Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-05 / 27. szám

üj ifjúság 7 Juhász R. József versei Apró örömök a kicsi húgom szeptemberben talán a legsejtelmesebb irodalmi hangulat köszöntött be az ősszel kijelentette hogy márpedig ő férjhez megy Nincs mennyprszág sötét van amennyire csak egy halott zsebében lehet időnként átszűrődik az „eszme“ az emberi szellem lényegi pillére ahogy légfilteren a porszem tudom akkora vagy mint egy pulzár s olyan gyógyszerekkel tartasz életben mint boszorkányok a végtelent feladatom nincs lehet hogy el kéne költöznöm Naturalista rekonstrukció ócska madarakkal busszal és kenyérrel állandóan ismétlődő elemekkel mint szegény proletár gyorstalpalós értelmiségi munkaszeretet kis kút kerekes kút vap az udvarunkban hej ml a kő tyúkanyó kend lila ruhás hölgy a buszon helyet követelő öregedő orvos hatalmas szatyrot cipelő háziasszony új szót olvasó vasgyári munkás jegyet lyukasztó munkásasszony a futószalag mellől szlpózó tizenévesek kenyeret rágcsáló másfél éves kislány hamiskásan mosolygó ellenőr a város felett ócska madarak szmog esőfelhő — mely a buszon már vagy fél órája beszédtéma — vitorlázó repülők esti harangszó a busz megáll a kenyér becsúszik a táskába az utcák elnéptelenednek beindulnak a konyhai robotok és papucsok Étkezés előtt nagyon szép vagy és nagyon bő kitárt ablak vagy koszorú-szemű mindig rám nő kicsit elpangott feslett szerelem aranysárga potrohú hajnal ahogy a vizeken evez kopoltyús torokkal meddig bírom még feketével és egyenirányítóit terekkel meddig várom még a szomorú manókat hosszabbítsa meg életem egy emberöltővel mert ez a mostani... mintha céltáblája lenne a belenyugvásnak meddig kell még várnom hogy étkezés előtt te is kezet moss belzebub Vajkai Miklós BOHÓCOK (Részlet) Ogy kilenc óra körül már vakul' a fény, a napot vöröses vagy mahagóni színű há­lyog támadja meg. Édeskés Illat terjeng. Elvegyül a közeli Gyár orrbénító szagkül­deményeivel. A Központi tér bokrainak le­velein átláthat az emberfia. Az évszakte­remtés tanúja vagyok. ló dolgomban Itt ödöngfik a fűtöház bejárata előtt. Megál­lók. Wondarewski urat bámulom. Egy órá­ja érkezett. Átjött a téren, én meg így szóltam; „jesszusom, hát miféle szerze­ménye ö Gúnyárd megyének?!“ jó Itt állni a kerítésnél. Nézni a bokor- ugró lányokat, amint végigeszik magukat városunk testén. A Fő utcáról befordulnak a Központi térre, és ha még mindig üres a háló, hát gyerünk tovább... Nyaranta rendkívül jó a bolt, s most, hogy itt van közelemben Wondarewski űr, szívesen fel­világosítanám arról, hogy mi történik a túloldalon. De hiába húzom lelkem heve­derét, jó, jó magamnak teszem Inkább a szépet, egy kis játszadozás, kezdjem csak a hajdani emlékmozaikjaimmal. Oly zöld­fülű voltam, hogy a párját ritkítottam, amikor nem ebben a városba, hanem a fél­milliós Pressvárra költöztem. Az első sza­kaszt emberfiának nem mondanám el. Dics­telen, émelyítő korszak volt az, de idővel kikupálódtam, és megleltem kellemes kis zöldövezetemet, s egy napon arra lettem fi­gyelmes, hogy már uszályom volt, és nem­csak a gyárudvaron, másutt Is menő fej­nek számítottam. Igazán könnyű dolgom volt, mesélhetném' Wondarewskinek. Jól üzemelő Gyár lakótelepén volt Ideiglenes otthonom. S ha nem Is világelejl nőcék, inkább afféle csempe, kis csajok, ami azt Illeti — szép számban voltak, és könnyen kötélnek álltak, ha azt mondtam, hogy írandó regényemhez gyűjtök. Tizenhat hó­napon át jegyezeteltem, legtöbbjükre már nem emlékszem, mert ez Is olyan volt, mint a gyári termelés, sok elkallódott a „vámon“, meg akadtak, akik félreértették s már bántották volna le a ruhácskájukat, hogy a kellemesen domboruló felszínnel kí­náljanak, és egyéb bicsaklások, végül is belefáradtam, de