Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-05 / 27. szám

üj ifjúság 7

Juhász R. József versei

Apró örömök

a kicsi húgom szeptemberben talán a legsejtelmesebb irodalmi

hangulat

köszöntött be az ősszel kijelentette hogy márpedig ő férjhez megy

Nincs mennyprszág

sötét van amennyire csak egy halott zsebében lehet

időnként átszűrődik az „eszme“ az emberi szellem lényegi pillére ahogy légfilteren a porszem

tudom akkora vagy mint egy pulzár s olyan gyógyszerekkel tartasz életben mint boszorkányok a végtelent

feladatom nincs

lehet hogy el kéne költöznöm

Naturalista rekonstrukció ócska madarakkal busszal és kenyérrel

állandóan ismétlődő elemekkel mint szegény proletár gyorstalpalós értelmiségi munkaszeretet

kis kút kerekes kút vap az

udvarunkban

hej ml a kő tyúkanyó kend lila ruhás hölgy

a buszon helyet követelő öregedő orvos hatalmas szatyrot cipelő háziasszony új szót olvasó vasgyári munkás jegyet lyukasztó munkásasszony

a futószalag mellől

szlpózó tizenévesek

kenyeret rágcsáló másfél éves kislány hamiskásan mosolygó ellenőr

a város felett ócska madarak szmog

esőfelhő — mely a buszon már vagy fél órája beszédtéma — vitorlázó repülők esti harangszó

a busz megáll

a kenyér becsúszik a táskába az utcák elnéptelenednek beindulnak a konyhai robotok és papucsok

Étkezés előtt

nagyon szép vagy és nagyon bő kitárt ablak vagy koszorú-szemű

mindig rám nő kicsit elpangott feslett szerelem aranysárga potrohú hajnal ahogy a vizeken evez kopoltyús

torokkal

meddig bírom még feketével és egyenirányítóit terekkel meddig várom még a szomorú manókat hosszabbítsa meg életem egy

emberöltővel

mert ez a mostani... mintha céltáblája lenne a

belenyugvásnak

meddig kell még várnom

hogy étkezés előtt te is kezet moss

belzebub

Vajkai Miklós

BOHÓCOK

(Részlet)

Ogy kilenc óra körül már vakul' a fény, a napot vöröses vagy mahagóni színű hályog támadja meg. Édeskés Illat terjeng. Elvegyül a közeli Gyár orrbénító szagküldeményeivel. A Központi tér bokrainak levelein átláthat az emberfia. Az évszakteremtés tanúja vagyok. ló dolgomban Itt ödöngfik a fűtöház bejárata előtt. Megállók. Wondarewski urat bámulom. Egy órája érkezett. Átjött a téren, én meg így szóltam; „jesszusom, hát miféle szerzeménye ö Gúnyárd megyének?!“

jó Itt állni a kerítésnél. Nézni a bokor- ugró lányokat, amint végigeszik magukat városunk testén. A Fő utcáról befordulnak a Központi térre, és ha még mindig üres a háló, hát gyerünk tovább... Nyaranta rendkívül jó a bolt, s most, hogy itt van közelemben Wondarewski űr, szívesen felvilágosítanám arról, hogy mi történik a túloldalon. De hiába húzom lelkem hevederét, jó, jó magamnak teszem Inkább a szépet, egy kis játszadozás, kezdjem csak a hajdani emlékmozaikjaimmal. Oly zöldfülű voltam, hogy a párját ritkítottam, amikor nem ebben a városba, hanem a félmilliós Pressvárra költöztem. Az első szakaszt emberfiának nem mondanám el. Dicstelen, émelyítő korszak volt az, de idővel kikupálódtam, és megleltem kellemes kis zöldövezetemet, s egy napon arra lettem figyelmes, hogy már uszályom volt, és nemcsak a gyárudvaron, másutt Is menő fejnek számítottam. Igazán könnyű dolgom volt, mesélhetném' Wondarewskinek. Jól üzemelő Gyár lakótelepén volt Ideiglenes otthonom. S ha nem Is világelejl nőcék, inkább afféle csempe, kis csajok, ami azt Illeti — szép számban voltak, és könnyen kötélnek álltak, ha azt mondtam, hogy írandó regényemhez gyűjtök. Tizenhat hónapon át jegyezeteltem, legtöbbjükre már nem emlékszem, mert ez Is olyan volt, mint a gyári termelés, sok elkallódott a „vámon“, meg akadtak, akik félreértették s már bántották volna le a ruhácskájukat, hogy a kellemesen domboruló felszínnel kínáljanak, és egyéb bicsaklások, végül is belefáradtam, de valamicske azért fennmaradt az emlékeim rostáján, néhány ciki név az agytekerményelmben: Halina Dime- novlcz, Magdalena Wowy, Kyky Wolf, Réka Zeromska és még jó néhány név legfeljebb csak velem párhuzamosan adja át helyét a semminek,

E lányok közt akadtak igen derék teremtmények. Szinte sohasem tudtam meg, hogy milyen mélységekből szakadtak közénk. Ha reájuk gondolok, elérzékenyülök.

