Új Kelet, 1994. július (1. évfolyam, 85-110. szám)
1994-07-13 / 95. szám
Ui KELET MEGYÉNK ELETEBOL 1994. július 13., szerda 5 Nem kell más, csak egy albérlet... Éles szemmel, hegyes ceruzával A lépcsőházak ridegségében bizonytalanul nyílik az ajtó. Egy kisfiú arcáról lehervad a mosoly. Tanácstalanul áll előttünk, idegenek vagyunk. A nagyi is előkerül. — Itt nincs albérlet! — és már csapná is be az ajtót, de kolleganőmmel kérdések sorozatát zúdítjuk rá. Nem válaszol. Az persze kiderül, hogy hirdette szobáját, de valahogy mégis bizalmatlan velünk. Lassan július közepét írunk. A főiskolákra jelentkezők már megtudták az eredményeiket, s a sikeres felvételik után a vidékiek is elkezdhetnek gondolkozni azon, vajon zajos és emlékezetes hallgatóságuk alatt hol kívánják majd lehajtani fejüket. Akik az albérlet mellett döntenek, egyelőre nem lesz könnyű dolguk. Csakis az újsághirdetésekre hagyatkozhatnak, ugyanis városunkban egyetlen albérletközvetítő iroda sem található, amely megkönnyítené keresgélésüket. Nosza, irány az újságárus, éles szemmel, kihegyezett ceruzával próbálunk lecsapni az ajánlatokra. Talán kevesen vannak, akik szívesen megosztanák lakrészüket másokkal, alig akad pár cím a belvárosban... Tízemeletes bérházhoz érkezem, ötven körüli asszony nyit ajtót. (Később derül ki, hogy már hatvan is elmúlt.) Jövetelem célját megtudva azonnal hellyel kínál a rendkívül tiszta, rendezett lakásban. A kiadó szobában televízió, dohányzóasztal, két fotel, szekrény és két ágy található. A helyiség a gondozott virágokkal rendkívül barátságos, akárcsak a főbérlő, aki megengedi, hogy Anna néninek szólítsam. Verekedtek, felmondtam — Már több mint egy évtizede fogadok albérlőket. Az igazat megvallva vegyesek a tapasztalataim. Két lány volt itt legutóbb, rendesek voltak, csak hát valahogy másak a mai fiatalok. Továbbképzésre jártak, és nekem furcsa volt, hogy annak ellenére, hogy tanult lányok voltak nem köszöntek egész nap. Használták pedig a fürdőszobát, a konyhát is ingyen és bérmentve. — Megkérdezhetném, mennyibe került így az albérlet? —Fejenként négyezer forintot fizettek. Ebben minden benne volt. Olcsónak kell lenni, különben elriasztanám a jelentkezőket. A kevéske nyugdíjamból pedig meg kell, hogy éljek. Valamikor én is voltam albérlő, így tudom, milyen az, amikor a főbérlő a nyakamon ül. Én kitakarítok a szobában, leseprem a sarat a szőnyegről, de nem szólok ezért. Ilyen vagyok, alkalmazkodom. Arra a román férfira azért szívesen emlékszem, aki még segített is. Jól ápolt volt és becsületes. De lakott itt Míg idejutunk, földig ér a szakállunk... egy házaspár! Egyszer csak furcsa zajt hallok a fürdőszobából. Benézek, hát képzelje, vér volt a földön! Verekedtek. Mondtam nekik, ha ez így megy tovább, felmondom a szerződést. így is történt. — Mi tesz,ha most üresen marad a szoba? — Augusztusban újra meghirdetem. Nem hiszem, hogy ne akadna senki — mondja mosolyogva, s nem kételkedem optimizmusában. Vége a társalgásnak Nyomom a következő csengőt, talán kissé hosszan is. Mégsem jelentkezik senki. Indulnék, de a szomszéd ház szemfüles nénije odakiált, hogy nincs áram, hiába kísérletezem. Földszintes épület lévén kopogtatásra „hívogat” a hatalmas ablak, így i^iár más, hiszen egy középkorú férfi jelenik meg a kapuban. Már van albérlője, de ő nem tartózkodik ott. Szűkösek az anyagiak, azért választotta ezt a megoldást. Érzem, a társalgásnak ezzel vége, a kaput is bezárja. Kénytelen-kelletlen továbbálok. Nem szabad feladni — mondogatom magamnak, ahogy a következő cím felé visz utam. Kész disznóól! — Eszméletlen, hogy micsoda árak vannak! — néz az égre a fiatalember, s a hatás kedvéért fúj is egy nagyot. A kicsi fiú mellette közelebb húzódik apjához, mintha sejtené, hogy panaszkodás következik. — Egy bútorozott szobáért képesek elkérni tizennyolcezer forintot plusz rezsiköltséget. A Vasvári utcán tizenkétezerért kínáltak egy minigarzont. Eny- nyire tartották a miénket is, de feleségemmel lealkudtuk. Még szerencse, hogy szobafestő vagyok, mert ezt a kis lyukat látni kellett volna, milyen állapotban volt. Kész disznóól! A hűtő elromlott, a vízcsap csepegett, a csőtörést, mindent az én pénztárcámból javíttattuk. A főbérlőknek egy rakás pénze van, de még mindig nem kaptuk vissza a kiadásainkat. Három éve építkezünk, de addig is kell valahol lakni. — Meddig jártatok lakhely után? — Hónapokig. Még szerencse, hogy addig megvoltunk valahogy a szülőknél. Aztán kezdődött a sáskajárás. Volt, aki