valamicske azért fenn­maradt az emlékeim rostáján, néhány ciki név az agytekerményelmben: Halina Dime- novlcz, Magdalena Wowy, Kyky Wolf, Réka Zeromska és még jó néhány név legfeljebb csak velem párhuzamosan adja át helyét a semminek, E lányok közt akadtak igen derék te­remtmények. Szinte sohasem tudtam meg, hogy milyen mélységekből szakadtak kö­zénk. Ha reájuk gondolok, elérzékenyülök. Jóval később, amikor Itt — Gúnyárd me­gyében — az éjszakai rüfkék ellen kiho­zakodtak a gyertyákkal, reájuk gondoltam. Persze, ez itt... más tésztái De ha a két ügy közt etikai és egyéb különbségek mu­tatkoznak Is, mégsem örültem a hájfejöek hadoválásalnak, mert aztán ment a lé, amíg tüdővel bírták, garatoztak eleget... Arról ugattak, amiről sápatag elképzelésük sem lehetett, szóval... Wondarewski úr, volt némi bepillantásom az éjszakai életbe. A lányok olykor magukal vittek és a kedve­mért klókumuláltak ezt-azt, pedig azt hi­szem, ők Is tisztában voltak a helyzetük­kel; lesz, ami lesz. Hát belőlük sem lesz énekes halott, hát, nagy meló volt, annyi szent! Volt, hogy leittam magamat, miköz­ben tudtam, hogy nem írói nyersanyag ez számomra, nem, mert nem leszek író, nem készültem én arra, hogy tollnokká legyek, de akkor mégiscsak megbénult bennem va­lami, és többé nem tudtam úgy kacagni, mint korábban, és azóta is szúr, hiányzik az, ami Igazán sohasem volt az enyém, s így nem kótyavetyélődhetett el, és mégis hiányzik. Bitang lenne a nevem, ha azt mondanám, nem érzem hiányát annak, ami­vé esetleg lehettem Is volna, én lettem volna a legboldogabb, ha sikerült volna a kűtból rajtolnom, hét nem, ez aztán nem lesz fehér krétával a kéménybe írval A né­zésük. A pillanat fotocellájában. A nézésükl A riadt ábrázatuk. Tekingettek, pislogtak, és ha jött volna önnön lábain a Szeren­cse, természetesen kivágták volna magukat a pácból, de idő múlásával kiégtek. Megfá­radtak. A csapágyaik Idegen anyaggal telí­tődtek meg. Megfáradtak, és átálltak a napi robotra! És ha szóltam hozzájuk, óva­kodnom sem kellett. Iparosokká lettek. S a napi felszíntől nem tudtak szabadulni. Aztán jöttek, sereglettek azok, akiket egyetlen cél vezérelt. Egyetemisták voltak vagy középiskolások, és fizetés napján megjelentek, mert kellett a korpa ruhára, a családfenntartókat megcsapolták, és az­tán uzsgyll Többé senki sem látta őket. Húzódtak a következő gyártelep melletti munkásszállóra. Mire befejezték a tanul­mányaikat, a város megannyi utcájából voltak élményeik. És vitték haza a jósá­gukat. Az Ifjúságukat. Tömény csillogásukat. Egy alkalommal bennem Is megszaladt az áram és letaknyoltam az egyiküknek egy balost, és ezt ma sem restellem, azt nem, hogy így történt, ahogyan elnézem ezeket a jol dekorált arcokat Itt a túloldalon ezek a nőcék is erről a tőről fakadtak, még a kezdet kezdetén voltak közöttük elhivatot­tak is, de mára már csak ezek a hivatá­sosok m.aradtak. Itt lófrálnak, csellengenek, az ő dolguk — mondanám Wondarewski­nek, de nem szólok. Döngó léptekkel indu­lok a fűt'öház felé. Az az Igazság, hogy én mindig kéttözött életet éltem. Kettőzött tu- lajdonsá.gú embernek érzem magamat... A rosszablk énemből most előtör a páholy­érzet, s már bántanám Is Wondarewsklt, molesztálnám őt, a lelkét csiklandoznám, hogy ne legyen nyugovása, hát ezért ez ostobaság tőlem. Megfáradtam. És nem vé­dem magamat. Csak úgy felmondom a ré­gi nótát. Megszokásból. Tüskés vagyok, olykor már-már szélsőségesen kegyetlen, semmiféle égleket sem veszek figyelembe, mert csak az tudja, hogy mivé lettem, aki évtizedek óta Ismer, az tudja, hogy mivé nyomorodtam, de hát nekem is kijutott a feketelevesből — nem, már nem védeke­zem, cselekedeteinkért mindig vállalnunk kell a felelősséget. És senkit sem