Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-26 / 30. szám

mw kulcsár TIBOR ROVATA Kaszonyi Zsuzsánna: Tévedés Vera elgondolkozva nézett maga elé. 'A szél meg-megsuhogtatta feje felett a szó- morüfüz ágait, s ilyenkor úgy tűnt neki, hogy az ö gondolataira bólogatnák. 'A pad mellett régi díszkút állt. A repe­dezett márványon még jól lehetett látni finoman metszett, kanyargó mintákat. Vera szeretett itt üldögélni. Amikor kol­légáitól eltíált az üzem kapujában, egyene­sen ide főtt. Bár úgy érezte, nagyon fá­radt, mégsem volt kedve hazamenni. Maga sem tudta, meddig ülhetett itt majdnem mozdulatlanul, nem érzékelve az idő múlá­sát. Gondolatai nem számolták a perceket, hanem makacsul forogták egyetlen dolog körül. Mintha tudata kettévált volna, ön­magával vitatkozott^ Csák akkor zökkent vissza a valóságba, amikor a kútra hirtelen hosszú árnyék ve­tődött. Csodálkozva nézett fel. « Szervusz, Tibor — köszöntötte végül közömbösen az előtte álló férfit. ^ El sem hiszem, hogy látlak, Vera — mondta a köszönés helyett. — Kerestelek, de nem voltál otthon. Beszélni szeretnék veled. A lány gúnyosan nézett rá, de nem szólt. — Tisztáznunk kell valamit, azt te is na­gyon jól tudod. ■—> Ezért felesleges volt Ideutaznod —■ mondta Vera. — Több mint egy év eltelt azóta, s most szeretnéd tisztázni magad? Ez egy kicsit groteszk, nem gondolod?..-. Egyébként nem haragszom fád. — Ezt hogy érted? ' ■— Ugyan. Csak az történt, aminek tör­ténnie kellett. Ezen nincs sok beszélnivaló. A hangja majdnem fölényes volt, de a tekintete mást mutatott. — Un meg tudtalak akkor is érteni. A feleséged gyereket várt, ezért szakítottál velem. Csak az fájt, hogy szó nélkül tet­ted. — Felnagyítod a dolgokat, Vera. Te is tudod, hogy nem egészen így történt. Hány­szor csaptad le a telefonkagylót, és hány­szor siettél el mellettem köszönés nélkül. A szóbeszédnek hittél, és meg sem hallgat­tál... Mit kellett volna meghallgatnom? — vágott közbe Vera Ingerülten. — Hogy ki­magyarázd magad? Hát nem érted, hogy látni sem akartalak? Olyan közönséges és elcsépelt volt az egész. A férfi nem válaszolt. A lányt nézte, aki elfordult tőle. Ostobaság volt, hogy ide­jöttem, gondolta. Nem a régi Verával állt szemhen. Menni szeretett volna, azonban nem adta fel ilyen könnyen. Ügy érezte, ezzel tartozik a lánynak. i— Elváltam. — Hogyan? — A feleségem nem tőlem várt gyereket. Már régen el akartunk válni, hiszen évek óta ügy éltünk egymás mellett, mint két idegen. Ezt te is tudtad. Vera nem tudott megszólalni. Arcára kü­lönös kifejezés ült, amelynek a férfi nem tudott nevet adni. — Un meg akartam mondani, de inkább elhitted, amit összebeszéltek a többiek. Azt pedig, hogy elmentél, csak hetek múlva tudtam meg. — igen — szólalt meg Vera, s hangja olyan volt, mint az automatáké —, soha­sem szerettem igazán a munkámat. Azok után pedig nem bírtam tovább maradni. Nem lett volna szabad idejönnöd.., í- Csak ennyi mondanivalód van? — Nézd, Tibor..-, én terhes voltam. Ezt akartad hallani? Most a férfin volt a csodálkozás sora. Mintha mellbe ütötték volna. Ezért visel­kedett hát Vera olyan különösen ... — Un meg akartam tartani, még örültem is neki, aztán... a többit tudod. Ahhoz pe­dig gyengének éreztem magam, hogy egye­dül neveljem, és persze, a szüleim. Gyáva voltam. Most megvetsz, ugye? Megérdem- lem. Arca elfintorodott. Erezet, ezt a lépést sohasem bocsátja meg önmagának. Sírni szeretett volna. Furcsa nyomást érzett a gyomrában. Valamikor, nagyon régen volt így, amikor rosszat tett, és ezért felelnie kellett. t-- Szólalj már meg !