Új Kelet, 1994. augusztus (1. évfolyam, 111-136. szám)
1994-08-26 / 133. szám
10 Amerikából jöttek A Borosnyai fivérek Borosnyai Szabolcs Huszonkét éves, 197 cm magas, bedobójátékos. Már tíz éves korában kosárlabdázni kezdett, s mindig kitűnt korosztályából játékával. Tizenhat évesen kadett válogatott, tavaly a huszonkét év alattiak válogatottjának volt a tagja. Erőssége a betörés, egy egy ellenijáték és a távoli dobások — mondja róla öccse, Balázs. hK — Szabolcs, hogy volt az, hogy a lakosban kezdeti kosarazni az öcséd? Nem az udvarra gondoltál? — Nem, nem, emeletes.házban léyő lakásban nőttünk fel. Amikor kosarazni kezdtem, Balázst is nagyon érdekelte a dolog. Mikor edzésről hazaértem, részletesen be kellett számolni neki, hogy aznap mit csináltunk. Volt egy teniszlabdája, s ő azzal végigpróbálta a gyakorlatokat. A szobánk ajtaját résnyire kinyitotta, s az volt a kosár, oda kellett betalálnia. Ilyenkor az alattunk lévők is tudták, hogy hazaértem az edzésről, és most ő gyakorol. — Balázs, mit tanultatok Amerikában a kosárlabdáról? — Ott minden iskolában van csapat, s számon tartják a legjobb játékosokat. Ha egy iskola azzal büszkélkedhet, hogy egy egyetemi válogatott, vagy netán NBA- játékos abba az intézetbe jár, akkor az évekig megemeli az iskola rangját, s sokkal többen igyekeznek oda jelentkezni. Egyébként a játékban az egy egy elleni harcmodort gyakoroltuk legtöbbet. Azt hiszem, ezt a mérkőzéseken is tudjuk kamatoztatni. Amerikából jöttek, mesterségük címere: kosárlabda. Aki ismeri a nyíregyházi TK kosarasait, kitalálhatta, csak Borosnyai Szabolcsról és öccséró'l, Balázsról lehet szó. A zalaegerszegi fiúk a nyugati határ menti megyeszékhelyen kezdtek kosarazni, aztán Szabolcs két évet, Balázs egyet az óceán másik partján töltött. Az Egyesült Államokban, a kosárlabda őshazájában és fellegvárában sokat tanultak a játékról. Most mindketten a nyíregyházi főiskola angol szakos hallgatói, s mellette a TK-t erősítik. Szabolcs az elmúlt évben biztos kezdő volt a csapatban, de Balázs is egyre több játéklehetőséget kapott. — Szabolcs, hogy kerültetek egyáltalán a tengerentúlra? — Családi kapcsolatok révén először én jutottam ki, eredetileg egy évre mentem, de aztán kaptam még egy éves ösztöndíjat. Balázs is így került ki. Sajnos, hosszabb ideig nem maradhattunk, mert ott, ha ösztöndíjas vagy, akkor is tetemes összegbe kerül az élet. Ezt nem tudták volna szüléink támogatni. —Balázs, úgy tapasztaltam, hogy a pályán te vagy az impulzívabb, bátyád sokkal nyugodtabb. Belülről is így látod? — Ennek több oka is van. O már tapasztaltabb, két évet játszott Zalaegerszegen. Nekem még sokkal kevesebb a rutinom. Az is igaz, hogy a vérmérsékletünk is eltérő. — Miért pont Nyíregyházára jöttetek játszani? — Ebben döntő volt az a lehetőség, hogy itt tovább tanulhatunk, a másik fontos ok, hogy NB I-es csapat van a városban. Egyébként Zalaegerszegre mindig visszavárnak bennünket — mondja Szabolcs. — Mi a véleményetek, hogyan fog szerepelni a TK? — Mindenképpen elsők akarunk lenni Borosnyai Balázs Húszéves, a lakásunkban kezdett kosarazni, tizenegy éves korától játszik rendszeresen. Ő is bedobó, a kosárra törései jelentenek komoly veszélyeket az ellenfélnek, emellett