megijedt a gyerektől, hogy az összefirkálja a falat. Persze most is a játszótérről jöttünk, mert az öregúr rosszul lesz, ha a gyerek az udvaron van. Azt sérelmezi, hogy ott marad a lábnyoma... Mégiscsak a saját lakás lenne az igazi, nyugtázom, s többre nem is jutok, hiszen a meghirdetett albérletekbe nem jutok be, nincs otthon senki. Egy jó tanáccsal mégis szolgálok. Most még ne menjünk keresgélni, nem érdemes. Szemfülesek inkább egy hónap múlva induljanak vándorútra! Juhász Gabriella—Herczku Tünde Intézet intézetet követett Egy szép, nyugodt családot szeretnék Ricsi másfél éves, édesanyja, Tóth Anasztázia 19 múlt. Mindketten a nyíregyházi Anyás Csecsemőotthon lakói, és szinte elválaszthatatlanok. A fiúcska most végzett a tízóraival. Míg én Tázival beszélgetek, addig ő kicsit „átrendezi” a szobát. — Milyen volt a gyermekkorod, te hol nevelkedtél? — Két hónapos koromtól hosszú évekig ebben az otthonban éltem. A helyzet később sem változott, intézet intézetet követett. 18 évesen aztán kikerültem a biztonságos falak közül. — Mi történt veled aztán? — Nem sokáig élveztem a fiatalságomat. Megismerkedtem egy férfival, akitől teherbe estem. El akartam vetetni a babát, de a gyámügyön nem egyeztek bele. — Egyáltalán nem akartál gyereket? — Akkor még nem. Most már el sem tudnám képzelni az életemet Ricsi nélkül. A kórházból nem volt hová mennünk, ide hoztak minket. Ez az épület lett az otthonunk. — Mit tudsz a szüléidről? — Anyámról semmit. Apámmal és szüleivel nemrég ismerkedtem meg. A nagyanyámék azt ígérték, kivisznek innen minket. —Hogy találtál rájuk, és milyen volt az első találkozás az édesapád-dal? — Az itteni védőnőtől kértem segítséget, nála megvolt minden adatom. A „nagy találkozás” kicsit megrázó volt. Apám tudta, hogy létezem, de sohasem látott. Most éppen a hűvösön ül, azért mégis jó érzés, hogy tartozom valakihez — mosolyodik el nagy sokára. — Mi lesz veletek, ha kikerültök innen? — Sátoraljaújhely mellé költözünk Ricsére a nagyszülőkhöz, ha sikerül. Végre egy szép, nyugodt családot szeretnék, olyat, amilyenről kisebb koromban sokat álmodoztam. —Ricsi papájával tartod a kapcsolatot? — Nem! — szegi le a fejét dacosan.-— Van munkád? — Most még nincs, de augusztus elsejétől egy ruhagyárban fogok dolgozni. Nemrég végeztem el egy féléves varrónői tanfolyamot. — Mit veszel az első fizetésedből? — Semmit. Beteszem az OTP-be, később nagyon kell majd a pénz. Itt az otthonban mindenünk megvan, de a kinti világ nagyon kemény lesz. Sikli Tímea Mit vár az új kormánytál? Tóth István könyvtáros: — Vállalkozásbarát gazdaságpolitikát, stabil árakat, létbiztonságot! A többit megteremtjük magunknak. Fóti József nyugdíjas rendőr: — Az ígéretet, hogy szakértő kormány lesz. Ezt a felállított jelöltek ismeretében nem látom megvalósulni. Kópis Csaba munkanélküli: — Sok lóvét, munkahelyet. Lakásépítési lehetőséget, vagyis kölcsönt kis kamattal. Lengyel Katalin vállalkozó: — Ha nem csökkentik a kamatterheket a régi vállalkozók nem tudják fejleszteni tevékenységüket. Az újonnan vállalkozni akarók pedig be sem tudnak indulni. Lőkös Sándor nyugdíjas munkás: — Jobbat várok a munkásság részére, akiket munkanélkülivé tett az elmúlt négy év kormánya. Sokan már az öngyilkosság gondolatával foglalkoznak, mivel megélhetésük közvetlen veszélyben van. Munkát a munkásoknak! A nagy összegű végkielégítések ki- fizetését állítsák le! Ha a fentiek nem teljesülnek, akkor másképpen gondolkozunk. Id. Szaniszló József nyugdíjas gazdálkodó: — Mindegyik sok szépet és jót ígér. Ne csak ígérjenek, adjanak is. Ha betartják ígéretüket, meg leszek elégedve. Kép és szöveg: Pénzes László Főiskolai körkép (II.) A tanárképző főiskola után, a mindössze négy éve alakult egészségügyi főiskolán érdeklődöm arról, hogyan alakultak a felvételik. Itt Német Józsefié, tanulmányi előadó áll a rendelkezésemre: — Iskolánkban négy szak közül választhattak a fiatalok. Általános szociális munkás, egészségügyi ügyvitelszervező, védőnő és diplomás ápoló lehet belőlük. Ezenkívül Gyulán van egy kihelyezett iskolánk. Jelenlegi létszámunk 355 fő. Átlagban 20-40 hallgatót veszünk fel szakonként. Jellemző adat, hogy a fiúk száma (szakonként) nem haladja meg az öt főt. Az érdeklődés évenként változó. A ponthatárok is ezek szerint alakulnak. Nyári program? A diákoknak a szokásos gyakorlat a kórházakban. Egyébként helyszűke miatt épp most építenek tetőteret az épületre. Talán ez átmenetileg megoldja teremgondjainkat. Juhász Gabriella
