a fiatalember életét: — Kivettek a csoportból, a lengyel lap elintézte, hogy egész nyáron ott maradhassak. Cserkészekkel táboroztam, rengeteg barátot szereztem, s megtanultam az első ezer szót lengyelül. Ezt követően minden nyarat, minden szünidőt Lengyelországban töltöttem, s az említett riporternek, Zofia Mechockának köszönhetően újságírónak készültem. Ennek még az se mond ellent, hogy mégis katonatiszti főiskolán tanultam tovább, mert az álmaimon csavartam egyet, hogy én akkor katonai újságíró leszek. Látva azonban, hogy ezek itt közönséges híradós csapattisztnek kezdtek képezni, az első adandó alkalommal kereket oldottam a honvédségtől. No csak azért, hogy aztán újságíróként majd megint angyalbőrbe bújjék, de előbb nyolc színes esztendő telik el a Kelet- Magyarországnál munkával, tanulással, aminek az újságírói mellett a könyvtárpszichológia szakos diploma a hozadéka. 1971 megint egy fordulópont, s persze, hogy Lengyelországban vesz kanyart Szilágyi Szabolcs élete. Kicsit kiégve, kicsit megroggyanva vakációzni zavarja Ordas Nándor főszerkesztő. Az IBUSZ-irodában azonban nem tudja elkölteni az észhez- téréshez kapott főszerkesztői dotációt, mert helyette tolmácsnak viszik Katowicébe diákokkal, csakhogy megtalálja azt a tüneményes lengyel nőt, Ilonát, aki azóta is hűséges társa hol Magyarországon, hol Lengyelországban. Szilágyi Szabolcs nagyon szívesen meséli ezt a történetet társaságban új barátainak, azt hiszem, mindig megérinti az eset romantikája. De azt is, hogyan vetkőz- tette ki a mundérból Samu András később, hogy helyettese legyen a nyíregyházi rádióban. — 1974-től 1979- ig voltam a nyíregy-* házi rádiónál. Fiatat csapat volt, s jó részével — így mondom — lehetett műsort csinálni. Itt találtam meg leginkább önmagam. Régi kollégák neve után kutat az emlékezetében, de félbehagyja a felsorolást, sötétkék szeme felragyog, más jutott eszébe: — Lengyel tudósító meg úgy lettem, hogy 1977-ben a vidéki rádiósok vetélkedőjén véletlenül kiderült, hogy én tudok lengyelül. Az elnök akkor vett észre, s közölte is hamarosan, hogy én leszek a rádió következő varsói tudósítója. Erről a korszakról mindent elmesél a már elmlített könyv. De hogyan lett a tudósítóból diplomata? — Valakik „kinéztek” erre a feladatra, úgyhogy 1987-ben letettem a külügyi szakvizsgát, hogy ha majd megüresedik a sajtóattaséi állás Varsóban, elfoglalhassam. Ez a korábbi varsói időszak következménye, folyománya. 1989-ben mentünk ki ismét, tehát diplomataként ért a rendszerváltás. Az volt a dolgom, hogy figyelemmel kísérjem, hogyan alakul a Magyarország-kép, s azt igyekezzek befolyásolni. Egészen 1993 nyaráig.— Beszélgetésünk idején tetőzik a lengyel nagykövet, Engelmájer Ákos „ügye”. Nem lehet hát nem megkérdezni, mit tenne most sajtóattaséként? — Engelmájer a főnököm volt. Most már egy éve nem mellette dolgozom, és két hete itthon vagyok, ennek alapján mondom a véleményem. Ő nagyon népszerű volt Lengyelországban már akkor is, amikor még nem volt diplomata, és any- nyit beszélgetett a lengyel kollégákkal, hogy azzal újságoldalakat lehetne megtölteni. Most, hogy a Külügyminisztérium döntött a kérdésben, hogy marad, csak egyet lehet tenni, megakadályozni, hogy továbbgyűrűzzön az ügy. Gondoskodni róla, hogy más magyar érdekességekkel foglalkozzon a lengyel sajtó. A továbbiakban pedig az alapján kell megítélni a nagykövet urat, ahogyan ezt a kormányt képviseli. Szilágyi Szabolcs tavaly nyáron azért nem kért hosszabbítást a Külügyminisztériumtól, mert tudta, a Rádiónak tudósítóra lesz szüksége. Nyugati mintára amolyan „magántudósítóként" dolgozik, újfajta modellt honosítva meg. — Állandó tartózkodási engedéllyel kettős állampolgárként települtem le Varsóban. A rádiós, tévés tudósítói munka mellett egy magánvállalkozásba is beszálltam, az InfoNet NewService sajtóügynökséget két régi rádióssal, a Washingtonban élő Horvát Jánossal és a ma is nyíregyházi Szikora Andrással csináljuk. így hát a nyíregyházi szabadságba is vegyült némi munka, beszélgetésünk idején is jobbára a kis számítógép fölött könyököl, üzleti tervet csinál egy új ötlethez, a magyarországi pártok és szervezetek hírleveléhez, fordít szakadatlan, mert az InfoNet nyeli a híreket. Fürgén járnak ujjai a számítógépen, míg Ilona kedves kérlelhetetlenséggel el nem csomagolja előle, mert indulni kell haza, Varsóba. Veszprémi Erzsébet
