Új Kelet, 1994. július (1. évfolyam, 85-110. szám)

1994-07-29 / 109. szám

UJ KELET MAGAZIN m n 1994. július 29., péntek 7 Nemzetközi banda Magyarországon Nagy drogfogások Az elmúlt hónapokban négy nagyobb kábítószerfogása volt a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságnak, közülük a leg­jelentősebb a Vasad közelében leleplezett indiai kendertermesztő-telep. Ennek rész­leteiről tartottak szerdán sajtótájékoztatót a megyei kapitányság rendőrtisztjei. Amint elmondták: nagyszabású nemzet­közi kábítószer-kereskedő banda nyomára bukkantak a vasadi termesztőhely felde­rítésével. Az ügy előzményeihez tartozik, hogy a budapesti születésű Stefanissin Vilmos holland állampolgár mind gyakrabban lá­togatott haza, és egy barátja nevére meg­vette a kérdéses tanyát. Előzőleg már összetűzésbe került a holland rendőrség­gel, egyebek mellett kábítószer-kereske­dés, orgazdaság, fegyvercsempészés bűntettében. Most sem a szokványos gaz­dálkodás vágya hozta haza, hanem egy holland drogkereskedő maffia megbízá­sából vágott bele a mezőgazdasági tevé­kenységbe. Összesen 27 fóliasátor alatt, 1000 négyzetméteren látott hozzá a mari­huana alapanyagául szolgáló indiai ken­der termesztéséhez. A munkához a mil­liós értékű eszközöket a holland megren­delők szállították. Stefanissin Romániá­ban, munkatoborzó körúton nyolc magya­rul nem tudó alkalmi munkást fogadott fel, s azzal az ürüggyel hívta őket Magyaror­szágra, hogy paradicsomkertészetben kell dolgozniuk, jó fizetés mellett. A rendőrség kommandósok támogatásával csapott le az illegális drogtermesztő bázisra, később pedig egy Vác közelében álló tanyán foglalt le a vasadi termésből származó nagyobb mennyiségű indiai kendert Amennyiben a mostani termés eljutott volna Hollandiába, ott hozzávetőleg fél- milliárd forintért értékesítették volna. Az eset kapcsán kiderült, hogy Magyarország már nem csupán a nemzetközi kábítószer tranzitútvonalaként jöhet számításba, ha­nem a külföldi bandák megpróbálnak ter­mesztőbázisokat is kiépíteni. Az éghajlati adottságok ugyanis kedvezőek az indiai kender előállításához, s mivel rövidebb in­nen az útvonal a nyugati piacra, mint a hagyományos drogtermesztő ázsiai orszá­gokból, kisebb a lebukás veszélye is. Ste­fanissin, társaival együtt előzetes letartóz­tatásban várja a nyomozás fejleményeit. A tavaly megszigorított törvények szerint, kábítószer tiltott előállításáért akár 15 év börtönnel is sújtható. vm Medve a főié 31 Ausztria kis ország. Nincs neki Loch Ness-i szörnye, csak álmodozhat éve­ken át tartó nyári témáról, de még csak egy derék szemüveges kajmán sem ju­tott. Be kell érni azzal, ami van — Nur- mival, a barnamedvével. A derék jószágot néhány éve a környezetvédők telepítették be, illetve vissza az Ötsch- tal környékére, ahol azelőtt is élt tár­saival, amíg ki nem utasították onnan. Ez ellentétes a természet törvényeivel — kardoskodtak hívei, és energiát, ügyességet és pénzt nem kímélve, vala­hol Szlovéniában néhányat befogtak közülük, hogy aztán régi lakhelyükön szabadon engedjék őket. S mivel mind­egyiküket név szerint ismerték, sőt, meg is jelölték, nem volt nehéz sor­sukat figyelemmel kísérni. Egészen a közelmúltig ez örömet okozott. Kivéve, amikor aggodalmat. Tavasszal például: akkor egyikük, a Nurmi névre hallgató meszire elcsatangolt, és az egyik autóúton nagy délcegen átvág­va összetalálkozott egy még nála is rémültebb autóssal. A hölgyvezetőnek nem lett baja, a kocsinak és a