nagyon gyors. A távoli dobásokban még kell javulnia. Egy évet töltött a tengerentúlon, egy évig a TK szerződtetett játékosa, ősztől főiskolai hallgató angol szakon. Azért is jött velem Nyíregyázára, hogy minél többet játszhasson, mert a kosárlabdát csak a pályán lehet megtanulni — mutatja be bátyja, Szabolcs. az alsóházban. Aztán ki kellene vívnunk a legjobb tizenkettőbe jutást, az bizony hosszú menetelés lesz — válaszol Balázs. — Egyénileg milyen pontátlaggal lennétek elégedettek? — Az a fontos, hogy nyerjünk, ha nem sikerül kosarat dobnom egy mérkőzésen, az jóval kisebb baj, mint ha kikap a csapat — mondja Szabolcs, s Balázs is egyetért vele. A két fiúnak nem lesz könnyű dolga, hisz a pályán és az iskolában is helyt kell állniuk. Mindketten pedagógusok szeretnének lenni, ami nem is meglepő, hiszen Zalaegerszegen élő szüleik is ezt a hivatást gyakorolják. Az angol nyelv tanulása jelenti a kisebb gondot nekik az iskolában, de a nyelvtant nekik is el kell sajátítaniuk. Most Nyíregyházán laknak, s egy év után már megszokták, hogy önálló háztartást vezetnek, és mindenről maguk gondoskodnak. Mindkettek azt vallják, ha sikerül csapatot alkotni, akkor feljebb kerülhet a TK. Révay Zoltán Hívták Győrbe, Kisvárdára, Debrecenbe A gólkirálynő még nem tud mindent A nyíregyházi NB I/B-s kölcseys lányok egyik igen meghatározó játékosa a 18 éves Kulcsár Anita. A szerencsi lány pályafutását 3. osztályos korában szülővárosában kezdte el, ahol édesanyja’ volt az edzője. A családi fészek nyújtotta biztonságból azonban korán kikerült. Az általánosból kétfelé vezetett az út. Az egyik Miskolcra, a másik pedig Nyíregyházára. Mivel a család feje szabolcsi születésű, s jól ismerte az itteni helyzetet, szerencsésebbnek vélte lánya fejlődését Nyíregyházán. így került Anita a Kölcseybe. ahol szeptembertől a utolsó évét kezdte el. — Három év elteltével hogyan tekintesz vissza korábbi döntésedre? — Biztosan állíthatom, nem bántam meg, hogy ezt az iskolát választottam. Itt nagyon szép sikereket értem el. Két esztendővel ezelőtt a megye legjobb kézilabdázónőjének választottak, s ugyanebben a tanévben az iskola „Jó tanuló-jó sportoló” versenyen első helyezést értem el. Ez utóbbit a következő évben is sikerült megtartanom. Külön öröm volt számomra, hogy az első bemutatkozó NB Il-es szezonban a mezőny gólkirálynője lettem. Kulcsár Anita Mindezekért nagyon sok köszönettel tartozom az edzőmnek, Hadobás Istvánnak, hisz a tehetség önmagában kevés. Persze még korántsem tudok mindent, hisz egy jó pap is holtig tanul. — Az utóbbi időben több élvonalbeli egyesület megkeresett. Ennek ellenére maradtál, ml az ami itt tart? — Valóban hívtak Kisvárdára, Győrbe és Debrecenbe is. Egyrészt azért döntöttem a maradás mellett, mert úgy érzem, még itt is tudok fejlődni. S mivel most lesz az érettségim, a középiskolát a Kölcsey- ben akarom befejezni. — Mérkőzésenként mindig egyike vagy a legtöbb gólt dobónak. Hogyan tudod ezt elérni? — Amennyire tőlem telik, mindig megpróbálok maximálisan jól játszani, s a problémáimat soha nem viszem a pályára. — A suli befejezése után hová jelentkezik egy jó tanuló, jó sportoló? — A Testnevelési Egyetemen szeretnék tovább tanulni. Ezért nagyon kemény munka vár rám