ment­hetünk fel, elnézök senkivel sem lehetünk, mert igazából nincs Is enyhítő körüimény! S azt is kutyakeményen érzem, hogy Won­darewski úrnak Is megvan a maga kereszt­je. Nem kell őt birizgálni. Nem sok idő múltával, mintha kicserél­tek volna. Apád bennem a gőzoszlop. Szin­te még semmit sem tudok róla, és ha Wondarewski derék férfi, akkor majd meg­mondja, mint ahogy tavaly ősszel a meg­érkezés után én Is szóltam, mennék oda hozzá, melléje telepednék, kis csel, olda­lazva próbálkozom. Azt játszom, hogy a koromtól kietlen fűtöház aulájába indulok, s akárha tangóba kezdenék, aztán, ha kis­sé muris Is ez az egész, kis félkört írok le mozgásommal, és Wondarewski úr előtt állapodtam meg. Oly óvatosan helyezte el a fal tövénél hóbelevancát, mintha töré­keny tojásokkal lett volna tele. Igencsak megfáradt ember lehet, pedig még nem­igen van benne a korban. Harmincöt-har­minchét, akárcsak jómagam. Vékonyka kar­jára tűzi a fejét. Szeme a szénportól ütő- dött udvar héjazatát pásztázza, de mintha Itt sem lenne, mintha valahol másutt len­ne! Lelkének tápétájával van elfoglalva. „Lengyel származású, uram?!“ „Ügy. len­gyel vagyok!“ „Wenger Is poliak dva bra- tánki!“ -— hajdan egy lány kedvéért meg­tanultam ezt a nyelvet Is. Régen volt. És mindaz, ami velünk történik, a sarcát kéri, lgaz-e?l „Ogy gondolja?“ „Megbűnhődtünk! Csak még az a kérdés, hogy mennyire va­gyunk ostobák. Mert az ostobaságunkért különdfj Is jár. Ha olyan vagyok, mint a nyers tégla, többet érek el, de ha elkenő- döm, akkor már gyúrhatnak, mint a rágó­gumit, addlg-addig abajgathatják az em­bert, míg végül Is kiiktatódik a játékból!“ — a kerltéspél ácsingózva azon tűnődtem, hogy vajon miből szabhatnék Wondarewski úrnak mézes madzagot. Munkáskezemmel hiába böknék a Presszó Irányába, 0 nem az az ember, aki italba fojtja bánatát, pe­dig a hátsó bejáraton hozhatnék neki barackpálinkát. „Ejh, Matyesz?“ — kínál­nák őt sűrűn a többiek is. „Derék fickó vagy. Közénk való vagy. Nem veted meg á kétkezi trógerezót!“ „Egészségedre, Ma- tyeszl“ „Arra, hogy itt vagy!“ „Arra, hogy Idecseppentél, Matyesz!“ „Arra, hogy ve­lünk vagy!“ „Mert bennünket sem most kaptak le a futóműről, Matyesz!“ — a rob­banásra kész örömünkben beletankolnánk egy kulacsnyl pálinkát, de Wondarewsklt más anyagból szabták. Csakhogy feltűnt, a mieink elkotródtak a színről. Most vala­hol a fénysilány háttérben cigarettáznak. A Tonki Alapfokú Sportiskola utolsó mér­kőzését tárgyalják. Vagy az esti bűnügyi tévéfilmet részletezik. A szájukban fityegő cigaretta. Lezseren, pihenőállásban vára­koznak. A slntérnek sem árulnák el a kí­váncsiságukat. Jó fiúk. Derék férfiak mind­annyian. Ilyen komponiával most van elő­ször dolgom. Külön szerencsém, hogy is­merhetem őket. És Wondarewski úr Is jól jönne, mert elég a nézésemmel meglapogat- nl, és tudom, hogy tényleg közénk való. De azt Is tudom, hogy ez az idegen és mégis Ismerős ember alig marad itt. Hiá­ba az, hogy lengyel, és a magyar ember egy-testvér. mert voltam, én Lengyelben, Bopotban, Krakkóban, és tudom, hogy közös ez a Sors, ezt a hülye is lépten-nyomon érzi, Közép-Európa és a sorsunk egyazon cslpketőről virít, nem kell hát heccelődni, aztán meg csak úgy. spontánul eszembe jut, hogy a ml életünk meg ide szorult a Bauhaus stílusban épített presszó árnyéká­ba, és mi valahogy még középtájékon sem tartunk, a társadalom dobozának nagyon Is az aljára szorultunk Klitty-klotty, klitty- klotty; jó így nekünk, mert innen már nem lehet alább sodródni, legfeljebb a semmi­be hajózni! Kilenc óra elmúltott, délelőtti kilenc, de már vakul a fény. A napot vöröses színű hályog támadja meg. A Gyár! A Gyár újabb exhibicionizmusával ragadtat el bennün­ket. A füst- és szagtömbök lejjebb szorul­nak. Kezem a Gyár felé lódul. Ogy mon­dom; „Korszerűi Az ipari forradalom vív­mánya!“ Wondarewski bólint. Ö aztán érti. De már csordul a mondanivalóm. Nem visz- szakozhatok. „Csak egy gond van azzal a Gyárral“ — csócsálgatom a témát. Elrá­gódom rajta. Kis szálkázás. Vajon bigott lennék, hogy ellenzem a méznehéz Ipart haladást, nem tudom bizonyosan, hogy mi itt a zsákutca, tény, hogy régen alig hit­tem el, hogy odáb tollntható egy évszak, növény, ha egykor elpusztult, már átadta a helyét az enyészetnek, most meg látom, és alig hiszek a szememnek, cílyanok ezek a fák, mintha műanyag-burkolat védené őket, magam sem tudom, hogy miért, aki Ismer, jól tudja, olyan vagyok én... hogy egy­szer csak megmozdulok, és esetleg azt tu­datosítom, hogy rosszul teszem, hogy ennek nem lesz értelme, de ha már valaminek a vonzáskörébe kerülök, akkor nincs, ami leállíthatná a futóművemet, akkor már lőt­tek a közrendnek, az erkölcsnek, a hamu­ban sült pogácsának, nincs az a jégeső, mely elbánhatna velem, ha valami ütött a pakolásomon, ha egyszer szikrát fogott az agyam, ha megmozdult a vérem, akkor tíz reglmentnyl katona sem állíthatna le, leg­feljebb a jó szó segíthetne. Akkor meg ki­váltképpen felzaklatott a képzeletem, Mr. Wondarewski, mert korábban egy társaság­ban Clnzanót Ittam. Éjfél lehetett, a Gyár felcicomázva ötszáz wattos fényforrások­kal. A kémények és a roppant magasságú gázégők felett izzó elektrospirálok, a négy méter magas betonkerítés feletti acélhuza- lo(c közt elektromos áramtól vöröslő te­kercselések jelezték, hogy az éjszaka állan- dósultságában áram van a kerítés feletti huzalokban, de én akkorra már elindul­tam, és nem volt, aki leállítson. Mintha a tudatomnál sem lettem volna, felka­paszkodtam a betonfalon, miközben arra gondoltam, hogy kigrlllez az áram, de már nem lehetett visszakoznom, az ördögi ener­giám beleszólt a játék kimenetelébe, és most mondanék valamit, már megbocsát- son, én itt élek, és ismerem ezt a kap- panhangú, nyiszlett világot, a helyiérde­kű szorongattatásokat, én mondom önnek, hogy ha az ember megmakacsolja magát, ha a vérét feltüzeli, ha hagyja, hogy el- uralkodjön rajta a hit fűtötte szenvedély, akkor azért már van némi esélye! A szín- igazat mondom. Már közelítettem a huza­lokhoz, és csupán egy halk pattanás, ez- redmásodpercre szünetelt az áramszolgál­tatás, és én már a túloldalon voltam, senki sem vette észre, a közeli öltöző épületének nyitva volt az ajtaja, a sarokban haszná­laton kívüli munkaruhákra akadtam, átöl­töztem. A fizimiskám? Mindig melóspofám volt! Még a nagy kirukkolások Idején is a két dolgos kezem tartott el. Az ember ar­cáról meg tüzel a fény, hogy kétkezi mun­kás. Más a mi nézésünk, Mr Wondarewski, más a ml meglátásunk, mások a redőlnk. így maradtam a gyárudvaron reggelig. S a vlrradatl fényben felnyisszantottam a fák törzsét, s láttam, mint serked belőlük a kőolaj, az Ipari zsír, az elszíneződéseket figyeltem. A gyöngyöző Idegen anyagot. S amint tűnődtem, megértettem, hogy ez az Idegen anyag nem mindig öli meg az ala­nyát, olykor mintha csak azt akarná, hogy megváltozzon, és megfeleljen az újkori kö­vetelményeknek. A füzek, a nyírek, a kő­risek iszonyatos gyorsasággal hagyják el a korábbi tulajdonságaikat, és ráérezvén a túlélés fondorlatára megmaradnak. Rövl- debb az életük. De ezt a rövid Időt be­osztva, Wondarewski úr / Akkor értettem meg azt, hogy ml Is ha­sonlóképpen változunk meg. akárcsak az a növényzet ott,.. Magunkba vesszük az Ide- gén anyagot. Elveszítjük a korábbi tulaj­donságainkat. És egy napon megállunk a tükörlap előtt, s az öklünk, ez az élő jogar megindul; és RECCS! Mert biztosan az a nyavalyás tükör az oka mindennek ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom