Új Kelet, 1994. július (1. évfolyam, 85-110. szám)

1994-07-28 / 108. szám

UJ KELET MAGAZIN 1994. július 28., csütörtök 7 Kényes kérdések Kárpátalján Szifilisz abortus Bármennyire is hihetetlen, a XXI. század küszöbén még mindig vannak olyan kérdések, amelyekről nem szívesen beszélünk. Ebben bizonyára nagy szerepe van annak, hogy az egykori Szovjetunió területén évtize­deken keresztül jól bevált a struccpoli­tika és az, hogy amiről nem beszél­nek, úgy tűnt, nem is létezik. Évtizede­ken keresztül tabutéma volt a nemi betegség, az abortusz, a prostitúció. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a jelenségek nem léteztek. Viszont nem illett róluk beszélni. A változások friss szele fellebben- tette a fálylat ezekről a kényes témák­ról is, és ma már —jobb híján — le­galább beszélnek, írnak róla. Sajnos, ma már nyomós oka van ennek. Kár­pátalján például terjednek a nemi betegségek, főleg a szifilisz. Ungváron 76 megbetegedést jegyeztek be az utóbbi időben. Ez részben azzal mag­yarázható, hogy vidékünk a szó szo­ros értelmében átjáróház lett, bele­értve mind a turista-, mind a tranzit- forgalmat. Sokan vállalnak külföldön mukát. És sajnos virágzik a pros­titúció, bár hivatalosan, mint olyan, még mindig nem létezik. A leg­megdöbbentőbb az, hogy egyre több és egyre fiatalabb lányok, még szinte gyerekek kerülnek bele ebbe az ördö­gi körbe. És sajnos alig van esélyük arra, hogy kikerüljenek belőle. Azok, akik valamilyen nemibeteg­séget szereznek, igyekeznek kijátsza­ni a hatóságokat, eltitkolni a beteg­ségüket. kétes hírű magánrendelése­ken gyógyíttatják magukat. Nőgyó­gyász ismerősömtől hallottam, hogy a hozzá forduló nők öt százalékát kény­telen a megyei nemigondozóba irányí­tani kivizsgálásra. Rohamosan növekszik az abortu­szok száma. Itt is inkább a fiatal ko­rosztályban. Ennek három kiváltó oka lehet. A szexuális kultúra hiánya, továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy bár a tabletták már hozzá­férhetők, nagyon drágák. És harmad­szor, a fiatalok csalódtak a mában, nem hisznek a holnapban, egyszerűen nem vállalják a szülést. Tehát e szörnyű helyzet kiküszö­bölésére csak úgy lenne mód, ha oly­an gazdasági kulturális körülményeket tudnánk teremteni, amelyben a felvilá­gosító munka természetes folyamat, mindennapi életünk szerves része. Ezenkívül olyan családnevelő, ifjúság- segítő, szociális központokat kell létre­hozni, ahol szakavatott nőgyógyászok, szexuálpatológusok és pszichológusok tudnak hathatós segítséget nyújtani a rászorulóknak. Tóth Éva No, persze, nem az egész csemetére gondolunk, hamem egy jól sikerült fotóra! Gyermek fotó sorozatunkban lapunk hasábjaink bemutatjuk a legjobban sikerült kepeket! Címünk: Új Kelet, 4400, Nyíregyháza Bercsényi u. 8. Kérjük, írják a borítékra „Gyermekfotó”, s a kép hátuljára írják ra a beküldő nevét! Korhadó kopjafák Csizmadia Attila fametszete GONDTALAN NYÁR anziksz 2. Tunézia az elmúlt évtizedben az utazási irodák prospektusainak állandó szereplőjévé vált. Több száz szálloda látja vendégül és szórakoztatja az évi 3 millió turistát. A vízben viszonylag bővelkedő északi országrész éghajlata mediterrán, a délié szaharai. Egyes helyeken nyáron a hőmérséklet 38 °C fölé is emelkedhet. Itt van azonban az enyhet adó, csodálatosan tiszta, átlátszó Földközi-tenger. Három- és négycsillagos szállodák tenger­partjait próbáltuk ki, míg végül meg­állapodtunk a Paradiso homokos fövenyénél. Jellegzetes árnyékoló gombák várják a vendégeket, s időnként édesség- és üdítőáru­sok népi ruhákban járják végig a partot. A homok tűzforró, a víz pedig annyira tiszta, hogy négy méter mélyre is lelátni. Egy-két közeli motorcsónak és egy hajó nagy hullámokat csinál. Barnára sült toplesses nőkben gyönyörködhetnénk, de hát mi nem vagyunk olyanok... Diszkréten bánunk a tekintetünkkel. Legjobb a sötét szemüveg, amely az erős napfénytől védve csupán sejt­hetővé teszi a tekintet irányát. Szükségünk van a 7-12 faktoros