ebben az évben. Ennek ellenére szeretnék még az NB I/B-s bajnokságban is minél jobb teljesítményt nyújtani. Tóth Katalin Halárér kispályás bajnokság A Nyírbátori Határőrigazgatóság ezen a héten szerda estétől péntek délig rendezte meg az immár hagyományos országos kispályás labdarúgó-bajnokságát Nyírbátorban. A rendezvényen a határőrség és a határőrséghez kapcsolódó területek csapatai vehettek részt. Szám szerint 15 gárda érkezett az ország minden részéből. A programban nem csak a labdarúgó-mérkőzések szerepeltek, hanem kulturális rendezvények is. A szerda esti megnyitón fellépett a nyírbátori Ifjúsági Pövószenekar, a kis- várdai majoré» csoport, a balkányi Nyírség Táncegyüttes, a nyíregyházi Reflex táncstúdió és az IQ 40 humoristaduó. Csütörtök délelőtt négy csoportban kezdődött el a bajnokság, sajnos hamar kiderült, hogy a helyi gárda az idén szerényebb teljesítményre képes. Erejükből csak a 13. helyre futotta. A győztes a Határforgalmi Igazgatóság (Budapest, Ferihegy), megelőzve Orosháza, Balassagyarmat, Győr, Zalaegerszeg és Sopron legénységét. A bajnokság gólkirálya Czibulya István (Balassagyarmat) lett, aki tíz gólt szerzett. A legjobb játékosnak járó címet Lippai Sándor (Ferihegy) nyerte el. Különdíjat kapott legsportszerűbb csapatként a helyi nyírbátori együttes is. Mint Bara György alezredes úr, a Nyírbátori Határőrigazgatóság szervezési igazgató- helyettese elmondta, kicsit szomorúak, amiért nem sikerült a csapatuknak előrébb végezni, összességében azonban elégedett, hiszen egy sikeresen megszervezett rendezvényen vannak túl. Egymás után most ötödik alkalommal kapták meg a lehetőséget, hogy megrendezzék a bajnokságot, és szeretnék, ha jövőre újra itt találkoznának a határőrség hivatásos és polgári állományának legjobb csapatai. Külön öröm számukra, hogy a rendezvény nem maradt meg a határőrség berkein belül, hanem sikerült bekapcsolni a várost is, nagyon sok érdeklődője volt a színpompás megnyitónak, a kispályás mérkőzéseknek, a nagypályás barátságos labdarúgó öregfiúk találkozójának. Remélhetőleg jövőre ha színvonalban előre jutni nem is tudnak, de legalább ilyen sikeresen zárják majd a rendezvényt. A vb-döntő játékvezetője: Puhl Sándor Puhl Sándor csütörtökön jött, látott és győzött Nyírbátorban. Több százan ostromolták a labdarúgó világbajnokság döntőjének játékvezetőjét egyetlen aláírásáért. Ezen a napon Puhl Sándor a határőrség országos kispályás labdarúgó-baj- ndkságának volt a díszvendége. Több, mint ezer ember előtt közmegelégedésre vezette a határőrség válogatottja és a nyírbátori öregfiúk mérkőzést. A találkozó szünetében a szurkolók közül kihámozva sikerült szót váltani vele. — Gondolom, július közepe óta ezerszer nyilatkozott már róla, de kérem beszéljen most az Új Kelet olvasóinak is a világbajnokságon szerzett élményeiről. — Annál felemelőbb érzés nincs egy játékvezető életében, mint hogy világbajnoki döntőt vezessen. Én elmondhatom magamról, hogy a semmiből indultam, fokról fokra léptem előre a ranglétrán. Amikor valaki elkezdi a játékvezetést, nem álmodhat arról, hogy hová fog eljutni. Mindig a következő küszöböt átlépve tűztem magam elé újabb célokat. Számomra annál felemelőbb érzés nincs, mint hogy Magyarországot