Új Kelet, 1994. április (1. évfolyam, 9-33. szám)
1994-04-22 / 26. szám
ÚJ KELET MAGAZIN 1994. április 22., péntek Csirkefejjel a veszettség ellen Az Egészségügyi Világszervezet bejelentette, ki akarja irtani a halált okozó veszettséget Európa tíz országában. Ha az akció sikeres lesz, még szélesebb körben ismétlik meg. A Világszervezet azt reméli, hogy néhány év alatt Európa minden országában megszünteti ezt az állatok által terjesztett veszélyes kórt. Az akció e hónap végén kezdődik. Az érintett tíz európai ország három- százezer négyzetkilométernyi területén olyan csalétkeket (elsősorban csirkefejeket) helyeznek el, amelyek veszettség elleni vakcinát tartalmaznak. Ezzel a technikával a betegséget leginkább terjesztő rókákat teszik immunissá a veszettséggel szemben. A módszert 1978-ban már kipróbálták Svájcban. Az akció sikeres volt, és az első kísérletet követő programok már csökkentették a veszettség eseteinek számát Európa-szerte. Az új akció ismét érinti Svájcot. A többi ország, ahol a csalétkeket elhelyezik: Franciaország, Németország, Ausztria, Belgium, Csehország, Szlovákia, Olaszország, Lengyelország és Szlovénia. Ősszel az akciót megismétlik. Ahhoz azonban, hogy a rókák végképp immunissá váljanak, a következő években is folytatni kell a prog- I ramot. Az Egészségügyi Világszervezet statisztikája szerint évente több mint 33 ezer ember hal meg veszettségben, a legtöbben Kínában és Indiában, ahol a betegség járvány méreteit öltötte. A betegség rendszerint veszett állatok harapása, sőt megérintése útján is terjed. Európában a veszettség gyakorisága szerencsére erősen csökkent a legutóbbi években. Franciaországban például az 1990. évi 2984 esettel szemben 1993-ban csupán 260 esetet észleltek. Németországban a három év alatt a fertőzöttek száma 5572-ről 853- ra esett vissza. E kedvező irányzat ellenére azonban más országokban növekedhet a veszettségi esetek száma, ha nem jön létre együttműködés a szomszédos országokkal. Ezért stratégiai térv készül, amelyben részt vesz Oroszország, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia és Románia. Európában 1993-ban szerencsére mindössze nyolc ember esett áldozatául a veszettségnek: öt Oroszországban, egy-egy pedig Fehéroroszországban, Lettországban és Litvániában. Mancha a lettcipőben Van egy nyelv, amit mindenki ért, de csak kevesen beszélik igazán jól. S ez a tánc nyelve. A nyíregyházi Primavera balettcsoport tagjai olyan színvonalon tudják, ami jó néhány elismerést — tavaly nívódíjat — hozott a lelkes és tehetséges fiataloknak. Hagyomány, hogy évente egyszer koncertműsorral lép közönség elé a kis csáp- at. Idén már a 17. bemutatójukra készülnek, melyet április 23—24-én tartanak a művészeti hetek keretében Nyíregyházán, a városi művelődési központban. —Milyen műsorral mutatkoznak be? — kérdeztem Feketéné Kun Ildikó nívódíjas balettmestert és koreográfust. — A program első felében 12 koncertszámot adunk elő. Ez az összeállítás a táncbirodalom egészét felöleli: a klasszikus balettől a modern táncokig. Az első szám például, mely a Szívdobogás címet viseli, tisztelgés a klasszikus balett előtt, ami — bevallom — a szívem csücske. Szívdobbanások, tengermorajlás és madárcsicsergés hangjaira adják elő a táncosok. — A meghívó Leif : La Mancha lovagja című musicaljét is említi. — Ez a műsor második fele. Az eredeti musical rövidített változatát vittük színre spanyol stílusban, de modern feldolgozásban, mely pantomimelemeket is tartalmaz. Április 17-én Nyírturán előbemutatót tartottunk, óriási sikerrel. — Miért pont ezt a művet választották? — Mert olyan üzenete van, ami ma nagyon is időszerű. A La Mancha lovagja a szerelem erejéről és a hit győzelméről szól, arról, hogyan tisztulhat meg a lélek a hit és a szerelem által. — Milyen jelmezekben táncol az együttes? — A jelmeztervezőnk Bánhegy iné Kátai Ildikó tűzzománcművész, aki modernizált spanyol ruhákat álmodott meg erre az előadásra. Amit lehet, természetesen magunk készítettünk el: a lovag páncélja például spárgából készült... — Mikor láthatjuk az előadást? — Szombaton és vasárnap este 6 órától a művelődési központ hangversenytermében. (H.) fanOí Áro/7oArcrAr Inkább meghalnak A Jehova Tanúi Egyház hívei inkább meghalnak, de életveszélyes állapotban sem engedik meg, hogy idegen vér kerüljön a szervezetükbe. Dr. Békési László a Jósa András kórház osztályvezető sebész főorvosa, megyei sebész szakfelügyelő főorvos szomorú példákkal tud szolgálni. — Néhány évvel ezelőtt egy négygyerekes, negyven év körüli fiatalasszonyon súlyos műtétet kellett végrehajtani. Vallása tanításaira hivatkozva nem engedte, hogy a műtét során elvesztett vérét transzfúzióval pótoljuk. Ilyen körülmények között nem tudtuk megmenteni az életét. Egy másik esetben szerencsére ki tudtuk védeni a legnagyobb bajt. Egy tizenhét éves lány a szülei tudta nélkül Jehova tanúi követője lett. Komoly betegen került kórházba. A jól sikerült operáció után vért kellett kapnia. A szülők legnagyobb megdöbbenésére kijelentette, hogy ő Jehova tanúja és megtiltja, hogy vért adjanak neki. A család elkeseredésére nyugtátokkal elaltattuk és úgy adtuk neki a megmentő vért. A lány egy év múlva otthagyta a jeho- vistákat... Sajos sok dilemmával kerülünk szembe, ha jehovista betegünk akad. A szabad vallásgyakorlást nekünk is tiszteletben kell tartanunk, de a hivatásunk arra kötelez, hogy mindent tegyünk meg a beteg javulásáért. Létezik egy úgynevezett vérvisz- szanyerő berendezés, melynek segítségével a műtét során elvesztett vért vissza tudjuk juttatni a beteg szervezetébe. A műszer több millió forintba kerül. Nekünk még nincs, de beszerzése folyamatban van. Nos, ez a műszer sem oldja meg minden esetben a problémát. Ha már kivérzett beteg kerül hozzánk — és éppen Jehova tanúja az illető —, akkor nem tudunk mit tenni. (V. L.) Kiábrándultság A fojtó cigarettafüst terjengős felhőkben uralta a III. osztályú presszó levegőjét. A dohány 'illatát' a sör és az olcsó pálinka szaga tette elviselhetetlenné. A pultnál és az asztaloknál folyó hangos beszélgetés szinte mellbevágja a betérőket. Az elhallott szavakból a figyelmes szemlélő megtudhatja a tegnapi meccs eredményét és hogy már megint állott a sör... A füstködből egy alak bontakozik ki, lassan, rogyadozó léptekkel, megfontolt, ütemtelen járással az asztalomhoz lép. — Van egy cigije? — Zsebembe nyúlok, és feléje kínálom a paklit. Kivesz egyet, és nehézkes mozdulattal ellobbantja utolsó szál gyufáját, vizes szemével végignézi, hogyan ég az ujjára. Nem kérdezem, de a részegek szokott közvetlenségével beszélni kezd: — Kirúgott a feleségem. Már egy éve. Azóta csövezek mindenfelé. Az asszony hozta a lakást, és amikor kirúgott, nekem nem maradt semmi. Se pénz, se szállás. — Hol szokott aludni? — Hol itt, hol ott. Állomáson, pádon, lerobbant házakban. De most már egyre rosszabb, mert sokszor elzavarnak. — Dolgozik valamit? — Régebben dolgoztam mint segédmunkás, de most nincs állásom. Segélyből élek. Az se tart sokáig. Most is megittam vagy három felest, meg két sört... — Mit csinál naponta? — Délelőtt kéregetek, és ami összegyűlt, abból itt vagyok estig. — Nem akar megint dolgozni? — Mér', tud valami munkát annak, aki semmihez se ért? —Azt mondta, segédmunkás volt, akkor csak ért valamihez. — Egy kőműves mellett rakodtam téglát... Nincs már nekem semmi lehetőségem. Itt fogok megdögleni a kocsmában... Lassú mozdulattal feláll az asztaltól, megköszöni a cigarettát, és a pulthoz megy, hogy a „szeszpatikus” beadja neki a mai utolsó dózist... Garamvölgyi Imre oon A BALÁSSZALMA A tél enyhe volt, így aztán kevesebb alom kellett a jószágok alá. Áron bácsi szemügyre véve a készletet elhatározta, hogy elad belőle. Mivel a jó öreg is haladt a korrral, megállító táblát készített. A hótolóból. A farostlemez-részre ráírta, hogy SZALMA ELADÓ! «— majd a háza előtti kövesút szélére pakolt négy bála szalmát, s a hótoló-hirdetőt, nyelével lefelé közéjük szúrta. Gedi, a közelben lakó fiatal gazdálkodó csak morgott, amikor meglátta a kiárusítást. Még az őszön kérte az öreg Áront, hogy adjon el neki 4-5 bála szalmát. Ám az öreg nem adott. Neki is kell — mondta. Most pedig árusítja? Na megállj csak! — gondolta, s a drótszamarára pattanva a sógorához kerekezett. Hogy mit beszéltek, mit nem, a bizonyost nem tudjuk. Az viszont tény, hogy mikor az öreg Áron a legjavában etetett, egy személykocsi állt meg a ház előtt — utánfutóval. Nem sokáig vesztegelt, de utána már csak a hótoló árválkodott ott. Kissé beljebb, a földbe szúrva, s rajta krétával is odaírva: ELKELT! Amikor Áron bácsi előkerült, hitetlenkedve járta körül a táblát, s a krétás felírást is elolvasva, hangosan káromkodott. Gedi háza felé pislogott néhányszor, de arra bizony egyetlen szalmaszál nem sok, annyi sem árválkodott az úton. Arra nem vitték — gondolta az öreg, s már sajnálta, hogy nem Gedinek adta a szalmát az őszön. Pénzért. Most meg odalett — ingyért. Az Áron bácsit figyelő Gedi jót derült az öreg szalmaárus káromkodásain, majd belépett a házba. Pénzt tett a zsebébe, s azzal elindult a még mindig dohogó öreg Áron felé. Apropó^ tavas A Föld napján Apró nénike áll a piaccsarnok egyik virágosstandjánál. Előtte árvácska, törökszegfű és más hasonló, évelős virágok. Jakab Zoltánné túl van a hetedik ikszen, és már harminc éve virágot árul. Minden reggel öt órakor indul a piacra, és amíg virág van a ládában addig marad. Nyolcvanéves férje valaha kertészetben dolgozott — innen a szakértelem és a virágok szeretete. Kettesben laknak egy kis kertes házban. A porta tele van virággal. Három gyermekük már kirepült a családi fészekből, de gyakran besegítenek a kertészkedésbe. Nagyon büszke hat unokájára, talán már a dédunoka sem várat sokat magára. A téli időszakban szokta elintézni egész évben halogatott dolgait — leginkább varrogat, rendbe hozza a háztartást. — Hál' istennek egészséges vagyok és bírok dolgozni. A szűkös nyugdíj mellé jól jön a virágárulás, de még így is nagyon meg kell gondolni, hogy mire adunk ki pénzt. (Vasas) (Fotó: Csonka R.)