macinak annál inkább: Nurmit hosszan ápolták a mautemi vadasparkban, míg gyógyultan távozhatott. Kérdés, mi történt a lelkében. Attól kezdve ugyanis fogyni kezdtek a környé­ken a juhok és bárányok. A felismerés, hogy egy ilyen 180 kilós medve nemcsak úgy legelészik, rossz sejtéseket támasztott. Mert mi lesz, ha Nurminak egyszer kedve lesz emberre is támadni. A széttépett jószágok száma kezdett aggasztó lenni. Akadt védőügyvéd és bizonyíték is: tizen­egy juhot igazolhatóan egy véreb tépett széjjel. Igaz, maradt még elég Nurmi rová­sán. A végső ítéletet mégsem a jószágirtás­nak, hanem egy különös tettének köszön­hette: Nurmi fényes nappal besétált Mariazell kellős közepébe, végig­gyalogolt a főtéren, fel egészen a Ba­zilikához. Ezek után a környezetvédők is megadták magukat, s elhatározták: Nurmit el kell távolítani! Most már napok óta marcona állatorvosok, ál­latápolók állnak bódítószerrel feltöltött fecskendőkkel készenlétben, hogy azonnal lőjenek, ha Nurmi jön, s aztán elkábítva elköltöztessék. Mautem, a vadaspark köszöni, még átmeneti időre sem kéri. Neki van bamamedvéje, lesz szaporulat is, és akkor kevés a hely. Másrészt az ideiglenes elhelyezés maga a gyilkosság: hamar hozzászok­na az emberekhez, és soha többet nem tudna szabadon élni — hangzik az érv. A vita egyelőre akadémikus: azóta Nurmit senki nem látta. Merre jár? Miután felbukkant Mariazellben, va­jon mi dolga lenne még a környékén? Ha a gyerek rosszkor jön — Jé, igazgató úr! Rögtön felismer­tem a rádiótelefonjáról! (Ifj. Csizmadia Attila rajza) Mutasd a tenyeredet és megmondom, hogy kellettél-e a mamádnak! — így fog­lalható össze annak a meglepő eredmény­nyel járó vizsgálatnak a következtetése, melyet Milánó egyik gyermekklinikáján végeztek. Hogy a kezünk „beszél”, erre nem csak a jósok figyeltek fel, hanem, mint tudjuk, a bűnügyi nyilvántartók is, de az a sajátos jegy, amelynek kiderítésére az olasz vizsgálatok irányultak, minded­dig megmagyarázhatatlannak bizonyult. Nevezetesen a balkéz mutatóujja és a hüvelykujj között, a tenyér szélén lévő kicsiny gyűrűről van szó. Federica Mor- mando pszichiáter és Franco Bertoncini kirológus — az ujjak jelbeszédével foglal­kozó kutató — az újszülöttek körülmé­nyeit tanulmányozva arra a következte­tésre jutott, hogy az összetéveszthetetlen jel a „nem szívesen fogadott gyerekek” tenyerében volt található. Vagyis akiket a terhesség során inkább elutasított volna az édesanyjuk, minthogy megszülje őket. A mintának tekintett 250 újszülött közül 50 gyermeknél találták meg az elnyújtott gyű­rűalakú jelet; 49 szülőanya el is ismerte, hogy sorscsapásként fogadta a terhességet. Ez az anyai elutasítás ugyan nem jelle­mezte a terhesség teljes időszakát, azon­ban néhány nap is elegendő volt, hogy a magzat valamilyen módon reagáljon erre az ingerre. Pontosabban: az anya vele kap­csolatos érzelmi megnyilvánulásra. A vizsgálat alátámasztja a biológia és a pszi­chológia megállapítását is, miszerint in­tenzív és nagyon fontos kapcsolat alakul ki a terhes nő és a magzata között, az utób­bira ható következményekkel — például a szenvedés érzésével. (MTI-Press) r SZAMARAI MELEGBEN Afrikai anziksz 3.­Egy igazi kiránduláson törtük a fejün­ket. A cél mindenképpen az volt, hogy minél délebbre, ha lehet turisták által nem látogatott településekre jussunk el. A kö­zelben találtunk is egy helyi érdekeltségű autókölcsönzőt. Ahdelaziz Sahbani úr barátságosan fogadott minket a külváro­si, ám légkondicionált irodában. — Mic­soda véletlen! — csapta össze a tenyerét. — Budapest csak egy ugrás Bécstől, én pedig Bécsben éltem tíz éven keresztül — mondta. — Pincérként kerestem a kenye­remet — örvendezett. Fiatalok lévén — köztünk diák is volt — a legolcsóbb autót kölcsönöztük ki 24 órára. Egy tűzpiros Peugeot 205-öst, öt dinár engedménnyel, hetven dinárért, azaz hétezer forintért. Mi­kor megtudta, hogy éppen taxit keresve a belvárosba tartunk, lehúzta a bolt rolóját és a kocsijához indult. Tiltakoztunk, míg végül, a kocsiban ülve meghívtuk őt, egy általa választott helyi étterembe, vacsoráz­ni. Kacskaringós esti utat követően egy országút melletti kicsiny étteremnél parkíroztunk le. Aziz leadta a rendelést, majd elnézést kérve elrohant, végleg be­zárni az este nyolcig nyitva tartó kölcsön­zőt. Lassan beestele­dett, s mi sóvárogva néztük a húsos-zöld­séges tányérokat ma­gunk előtt. Aziz csak ■;em jött, így némi ta­takodás után — mivel az övét még nem hoz­ták ki — hozzáláttunk a vacsora elfogyasz­tásához, ami nem volt könnyű, mert az elő­ételnek szánt étel ret­tentő csípős volt. Hiá­ba nőttünk fel fűszeres magyar ételeken, még­is könnyes szemmel néztünk egymásra. — Ez állati csípős, ezt le­hetetlenség megenni! — mondtuk egy­másnak eltorzult arccal. Hármunk közül én voltam az egyetlen, aki derekasan, másfél liter arab feliratos Coca-Cola tár­saságában leküzdöttem a kenyérrel gon­dosan vegyitett falatokat. Büntetésből a maradékból megkínáltuk a helyi szemtelen macskákat is, akiknek meg sem kottyant a csípős eledel. Nem hiába. Helyi macs­kák, helyi koszton. Abdelaziz Sahbani másnap reggel 7-kor szállodánk előtt állt, a kis piros autóval. A formaságok után — fél óráig kerestük a jogosítványt és már majdnem sofőrt kellett kérnünk — végre elindulhattunk. Útirányunk Kairouan, azaz „karaván”, a vallási központ s az El-Jem- ben található római kori amfiteátrum volt. Nem kis vállalkozás autóval elindulni Tunéziában, hiszen az ENSZ kimutatása szerint az egy kilométerre eső balesetek számában ez az ország a világelső. Az autóban ülés idejét úgy próbáltuk lecsökkenteni, hogy az ország egyetlen autópályáján 140-es tempóval haladtunk. Később egy kisebb úton haladtunk a 100 km-re található Kairouan felé. Egy falucs­ka útkereszteződésében szigorú tekintetű rendőr intett le minket, majd mosolygós­ra váltva megkért, hogy vigyük el az első úticélunkig. Mindennap megteszi a két­száz ötven kilométert a szolgálati helye és Aziz, a jólelkű üzletember és a szerző szülőfaluja között. Autója nincsen, így autóstoppal teszi meg ezt a távolságot. Pálmafák és kaktuszültetvények — amelyeket sokszor direkt módon telepí­tenek, mert áthatolhatatlan és megmász- hatatlan kerítésként jól funkcionálnak — mellett haladunk el. Napszemüvegben ülünk az autóban, s még így is vakít a visz- szaverődő nap. Egy időszakos tónál meg­pihenünk. Ujjúnkat a fennmaradt sóba mártjuk, majd meg­nyaljuk. Fenséges zsí­roskenyeret lehetne most enni. A só már megvan hozzá. Kairounba érkezve, először a Nagymecset minaretjét pillantjuk meg. A tunéziai „szent város”-ba érkezőnek nem árt tudni, hogy az iszlám előírása, miszerint el kell zarándokolni Mekkába, kiváltható két vagy négy, mások szerint kilenc kairo- uani úttal. A muzul­mán hódítók Kr. u. 668-ban ezt a helyet választották ki főváro­suknak, ám 1057-ben a várost leigázták. A körút nyugati fele a Mauksolee de La Mosquée du Barbier- be vezet. 