képviselhettem a világbajnoki döntőn. — A saját mérkőzésein kívül milyen találkozókat látott a világbajnokságon? — Szálláshelyünkön a televízióból igyekeztem nyomon követni a mérkőzéseket. Úgy ítélem meg, hogy a nagy meleg ellenére igen színvonalas volt a világbajnokság. Több igen izgalmas összecsapást láttam, mely játékvezetői szemmel is hordozott magában tanulságokat. Örömmel vettem, hogy a FIFA- nak köszönhetően a „tiszta” játék felé indult a világbajnokság lebonyolítása. — Hogyan készült fel a döntőre? — A fizikai felkészülést itthon becsülettel elvégeztem. Természetesen akkor még nem azzal a céllal, hogy majd erre a döntő miatt szükség lesz. A fináléra a helyszínen pszichésen készültem fel, de azt nagyon nehéz pontosan megfogalmazni, hogy miként tettem. Általában a hazai mérkőzések előtt is van erre egy sajátos, jól bevált módszerem. Egyszerre két- három dolgot is csinálok: zenét hallgatok, tévét nézek, rejtvényt fejtek. Tehát megpróbálok ezzel a megosztott figyelemkoncentrációval a mérkőzésekre hangolódni, hiszen ott sem mindig csak egy dologra kell figyelni. Lehet, hogy ez valakinek túl „egyszerre” dolognak tűnik, de nem tudtam új dolgot kitalálni a világbajnokságra. Természetesen az olasz-brazil mérkőzés előtt nem tudtam aludni, akkora feszültség volt bennem. Az ezt megelőző éjszaka pedig azért nem aludtam, mert akkor meg azért izgultam, hogy megkapom-e a döntőt. A játékvezetőnek egy pillanaton múlik a siker és a bukás, nem sok választja el a kettőt egymástól. — A játékosokból készült-e külön? — Én azt tartom, hogy nem szerencsés, ha egy játékvezető külön készül a játékosokból, ha a sztárok bűvöletében élJNem szabad, hogy nekünk akár pozitív, vagy akár negatív előítéletünk legyen bármelyik játékossal szemben. Alapvető, hogy minden külső körülménytől függetlenül vezessük a mérkőzéseket, a kritikus pillanatokban is objektiven döntsünk. — Ön jócskán megelőzte a magyar labdarúgást, hiszen a jelenlegi helyzetben elképzelni sem tudjuk, mikor kerül be a nemzeti tizenegyünk a világbajnoki döntőbe. — Nem tartom szerencsésnek az ilyen hasonlatokat. A játékvezetés a labdarúgásnak egy része. Szembe állítani, hogy ki tart előbbre, a labdarúgók vagy mi, nem egy szerencsés dolog. A játékvezetők pályája más fajta karriert fut be, mint a játékosoké. Az kétségtelen, hogy nagyon jó lenne, ha a magyar futball elmozdulna a holtpontról, és elindulna felfelé. Ez mind nekik, mind nekünk jó volna. Remélem, az én példám ösztökéli majd a labdarúgókat, hogy megpróbáljanak többet, jobbat nyújtani. Egyébként az, hogy én lehettem a vb-döntő játékvezetője, nemcsak az én sikerem, hanem a magyar labdarúgásé, a magyar sporté is. Nekik is egyfajta elismerés. — Hogyan éli meg a népszerűséget? — Nagyon egyszerűen: szerényen. Annál szebb dolog nincs a világon, ha valakit szeretnek és ünnepelnek. Ezt csak kezelni kell. Több száz meghíváson már túl yagyunk, és még legalább ennyi meghívás van előjegyzésbe véve. Igyekszem mindenhova eljutni, hiszen tartozom ennyivel a magyar szurkolóknak, akik közül nagyon sokan megírták, elmondták: nem is a döntőt nézték, hanem értem szorítottak. Én azt gondolom, hogy ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom bizalmukat. Száraz Attila