—i nézett a mereven hallgató férfira. — Nem hibáztathatlak, Vera. Un is hi­bás vagyok. Nem tettem meg mindent.. > — Ezek frázisok — szakította félbe a lány. — Ne kerüld ki a témát, és ne men­tegess saját magam előtt. Mit jelenthettem én neked? Ne mondd ezt, Vera. Tudod, hogy sze­rettelek. — Érzelegsz? ^ Verái — Bocsáss meg. Igazad van. A valóság elöl nem bújhat el senki. Verát bosszantotta a férfi higgadtságai Jobban szerette volna, ha kiabál, szemre­hányást tesz. Ehelyett valósággal kérlelU Egyszerre szánni kezdte. — Nem mehetek vissza hozzád — szólalt meg újra csendesen. — Mert ezt szeretted volna mondani. Un nem tudok többé a sze­medbe nézni, Tibor ... Majd találsz valakit, akivel tartalmasabb lesz az életed. — Kösz', hogy vigasztalsz. Azt hiszed, könnyű lesz? — Ne vádold magad. Ml már semmivel sem tartozunk egymásnak. Ez a beszélge­tés maradt egyedül. — Értelek, Vera — felelt a férfi, de nem nézett rá. — Mennem kell. Tibor hallgatott. A lány egy darabig még állt előtte, aztán elindult. Lassan, egyked­vűen lépkedett, aztán felgyorsult léptekkel hamarosan maga mögött hagyta a parkoti Már alkonyodott. Zalaba Zsuzsa versei: A vers a vers szónoklat gondolatmező szomjazó galamb megsebzett vad a vers derűlátó betüsereg harcba indulása nyomorult vesztes ha a képén nevetsz a vers áldozat rohadt győzelem ordító plakát oktondl kisember szándékos fintora a vers papírember XX. századi papírérzelmekkel Égtájak nélkül néptömegek az államformák útjain halak a mesterséges mosogatólében marakodás a négylevelű lóheréért a macska lassan beleőrü' ’ saját farka kergetésébe Felnőtt leszek madaraim a sárban álmaimat bilincsbe verték a virágokat Is elítélték a felelősséghez józansághoz realitáshoz és sorolták sorolták leláncolt sarkam már nem enged az égen vándorolni Józsefattilásan nem dicshimnusz e költemény „tizennyolc éves lettem én“ de kit érdekel e? a tény rajtad kívül E sett. Az ablaktörlő ütemesen törölgette az esőcseppeket. Gyér volt a forga­lom. A városból kifelé Jövet csak egyetlen teherautóval találkozott. Szeme le-lecsukódott a fáradtságtól. Az értekezlet egy kissé elhúzódott. A kortárs irodalom időszerű kérdéseit vitatták meg, no meg a fiatalok olvasottságát, a kiadó gazdasági problémáit. Már unta nagyon az efféle összejöveteleket. Mintha pár meber az asz­tal körül megoldaná a gondokat. Telefonál­ni kellene a feleségének, gondolta, minek aggódjék feleslegesen. De eszébe ötlött, hogy nem először késik. Otthon megszok­hatták már. Közben csendesen leszállt az este. A re­flektor fényében lankadatlan táncoltak az esőcseppek. A fák koronái védöburkot fon­tak az út fölé. Most tűnt fel neki, milyen elhagyatott a vidék, pedig nem először jár erre, A lányt a kanyar után vette észre. Az út szélén állt, bőrig ázva. Régóta várhatott. Már biztosan lemondott arról, hogy egy erre tévedt autó felveszi. Ilyen Időben ke­vesen kelnek útra. Mégsem Indult el gya­log, a fák ágai úgy-ahogy óvták az esőtől. Hosszan fékezett. Nem szokása ismeret­leneket, stoposokat felvenni, de ezt a sze­rencsétlen lányt mégsem hagyhatja Itt. — Merre megy? — kérdezte. A választ nem értette a szél zúgásától. Mindegy, gondolta, biztosan útba esik. — Szálljon be! — szólt rá hangosan. A lány engedelmesen huppant le az ülés­re. Villant József Az autóstopos lány Néhány percig mind a ketten hallgattak. Ideje volt, hogy szemügyre vegye útitársát. Tizenhat-tizenhét éves kamaszlány, átázott, szőke haja a vállát verdeste. A mellén ke­ményen feszült a farmerzakó. A jobb zseb felett néhány kitűző, népszerű együttesek képei. A rövid bőrszoknya csöppet sem ta­karta hosszú, formás lábát. Vizsgálódásából a lány kellemes hangja ébresztette; — Megengedi, hogy rágyújtsak? Nem szerette, ha az autóban valaki do­hányzik, mégsem mondott most nemet. A lány mélyen szívta le a füstöt, úgy, ahogy azt az erős dohányosok szokták. Az utast nézve akaratlanul is a délutáni érte­kezleten felszólaló egyik kollégájának a szaval jutottak eszébe. A mai fiatalok élet­vitelét bírálta. Ez a téma mindig kellemet­lenül érintette, hiszen még 6 is ehhez a nemzedékhez számította magát. A felszó­laló szerint a fiatalok az alkohol, a szex, a cigaretta, a kábítószer rabjai. Az élet, úgymond, nagy kérdései hidegen hagyj'ák őket. Az olvasást teljesen háttérbe szorítja a rockzene, a diszkó. Ha mindennel így nem értett Is egyet, az irodalom kiszoru­lását az érdeklődés középpontjából ő sem tagadhatta. Efféle gondolatok kavarogtak a fejében, amikor kissé önmagának szánva, váratlanul a következő kérdést intézte a lányhoz: — Megmondaná, hány könyvet olvas el évente? Az autóstopos lány először egy kissé meglepődött. — Úgy tlzet-tlzenkettőt. Attól