Jóval később, amikor Itt — Gúnyárd megyében — az éjszakai rüfkék ellen kihozakodtak a gyertyákkal, reájuk gondoltam. Persze, ez itt... más tésztái De ha a két ügy közt etikai és egyéb különbségek mutatkoznak Is, mégsem örültem a hájfejöek hadoválásalnak, mert aztán ment a lé, amíg tüdővel bírták, garatoztak eleget... Arról ugattak, amiről sápatag elképzelésük sem lehetett, szóval... Wondarewski úr, volt némi bepillantásom az éjszakai életbe. A lányok olykor magukal vittek és a kedvemért klókumuláltak ezt-azt, pedig azt hiszem, ők Is tisztában voltak a helyzetükkel; lesz, ami lesz. Hát belőlük sem lesz énekes halott, hát, nagy meló volt, annyi szent! Volt, hogy leittam magamat, miközben tudtam, hogy nem írói nyersanyag ez számomra, nem, mert nem leszek író, nem készültem én arra, hogy tollnokká legyek, de akkor mégiscsak megbénult bennem valami, és többé nem tudtam úgy kacagni, mint korábban, és azóta is szúr, hiányzik az, ami Igazán sohasem volt az enyém, s így nem kótyavetyélődhetett el, és mégis hiányzik. Bitang lenne a nevem, ha azt mondanám, nem érzem hiányát annak, amivé esetleg lehettem Is volna, én lettem volna a legboldogabb, ha sikerült volna a kűtból rajtolnom, hét nem, ez aztán nem lesz fehér krétával a kéménybe írval A nézésük. A pillanat fotocellájában. A nézésükl A riadt ábrázatuk. Tekingettek, pislogtak, és ha jött volna önnön lábain a Szerencse, természetesen kivágták volna magukat a pácból, de idő múlásával kiégtek. Megfáradtak. A csapágyaik Idegen anyaggal telítődtek meg. Megfáradtak, és átálltak a napi robotra! És ha szóltam hozzájuk, óvakodnom sem kellett. Iparosokká lettek. S a napi felszíntől nem tudtak szabadulni. Aztán jöttek, sereglettek azok, akiket egyetlen cél vezérelt. Egyetemisták voltak vagy középiskolások, és fizetés napján

megjelentek, mert kellett a korpa ruhára, a családfenntartókat megcsapolták, és aztán uzsgyll Többé senki sem látta őket. Húzódtak a következő gyártelep melletti munkásszállóra. Mire befejezték a tanulmányaikat, a város megannyi utcájából voltak élményeik. És vitték haza a jóságukat. Az Ifjúságukat. Tömény csillogásukat. Egy alkalommal bennem Is megszaladt az áram és letaknyoltam az egyiküknek egy balost, és ezt ma sem restellem, azt nem, hogy így történt, ahogyan elnézem ezeket a jol dekorált arcokat Itt a túloldalon ezek a nőcék is erről a tőről fakadtak, még a kezdet kezdetén voltak közöttük elhivatottak is, de mára már csak ezek a hivatásosok m.aradtak. Itt lófrálnak, csellengenek, az ő dolguk — mondanám Wondarewskinek, de nem szólok. Döngó léptekkel indulok a fűt'öház felé. Az az Igazság, hogy én mindig kéttözött életet éltem. Kettőzött tu- lajdonsá.gú embernek érzem magamat... A rosszablk énemből most előtör a páholyérzet, s már bántanám Is Wondarewsklt, molesztálnám őt, a lelkét csiklandoznám, hogy ne legyen nyugovása, hát ezért ez ostobaság tőlem. Megfáradtam. És nem védem magamat. Csak úgy felmondom a régi nótát. Megszokásból. Tüskés vagyok, olykor már-már szélsőségesen kegyetlen, semmiféle égleket sem veszek figyelembe, mert csak az tudja, hogy mivé lettem, aki évtizedek óta Ismer, az tudja, hogy mivé nyomorodtam, de hát nekem is kijutott a feketelevesből — nem, már nem védekezem, cselekedeteinkért mindig vállalnunk kell a felelősséget. És senkit sem menthetünk fel, elnézök senkivel sem lehetünk, mert igazából nincs Is enyhítő körüimény! S azt is kutyakeményen érzem, hogy Wondarewski úrnak Is megvan a maga keresztje. Nem kell őt birizgálni.

Nem sok idő múltával, mintha kicseréltek volna. Apád bennem a gőzoszlop. Szinte még semmit sem tudok róla, és ha Wondarewski derék férfi, akkor majd megmondja, mint ahogy tavaly ősszel a megérkezés után én Is szóltam, mennék oda hozzá, melléje telepednék, kis csel, oldalazva próbálkozom. Azt játszom, hogy a koromtól kietlen fűtöház aulájába indulok, s akárha tangóba kezdenék, aztán, ha kissé muris Is ez az egész, kis félkört írok le mozgásommal, és Wondarewski úr előtt állapodtam meg. Oly óvatosan helyezte el a fal tövénél hóbelevancát, mintha törékeny tojásokkal lett volna tele. Igencsak megfáradt ember lehet, pedig még nemigen van benne a korban. Harmincöt-harminchét, akárcsak jómagam. Vékonyka karjára tűzi a fejét. Szeme a szénportól ütő- dött udvar héjazatát pásztázza, de mintha Itt sem lenne, mintha valahol másutt lenne! Lelkének tápétájával van elfoglalva. „Lengyel származású, uram?!“ „Ügy. lengyel vagyok!“ „Wenger Is poliak dva bra- tánki!“ -— hajdan egy lány kedvéért megtanultam ezt a nyelvet Is. Régen volt. És mindaz, ami velünk történik, a sarcát kéri, lgaz-e?l „Ogy gondolja?“ „Megbűnhődtünk! Csak még az a kérdés, hogy mennyire vagyunk ostobák. Mert az ostobaságunkért különdfj Is jár. Ha olyan vagyok, mint a nyers tégla, többet érek el, de ha elkenő- döm, akkor már gyúrhatnak, mint a rágógumit, addlg-addig abajgathatják az embert, míg végül Is kiiktatódik a játékból!“ — a kerltéspél ácsingózva azon tűnődtem, hogy vajon miből szabhatnék Wondarewski úrnak mézes madzagot. Munkáskezemmel hiába böknék a Presszó Irányába, 0 nem az az ember, aki italba fojtja bánatát, pedig a hátsó bejáraton hozhatnék neki barackpálinkát. „Ejh, Matyesz?“ — kínálnák őt sűrűn a többiek is. „Derék fickó vagy. Közénk való vagy. Nem veted meg á kétkezi trógerezót!“ „Egészségedre, Ma- tyeszl“ „Arra, hogy itt vagy!“ „Arra, hogy Idecseppentél, Matyesz!“ „Arra, hogy velünk vagy!“ „Mert bennünket sem most kaptak le a futóműről, Matyesz!“ — a robbanásra kész örömünkben beletankolnánk egy kulacsnyl pálinkát, de Wondarewsklt más anyagból szabták. Csakhogy feltűnt, a mieink elkotródtak a színről. Most valahol a fénysilány háttérben cigarettáznak. A Tonki Alapfokú Sportiskola utolsó mérkőzését tárgyalják. Vagy az esti bűnügyi tévéfilmet részletezik. A szájukban fityegő cigaretta. Lezseren, pihenőállásban várakoznak. A slntérnek sem árulnák el a kíváncsiságukat. Jó fiúk. Derék férfiak mindannyian. Ilyen komponiával most van először dolgom. Külön szerencsém, hogy ismerhetem őket. És Wondarewski úr Is jól jönne, mert elég a nézésemmel meglapogat- nl, és tudom, hogy tényleg közénk való. De azt Is tudom, hogy ez az idegen és mégis Ismerős ember alig marad itt. Hiába az, hogy lengyel, és a magyar ember egy-testvér. mert voltam, én Lengyelben, Bopotban, Krakkóban, és tudom, hogy közös ez a Sors, ezt a hülye is lépten-nyomon érzi, Közép-Európa és a sorsunk egyazon cslpketőről virít, nem kell hát heccelődni, aztán meg csak úgy. spontánul eszembe jut, hogy a ml életünk meg ide szorult a Bauhaus stílusban épített presszó árnyékába, és mi valahogy még középtájékon sem tartunk, a társadalom dobozának nagyon Is az aljára szorultunk Klitty-klotty, klitty- klotty; jó így nekünk, mert innen már nem lehet alább sodródni, legfeljebb a semmibe hajózni!

Kilenc óra elmúltott, délelőtti kilenc, de már vakul a fény. A napot vöröses színű hályog támadja meg. A Gyár! A Gyár újabb exhibicionizmusával ragadtat el bennünket. A füst- és szagtömbök lejjebb szorulnak. Kezem a Gyár felé lódul. Ogy mondom; „Korszerűi Az ipari forradalom vívmánya!“ Wondarewski bólint. Ö aztán érti. De már csordul a mondanivalóm. Nem visz- szakozhatok. „Csak egy gond van azzal a Gyárral“ — csócsálgatom a témát. Elrágódom rajta. Kis szálkázás. Vajon bigott lennék, hogy ellenzem a méznehéz Ipart haladást, nem tudom bizonyosan, hogy mi itt a zsákutca, tény, hogy régen alig hittem el, hogy odáb tollntható egy évszak, növény, ha egykor elpusztult, már átadta a helyét az enyészetnek, most meg látom, és alig hiszek a szememnek, cílyanok ezek a fák, mintha műanyag-burkolat védené őket, magam sem tudom, hogy miért, aki Ismer, jól tudja, olyan vagyok én... hogy egyszer csak megmozdulok, és esetleg azt tudatosítom, hogy rosszul teszem, hogy ennek nem lesz értelme, de ha már valaminek a vonzáskörébe kerülök, akkor nincs, ami leállíthatná a futóművemet, akkor már lőttek a közrendnek, az erkölcsnek, a hamuban sült pogácsának, nincs az a jégeső, mely elbánhatna velem, ha valami ütött a pakolásomon, ha egyszer szikrát fogott az agyam, ha megmozdult a vérem, akkor tíz reglmentnyl katona sem állíthatna le, legfeljebb a jó szó segíthetne. Akkor meg kiváltképpen felzaklatott a képzeletem, Mr. Wondarewski, mert korábban egy társaságban Clnzanót Ittam. Éjfél lehetett, a Gyár felcicomázva ötszáz wattos fényforrásokkal. A kémények és a roppant magasságú gázégők felett izzó elektrospirálok, a négy méter magas betonkerítés feletti acélhuza- lo(c közt elektromos áramtól vöröslő tekercselések jelezték, hogy az éjszaka állan- dósultságában áram van a kerítés feletti huzalokban, de én akkorra már elindultam, és nem volt, aki leállítson. Mintha a tudatomnál sem lettem volna, felkapaszkodtam a betonfalon, miközben arra gondoltam, hogy kigrlllez az áram, de már nem lehetett visszakoznom, az ördögi energiám beleszólt a játék kimenetelébe, és most mondanék valamit, már megbocsát- son, én itt élek, és ismerem ezt a kap- panhangú, nyiszlett világot, a helyiérdekű szorongattatásokat, én mondom önnek, hogy ha az ember megmakacsolja magát, ha a vérét feltüzeli, ha hagyja, hogy el- uralkodjön rajta a hit fűtötte szenvedély, akkor azért már van némi esélye! A szín- igazat mondom. Már közelítettem a huzalokhoz, és csupán egy halk pattanás, ez- redmásodpercre szünetelt az áramszolgáltatás, és én már a túloldalon voltam, senki sem vette észre, a közeli öltöző épületének nyitva volt az ajtaja, a sarokban használaton kívüli munkaruhákra akadtam, átöltöztem. A fizimiskám? Mindig melóspofám volt! Még a nagy kirukkolások Idején is a két dolgos kezem tartott el. Az ember arcáról meg tüzel a fény, hogy kétkezi munkás. Más a mi nézésünk, Mr Wondarewski, más a ml meglátásunk, mások a redőlnk. így maradtam a gyárudvaron reggelig. S a vlrradatl fényben felnyisszantottam a fák törzsét, s láttam, mint serked belőlük a kőolaj, az Ipari zsír, az elszíneződéseket figyeltem. A gyöngyöző Idegen anyagot. S amint tűnődtem, megértettem, hogy ez az Idegen anyag nem mindig öli meg az alanyát, olykor mintha csak azt akarná, hogy megváltozzon, és megfeleljen az újkori követelményeknek. A füzek, a nyírek, a kőrisek iszonyatos gyorsasággal hagyják el a korábbi tulajdonságaikat, és ráérezvén a túlélés fondorlatára megmaradnak. Rövl- debb az életük. De ezt a rövid Időt beosztva, Wondarewski úr

/

Akkor értettem meg azt, hogy ml Is hasonlóképpen változunk meg. akárcsak az a növényzet ott,.. Magunkba vesszük az Ide- gén anyagot. Elveszítjük a korábbi tulajdonságainkat. És egy napon megállunk a tükörlap előtt, s az öklünk, ez az élő jogar megindul; és RECCS! Mert biztosan az a nyavalyás tükör az oka mindennek ...