fényvédőre is. Déltájban két fiatalember embermagas­ságú hangszórót cipel le a partra. Az árnyék­gombák irányából nők és néhány férfi siet a víz felé. Mi történhetett? Amikor már 80-100 ember összegyűlt, egy deltás arab. nyakában függő sípjával katonás ritmusokat diktál­va, az időközben feldü­börgő diszkózenére mozog­ni kezd. Vele hajlik min­denki. Aerobik a vízben. Egy férfi, egy nő. Ismeret­len párok alakulnak ki, csak úgy találomra. A szerencsés hölgyek örülhetnek, ha ta­láltak egy épkézláb férfit táncpartnerül. Kéz a kéz­ben, váll a vállnak vetve. Diótörés-sótörés, hinta- palinta. Mindnyájan top- lessben. Én egy német lányt fogtam ki. Tánc után megírom a képesla­pomat barátnőmnek: „Hiányzol!” Egyéb őrült divatok is vannak. Öt diná­rért ejtőernyővel, egy motorcsónak segít­ségével felhúzzák az arra vállalkozót a szál­lodasor és a tenger fölé, hogy madártávlatból is lásson valamit. Akinek ez túl merész, az szintén motorcsónak által húzott gumi­gyűrűben sikongathat a gyors kanyarokban. Mivel mi a pettyes gumilabdánkat a szállá­son hagytuk, elemi strandösztönünket a homokban található szúrós labdacsok dobálásával elégítettük ki. Furcsán nézett ránk a vendégsereg, de mi nem zavartattuk magunkat. „A jókedv is szégyen?” - kérdez­tük egymástól a játék hevében, nagyokat nevetve egy-egy telitalálaton. Kifulladásig. Pihenésképpen, egy üveg ásványvíz tár­saságában találgatni kezdtük, hogy mivel is dobálózhattunk. Először kiszáradt tengeri sü­nökre tippeltünk, de ahhoz túl sok volt belőlük, hogy a teóriánk igaz legyen. A bi­zonyos fa termése-elméletünk is megdőlt, mert fát a közelben nem is láttunk. Vajon mi lehet ez? Aztán egy távoli tevekaravánt meg­pillantva a kezünkbe akadt a kulcs. A tevék ugyanis „potyogtattak”. Mit tehettünk mást, a könnyeinket törölgetve vihogtunk. Hát igen! Mi, kifinomult érzékű, okos európaiak, száradt teveszarral dobálóztunk nagyokat. Ha játék, akkor játék. Mindettől kissé kitikkadva, útban hazafelé, dinnyét vásároltunk. A sebhelyes arcú útszéli arab öt dinárra, azaz ötszáz forintra tartotta a nyolckilós dinnyét. Egy dinár, mondtam, mivel az útitanácsok között azt is olvastam, hogy ilyenkor, az alku kezdeteként a hallott ár negyedrészét kell mondani.- Mennyi? - kérdezte elképedve az árus.- Egy dinár, - mutattam megint.- A... Ez a dinnye?- Igen.- Na jó. Csak maguknak, három dinár.- Micsoda? Mondom, hogy egy dinárt adok érte.- Ezért a nagy dinnyéért? Keressen mást magának! - mondta, és lerakta a rakás tete­jére. Elindultunk, de csak úgy tettünk, mint­ha végleg mennénk. Utánunk is szólt.- Két dinár ötszáz millim.- Nem.- Óvatosan megemelt egy dinnyét. Egy kicsit kisebbet. - Na jól van, ezt már két dinárért odaadom.- Micsoda! Hiszen ez „sokkal” kisebb! Azt még talán megvettem volna, de ez... ez tényleg csak egy dinárt ér.- Jól van. Vigye. (Egy cseppet sem volt mérges.) Eddig eszembe sem jutott, hogy csak dollár van nálam. Tanácstalanul elővettem hát egy egydollárost, mit érdek- - lődéssel forgatott a kezében.- Ez mi? - kérdezte.- Amerikai pénz. Egyen­lő értékű. Fifti-fifti.- És ezt beváltják nekem a bankban?- Igen, - hiszen tőlünk is elfogadják. Nincsen nálam dinár. Fogadja el, ez jó pénz. Boldogan vittem a diny- nyét hazafelé. Nem is sej­tettem, hogy ezzel elkez­dődött a mi közös törté­netünk is. Az éjszakákat mi a szállodában töltöttük, ő pedig, tőlünk kétszáz méterre, az országút szé­lén, egy fából és rongy­darabokból eszkábált kis kunyhóban, a lassan fogyó dinnyerakás mellett. Ott tölti napjait és heteit, ameddig a dinnye idénye tart. A lassan fogyó rakást pedig feltölti egy időnként megjelenő platós ISUZU. Emberem pedig hetekig nem látja a családját és a gyermekeit. Talán fürdőkádról és rózsaszín szappanról is álmodik néha. Reggel is­merősként köszönnek neki a munkába menők, és este a munkából jövők. Tunéziában, ebben a soknemzetiségű országban életforma a stoppolás. Mindenki segít, ha tud. A dinnyeárusok szomszéd­ságában, az