1629 kupo­la és 1690 minaret díszíti a szemrevaló épületegyüttest. A Nagymecset egyike Afrika legrégibb és legnagyobb becsben álló mecsetjeinek. Látnivalók sokasága hívogat. Pár órával később egy viszonylag jól felszerelt kórház bü­féjében frissülünk fel, majd folytatjuk utun­kat El-Jem felé, ahol a világ egyik legépebben maradt római kori amfiteátrumát láthatjuk majd. Újabb útitársunk van. Ismét egy rendőr, de most civilben. Egyre kietlenebb a táj. Fehér fej­fedőnket lobogtatja a szél. A kocsi ablakán keresztül forró levegő csap az arcunkba, mintha egy hajszárítóval fújnának be. Egy kútnál vízhordó szamaras gyermeket lá­tunk, egy másiknál pedig egy rövidnadrá­Itt kezdődik a sivatag... gos embert, amint vízzel locsolja magát. Beduinokat látunk az út szélén. Színes ruhás nőket, tetovált arccal. Kiderült, hogy a kocsi tetején felejtve, elhagytam a nap­szemüvegemet, így a továbbiakban hu­nyorogva és időnként tágra nyitva a sze­memet, úgy vezettem, mint aki rácso­dálkozott a világra. Jelen esetben Afrikára, a kezdődő Szaharára. Egy beduin telepü­lésen a rendőr kiszállt. Megérkezett. Vár­ja hét gyermeke, de mielőtt hazamenne, meghív minket egy kávéra. A helybeliek úgy néznek ránk, mint nagyon messziről jött idegenekre. És a legcsodálatosabb az egészben az, hogy ez így is van. A világ hatodik legnagyobb amfiteátru­ma már messziről feltűnik. A 30 000 em­ber befogadására alkalmas nézőtér küzdő­terén állva úgy érzem, hogy elájulok a hőségtől. Az árusok hamis ókori pénzeket próbálnak ránksózni. Amit megeszünk, az az eredeti — mondjuk, és az amfiteátrum mellett lévő piciny étterembe ülünk be ebédelni. Később újabb adagot rendelünk a paradicsomos, olajos-húsos salátából, majd visszafelé indulunk északi irányba. Sousse. Itt szállt partra Hannibál a nagyszabású itáliai elefántos hadjárata után. A Farhat Hached téren állítjuk le au­tónkat. Ha a tenger felé nézünk, meghök­kentően közelinek tűnnek a hajók. Az út közepén egy sínpárt lá­tunk. A világon talán ez az egyetlen olyan város, ahol a vonat a főtéren halad át. Az Avenue Habib Bour- guiban, azaz az el­hunyt elnökről elne­vezett úton (Tunézi­ában minden főutcát így hívnak) óriási a nyüzsgés. Órákig gyö­nyörködünk a medina látnivalóiban és a szép kilátásban. Sousse—Nord azaz El-Kantaoui egészen más lehetőséget kínál a látogatóknak. Abu Dhabi, Kuvait és a Vi­lágbank segítségével luxusparadicsom épült itt. Macskaköves utcák, terek, kiváló éttermek és szállodák sorakoznak. Rövid alku után, fejenként nyolc dinárért egy mélyített hajóval tengeri kirándulásra indulunk. A víz alatti ablakokon keresztül 8-10 méter mélyen látjuk a tenger aljának dús növényzetét, halakat és egy-két ókori vázát is. A másik élményt a helyszűke miatt félig az én tér­demen ülő, csinos, de férjezett német asz- szony okozza. Este tíz órakor, szállodánkhoz érve, amíg egyikünk az ajtó nyitásával volt el­foglalva, egy arab férfi ugrott az autó abla­kához. Először nem tudtuk, hogy mit akar, de végül megismertem. A dinnyeárus volt. Némi huzavona után megállapodtunk, és a kezében tartott egydollárost egy dinárra váltottam fel. Kissé megrökönyödtünk a viselkedésén, ám másnap reggel mindenre fény derült. A dinnyeárus a szívére tett kézzel kért elnézést. Elmondta, hogy le­járta ugyan a lábát, de a dollárt neki sehol sem váltotta be. Én is a szívemre tettem a kezemet. Mi sem haragszunk! Nevettünk egyet, és megveregettük egymás hátát. Kép és szöveg: Varga Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom