Új Kelet, 1994. szeptember (1. évfolyam, 137-162. szám)
1994-09-10 / 145. szám
UJ KELET 1994. szeptember 10., szombat TÁRSADALMI ÉRDEKKÉPVISELETEK Civil parlament Szilágysomlyón az emberek barátságosabbak Vendégek Nyírbátorban Egyre többet olvashatunk, hallhatunk arról az igényről, hogy erősödjenek a civil szervezetek, bővüljön társadalmi tevékenységük. A civil szervezetek az állampolgárrá válás színterei, sokszínű tevékenységükben megtaláljuk a kulturális, az egészség- ügyi, a környezetvédelmi és más feladatokat, problémákat. Olvashattunk arról, hogy a kormány alkotmányos kötelessége az érdekelt társadalmi szervezetekkel való együttműködés. így várhatóan felértékelődnek a helyi társadalmi szerveződések és úgy tűnik, egyre nagyobb hangsúlyt kap a velük való együttműködés az önkormányzatok részéről is. Ezek a különböző típusú és tartalmú szerveződések a helyi közélet nélkülözhetetlen részei. Néhány, mint például a környezetvédelmi, a falu- és városvédő egyesületek. a népfőiskolái mozgalom, a nyugdíjasok szövetsége, vagy a kertbarát mozgalom az utóbbi esztendőkben jelentősen kiszélesedtek. Jó lenne, ha megyénkben is több helyen jönne létre érdemi együttműködés az önkormányzat és a helyi egyesületek között, ugyanis ritkán hívják meg a társadalmi szervezetek képviselőit üléseikre. Nagyobb odafigyelést érdemelnének, különösen most, az önkormányzati választások előtt. A megyénkben tevékenykedő társadalmi egyesülések, szerveződések zömét a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Megyei Szervezete, röviden: a TESZ fogja össze. Jelenleg a megye különböző településeiről 59 tagegyesület tartozik a megyei szövetséghez. A közelmúltban megalakult a civil parlament megyénkben is. A TESZ várja a társadalmi szerveződések további jelentkezését a megye városaiból. falvaiból. Az a városban terjedő hír, hogy „román” gyerekek érkeznek a nyírbátori 4. sz. Általános Iskolába, már önmagában is érdekes. Az, hogy ezek a gyerekek magyarul beszélnek, lehet meglepő is. Annak viszont aki tudja, hogy a tizenötezer lakosú erdélyi város, ahonnan jönnek, egykor a Báthoriak „sasfészke” volt, majdnem teljesen magyar lakossága a trianoni országcsonkítással került Romániához, annak ez természetes dolog. — Ehhez még tegyük hozzá, hogy városunknak testvér- városi kapcsolata van Szilágysomlyó- val — tájékoztatott a vendéglátó, Barna Gábor igazgató. — Ez a mostani találkozás, amikor is harmincöt gyereket fogadunk három napra, a kapcsolat kezdete, az ottani oktatási intézmény és a mi iskolánk között. A háromnapos, zsúfolt programban szerepel többek között tanítási óra látogatása, fagylaltozás, városnézés, kulturális műsor, valamint debreceni kirándulás. — Nagy szeretettel jöttünk, bár a határ elválaszt bennünket, de itthon vagyunk! — köszönte meg a vendéglátást Szakács Mária szilágysomlyói aligazgató. — Nagy megtiszteltetés volt, hogy Petróczki Ferenc polgármester úr fogadott, és nagyon megható, hogy milyen szeretettel beszélt a gyerekekhez. Itt van a mi iskolaigazgatónk is, aki nem tud magyarul, én tolmácsolok neki, de elmondhatom és a gyerekek is tanúsíthatják, örömmel jött, mert minden kis sikernek együtt örvend a tanítványaival. — Harmadszor vagyok Magyarországon — mondta nem kis örömmel Demar- tini Zorán. — Eddig Miskolcon és Egerben voltam, ahol a törökök ellen harcoltak a magyarok. Elolvastam az Egri csillagokat, és amikor a várban jártam, úgy éreztem, hogy a múltban vagyok. Nem sokat tudok a magyar történelemről, mert nálunk románul tanítják a románok történetét. Én máris jól érzem magamat, pedig nem régen érkeztünk. Nagyon szép ez a város, ahogy a kilátótoronyból néztük. — Az én anyukám magyar, apukám román — magyarázta felnőttes komolysággal Crucerescu Linda. — Van egy fiútestvérem, akit úgy hívnak, mint az első magyar királyt, és a nevét is pontosan úgy írja, hogy István. Olyan furcsa, hogy itt minden magyarul van kiírva, mert nálunk csak románul lehet kiírni. Igaz, ez nekem nem jelent nehézséget, mert otthon is mindenki anyanyelvemet beszéli. Én már nagyon sokat jártam Magyarországon, de nemcsak a családommal, hanem mint kiscserkész, Mezőtúron is voltam táborban. Azon csodálkozom, hogy nálunk az emberek barátságosabbak mint itt. Szeretnék úgy hazamenni, hogy sok élményem legyen, hogy ha apukámék kérdeznek, legyen mint mondani. — Az én családom még a Lindáénál is bonyolultabb, mert édesanyám németlengyel csládból származik, édesapám meg magyar, — magyarázta tudományos alapossággal Fehér Andrea. — Ezért is érdekel a magyar történelem, meg azért, mert nálunk nem lehet ezt tanulni. Vannak könyveim, tudom a történelmet, mert tanár szeretnék lenni. Voltam már több helyen is történelemtáborban, mert Joikits Attila. örmény származású tanárom azt mondta, ennek a népnek a történelmét tudni kell, mert ez mindenkit befogadott történelme során és senkit nem üldözött. Amikor Csíkszeredán voltam, ahol a világ minden részéről voltak magyar gyerekek, éreztem, hogy milyen sokan vagyunk. Már alig várom, hogy találkozzam a nyírbátori gyerekekkel, mert szereték velük levelezni. Addig még van egy kevés idő, eszem valamilyen fagylaltot, mert itt olyan finom. Jó lenne, ha már holnap volna, mert akkor nézzük meg a múzeumot!-—A testvérem a budapesti egyetemen tanul, már többször meglátogattuk kocsival — közölte rajongással Berek Szilárd. — Én már láttam a Mátyás templomot is, meg a Margit-szigetet. Kevesen tudják, hogy nálunk, Szilágysomlyón is van vár, csak nagyon rossz állapotban. Érdekel Nyírbátor, de most nem amiatt izgulok, hanem a kulturális műsor miatt. Van egy iskolai együttesünk, amely szintetizátorral, gitárral játszik és én vagyok a dobos. Remélem tetszik majd az itteni gyerekeknek, mert a magyarországi együttesek szerzeményei mellett saját számainkat is játsszuk. Már látom, hogy jó lesz itt lenni. Az időjárás is jó. Remélem nagyon hamar viszonozzák a vendégeskedésünket a nyírbátoriak! Aradi Balogh Attila Megnyílt Északkelet-Magyarország legnagyobb babaáruháza Nyíregyházán. Négyszáz négyzetméteren, az Inczédy sori volt gyógyszertár helyén széles áruskálával várja a vásárlókat Az ember legyen képes saját maga meghatározására a világban Mező tanár úr kutatásai Amikor a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán felkeresem, éppen a tanévkezdést megelőző felkészülés kellős közepén találom. Utóvizsgázó fiatalok, leltározóívek és tanszékvezetői értekezlet között szorított időt számomra dr. Mező András főiskolai tanár, kandidátus, a főiskola nyelvészeti tanszékének vezetője, hogy életéről beszéljen. Elsősorban arra voltam kíváncsi, milyen a szakember és az ember, akit a megyei önkormányzat augusztus 20-án kitüntetett. — Harmincéves oktatási és kutatási munka után nem csoda, ha már nem látszom fiatalnak, bizony, fehér a hajam, és a derekam sem úgy működik, mint azelőtt. Otthon, az orosi kiskertemben is keményen megdolgoztatnak a gyümölcsfák, a szőlő, amelyek a feleségemmel kialakult munka- megosztásban az én gondozásomra várnak. De egyáltalán érdekel-e ez valakit? —Azt hiszem, minden kíváncsi embert; legkivált azokat, akik valaha tanítványaid voltak, illetve akiket ők tanítottak; továbbá, akiket érdekel a magyar nyelv, amelyért élsz — egyszóval a kedves olvasóinkat... Hogyan lettél nyelvész? — Humán érdeklődésű diák voltam. írogattam is, de hamar felismertem, hogy ahhoz nincs elég tehetségem. Jó tanuló voltam, ma is rengeteg verset tudok, nagyon szeretem az irodalmat, de az egyetemen rám a legnagyobb hatást a nyelvészek és a történészek — a szakma nagy öregjei — gyakorolták. Ez meghatározta egész életemet. Nagyon izgalmas feladat a régmúltban, annak emlékeiben kutatva rátalálni a mai nyelvet meghatározó összefüggésekre, okokra, rokonságokra. —Bábel keresése? — Nem, az túl messzi van, az történelem. A nyelvek keletkezésének problémája a nyelvtudomány eszközeivel nem kutatható. Hanem azokra gondolok, amelyek a nyelvemlékekben — elsősorban az írottakban — és az élő nyelvben megtalálhatók. A mai élő nyelvek előtörténete körülbelül a múlt század végére már megnyugtató alapossággal ki volt dolgozva. Nincs okunk kételkedni a finnugor, sőt az uráli nyelvrokonság, származás dolgában. Még akkor sem, ha időnként divatos tanok próbálnak rokonítá- si lehetőségeket bemutatni egészen más nyelvekkel. Ezek azonban felszínes dolgok. Nem mind tudományos alaposságú. Összekeverik a véletlen egybeeséseket, a véletlen egymásra hatásokat a nyelvfejlődéssel. A nyelvész kutatónak abból kell kiindulnia, hogy a nyelvtörténet a művelődéstörténet szerves része. Nem érthetjük meg a nyelvemlékeket, a nyelv változásának, fejlődésének szabályait, ha nem próbálunk meg belehelyezkedni az adott kor emberének lelki világába! Szeretném, ha tanítványaim is úgy éreznék, ha a Halotti beszédet olvassák: „Láttyátuk, feleim, szümtükkel, mik vogymuk...”, hogy a prédikátor, aki azt lejegyezte, ősünk volt, és fontosnak tartotta magyarul elmondani (és lejegyezni) a halottbúcsúztatót abban a korban, amikor pedig kizárólag latinul volt szokás egy egyházi férfiúnak megszólalnia. S vajon ma már nem nyelvemlék-e Petőfi verse? Melyik mai költő merné leírni az egyébként oly dallamos és áhítatos versében ezt a monoton sort: „Mely nyelv merne versenyezni véled?” Nyelvtörténészi feladat lehet rámutatni: a költő ezzel az egyhangú sorral valójában a természet páratlan gazdagságát akarja szembeállítani a gyarló ember kicsinységével... —A mai irodalom, újságírás, élőbeszéd is késztet nyelvészkedésre? — Csak ha rossz nyelvhasználattal találkozom. S nem csak az irodalmi és köznyelvi szabályainak betartása vagy megsértése szempontjából. Természetesen ezt oktatjuk, de elfogadhatónak tartom az eltéréseket is, ha a helyükön használják azokat, pl. a tájnyelvet és az argót. Leginkább az bosszant, ha hozzám és nekem szólnak, írnak, de nem az én nyelvemet használják... Én főként a tulajdonnevek kutatásával foglalkozom. Kandidátusi értekezésemben a hivatalos helynévadással foglalkoztam a magyar nyelvterületen 1970-ig. Ennek az az érdekessége, hogy a földrajzi tulajdonnevek, azok történeti változásai rávilágítanak a névadó emberre, annak történelmi körülményeire. Legújabban a települések templomi védőszentről származó elnevezése foglakoztak Érdekes, hogy a középkori templomok építésekor a névadót mely körből választották. Hadd említsek egy megható példát! A tatárjárást követően épült két templom, nem is közel egymáshoz. Mindkettőnek Szent Eustachius lett a névadója. Az okmányokból kiderült, hogy építésüket IV. Béla rendelte el, s tudjuk, hogy a magyar király és családja milyen keserves sorsot ért meg. S a névadó: hagyományok szerint a kétségbeejtő helyzetben lévő családok védőszentje volt... — Mire használható ez? — Arra, hogy az ember képes legyen saját maga meghatározására a világban. Ugyanarra, mint minden más társadalom- tudomány. A kutatás és az oktatás szervesen összefügg. Nem elegendő mások gondolatait, tudását továbbadni, elszajkózni. Hogy hitelesebben oktassunk, hozzá kell tennünk saját egyéniségünket. Mint ahogy elvárjuk növendékeinktől, hogy az itt eltöltött négy év alatt „építsék fel” saját tanáregyéniségüket, alapozzák meg szakmai jövőjüket! Nem szabad az itt tanultakkal megelégedni, megállni. S azt hiszem, ezt többé-kevésbé sikerült is eddig elérnem, elérnünk. Talán nem mindenkinél egyformaeredménnyel. De meggyőződésem, hogy az általános követelmények mellett szinte mindenkiben akad valami különleges, egyéni érték, csak elő kell azt hívni, vagy megtanítani arra, hogyan csalogassa elő saját magából. Ennek eredménye csak később derül ki, sokszor csak évek, évtizedek múlva. — Szavaidból nyilvánvaló magyarázatot kapok arra, hogy a kitüntetésed indokolásában miért szerepel az oktatómunka és a megyéhez kötődő kutatás. De mit jelent életedben a társadalmi szerepvállalás? — A kitüntetés ténye valóban meghatott. Engem korábban „nem halmoztak el” kitüntetésekkel. Soha nem tolongtam a közszereplésekért, mert mindegyiket hallatlanul komolyan vettem, akár ünnepi szónoklatra, nemzetközi tudományos előadásra kértek fel, vagy általános iskolába hívtak, hogy beszéljek a magyar nyelv szépségeiről. Talán ez utóbbira még hosszabban készültem... És... igen... a Szemle. A folyóirat szerkesztésére azzal kért fel Gyúró Imre megyei tanácselnök-helyettes:—Tudod, ebből nem fogsz meggazdagodni, de örülnék, ha vállalnád! — Vállaltam, bízva, hogy képes leszek megfelelő folyóiratot szerkeszteni munkatársaimmal. Sem ebből, sem másból meggazdagodni tényleg nem sikerült, de nem csak anyagi gazdagság létezik; a Sza- bolcs-szatmár-beregi Szemle országos jelentőségű folyóirattá vált — amint azt ennek megítélésére illetékes véleményekből tudom. S ez őszinte örömmel tölt el! Erdélyi Tamás Fotó: Bozsó Katalin