országút szélén cipőbolt és -ja­vító várja a vásárlókat. Nincs nagy felhajtás a reklám körül. Arab nyelvű ákombákom betűk hirdetik a profilt. A kockacukor alakú viskó előtt, egy fa árnyékában hűsöl az árus. Bent dobozos cipők és javításra váró, leta­posott sarkú, kopott bőrcipők sorakoznak. Az árus, fényképezni akaró szándékomat látva, tiltakozik. Őt ne, esetleg a boltot. „Úgyis messziről jöttél, te fehér arcú. kit zavar az objektíved?” - gondolhatja magában. Közben matuzsálemkorú autók cammognak el mellettünk. Ha ez az árnyék, akkor vajon milyen lehet a fény? Sárga taxik érkeznek a La Corona elé. Párizsi divat szerint öltözött, ki tudja milyen nyelvűek, és ki tudja, hogy honnan jöttek, lépnek ki az autóból. Húsbavágóan jó női parfüm illata csapja meg az ácsorgókat. Bom­banők szakítanak a flaszteren. Itt van az elit. Tíz dinár, azaz ezer forint a belépő ára. A testőrkinézetű, egyenpólós és rádióvevős jegyszedők gyűrűjén túljutva kígyótestű nők dobálják felesleges deka nélküli testüket az UV-fényben. Dagadó muszklikat látni a hát­térben is. Vigyáznak a biztonságra, ám az adódó konfliktushelyzetekben - ilyet tuné­ziai tartózkodásom alatt sehol sem tapasz­taltam - mindig a vendégnek van igaza. Éjfélkor egyiptomi lányok hastánca követ­kezik. Ugyancsak rezegő cicijeikkel egzo­tikus, de nem közönséges látványt nyújtanak. Egyébként csaknem minden üdülőhelyi szál­lodának van diszkója, vagy rendelkezik sa­ját zenekarral. A négycsillagos Sheraton szálloda klub­jában egyik este Webber: Macskák című musicaljét játszották a színpadon. A zene playback, de a „macskák” mozgása így is szemet gyönyörködtető volt. A piros abro- szos asztalok között ügyesen lavíroznak a pincérek. Hordják a frissítőket, és bármilyen meglepő, ahhoz képest, hogy Tunézia mo­hamedán ország (és az iszlám tiltja az alko­holfogyasztást), néhány igen finom helyi faj­tával büszkélkedve, bort is kínálnak fogyasz­tásra. Kérünk egy Chateau Momag-ot. Kelle­mes ízű, ám a hét deci, éppen hétszáz forint­nak megfelelő dinárunkba került. A festett üveges, 0.33-as helyi sör ára 150 forint lenne. Ezek az ital­ok mindenhol - ahol persze árusítják őket - ennyibe ke­rülnek. Sok helyen megsér­tődnek, amikor alkohol iránt érdeklődünk, máshol pedig egyből kínálják. A négycsil­lagos szállodákban viszont minden elképzelhető rövidi­talt meg lehet kapni. Tunéziai utazók számára a bőr-, fém- és faáruk, a kerá­mia- és fazekasáru, a helyi ru­hadarabok és a szőnyegszö­vés ősrégi mesterségének ter­mékei a kedvelt vásárlási cikkek. A szállodákban is találni butikokat és bazárokat, s ezekben az üzletekben az árak rögzítettek. Ahol viszont alkudni lehet, ott drágább árat mondanak, amelyből alkudni jócskán kell. „Ez a sző­nyeg, asszonyom, 500 éves, de magának 300- at számolok.” Mi is sikeresen vásároltunk a csodálatos hammamati medinában afrikai dobokat is. Hiába sugallta az elárusító hang­hordozása azt, hogy „ennyiért a bolondnak is megéri”, vért izzadva, de jócskán alkud­tunk a kikiáltási árból. Nagy csomagokkal megpakolva, diadalittasan távoztunk a bolt­ból, s tudtuk, nem hiába, a minden hájjal megkent magyarok, úgy látszik, még Af­rikában is diadalmaskodhatnak az üzleti élet terén. Ajkunkról csak akkor fagyott le a mo­soly, amikor egy pár száz méterrel arrébb található üzlet kirakatában megpillantottuk azokat a mi bizonyos afrikai dobjainkat, ki­csit olcsóbb kikiáltási áron, mint amennyiért nekünk sikerült megvenni azokat. Térképpel a kezünkben szerettük volna megtalálni Sidi Bou Hadid mohamedán szent síiját, de mivel azt nem találtuk, beültünk egy közeli kávéházba. Ott derült ki, hogy a kávéház egyben a mohamedán szent sírja is. Az, hogy a sírt kávéházzá alakították, nem jelent szentségtörést. Elfogadott tunéziai tradíció a sírköveken mentateát iszogatni és vizipipát szívni. Kép és szöveg: Varga Attila Úgy látszik, hiába kristálytiszta a víz, árnyékban jobb... r Indul a vízi játékvonat

Next

/
Oldalképek
Tartalom