függ, az időm mennyire engedi, de egy-egy jó könyv­re azért mindig szakítok időt. Az ön köny­vét is olvastam például. A Zsákutcát. — Hát megismert?! — fordult a lány felé. — Nem tudtam, hogy ilyen népszerű va­gyok — mondta kissé önlronikusan. — Láttam a fényképét az újságban — mondt a lány —, de egy kicsit másnak kép­zeltem. Tudom, az írók különleges embe­rek. De hogy az első kérdés, amelyet hoz­zám intéz, az lesz, hogy mennyi könyvet olvasok... Ez egy kicsit meglepett. — Bocsásson meg — mosolygott barátsá­gosan. — Nem Is tudom, miért kérdezek Ilyeneket. — Abban az újságcikkben — folytatta a lány —, arról beszél, hogy nem tartja ma­gát írónak. Ezt valóban így is gondolja? — Igen. Megírtam egy regényt. Egyet. Lehet, hogy ez jól sikerült, de folytatás, azt hiszem, nem lesz. — Ha így lenne is, mégis irigylem önt. Hírneve van, pénze, szép felesége, ön biz­tosan elégedett ember. Eszébe jutottak kamaszkori évei, minden­kori’ határozatlansága, szerelmi csalódásai, felesége fagyos pillantásai, a bizalmatlan­ság ördögének mérge, amelyre rászolgált még akkor is, ha nem csalta meg a hitve­sét. Vagy talán most gondolatban már meg is tette? — Elégedett, igen — fordította el az ar­cát,' ne lássa a lány, hogy hazudik. Az autóstopos mégis észrevett valamit. — Inkább nekem kellene irigykednem — mondta. — Mindig olyan szerettem volna lenni, mint maguk, mai fiatalok. Ilyen sza­badok, kötetlenek ... — De hiszen ön is még fiatal, még sem­miről sem késett le — szakította félbe a lány. — Talán nem — mondta könnyed sóhaj kíséretében, de lehet, hogy csak egy mé­lyebb szippantás, mélyebb levegővétel volt. Elértek a falut. A hídnál állt meg, ahogy a lány kérte. Mielőtt kiszállt, visszafordult és egy lehe­letnyi csókot nyomott borostás arcára. Majd gyorsan távozott. Hirtelen nyelte el őt a sötét. Egy pillanatig még nézett utána a sötét­be, aztán lassan elindult. A felesége már biztosan türelmetlenül várja. Talán kimenti magát a rossz idő miatt. Egész éjszaka esett. T, B.: Köszönöm című verse az úgyneve­zett alkalmi versek közé tartozik. Hang- ' vételénél fogva inkább még valamelyik gyermeklapban volna inkább a helye. Két­sorosai gyengébbek korábbi próbálkozásai­nál. Előző küldeményében viszont egyik versében felcsillant valami a költészetből. Ezt a versét idővel közöljük. M. I.: „Azért Írok önnek, mert szeretnék bejelentkezni a Oj Pajtások című rovatá­ban. Egyenlőre két versemet szeretném el­küldeni. Már tíz éve foglalkozom versírás­sal, de csak ritkán írok, pedig sokan mond­ták hogy van tehetségem és ezért rá ad­tam magam a rovatnak hogy frok verse­ket“ — Idézzük szó szerint (és betű sze­rint] levelének egy részletét, jelentkezésé­nek örültünk, verselt azonban egyelőre nem közöljük. Pajtás! köszöntéssel üdvö­zöljük! Ficur: Két prózai frása közül a cím nél­küli tetszett jobban. Közölje nevét és cí­mét. N. K. Sz.: Versei sokban különböznek az általunk eddig Ismertektől. Érdekesek, bár színvonaluk nem egyenlő értékű. A közel­jövőben néhányat közlünk. K. M.: Mai téma című verse kezdetleges. nem számíthat közlésére. A választott té­ma valóban időszerű, de megírása, művészi megformálása nagyon is színvonalon aluli. H. H.; Esélyt az életnek című versét — bírálói véleményével ellentétben — ml nem tartjuk annyira „ideálisnak“, hogy közlésre javasolhatnánk. Témája ugyan Időszerű, de — akárcsak előző lévéllrónk próbálkozása — megformálása nem éri el a közölhető­ség szintjét. M. T.: Ilyen is van című írása önmagá­ban érdekes történet, megírásából azonban egyelőre hiányzik mindaz, ami írásművé emelhetné. Evelyn: Verseire rovatunk legközelebbi megjelenésekor válaszolunk. Sárga rózsa: Mindkét beküldött verse ar­ról tanúskodik, hogy még nincs birtokában a versíráshoz szükséges alapismereteknek. Rímel suták (nehéz — a szél, szabad — el­takar stb.). Az Élet című versében sláger­szöveg utánérzéseit véljük felfedezni. Szavak: Versel kellemesen megleptek. Igyekszik kerülni a sablonokat, egyéni vi­lágszemléletre és hangvételre törekszik. Az ősz folyamán verseiből közlünk néhányat, új írásait várjuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom