Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-20 / 51. szám

I'iji ajfejfl a

Mert az Isten ide vezérelt...

Keserű emlékek fakadnak fel bennem, amint belépek az intézet ajtaján, öt éve jártam itt utoljára. Kedves ismerősömet látogattam meg, aki akkor mér tudta, hogy a halál menyasszonya, és bámulatos lelki nyugalommal készült arra, hogy fiatalon megtérjen Urához. Mert hitte, hogy a földi lét csak káprázat, s lelke majd valahol, egy másik szférában új otthonra talál. Olyan sötét korban hitte ezt, amikor az elnyomók még a haldoklótól Is megtagadták azt a jogot, hogy Istenre gondolhasson. Annál nagyobb volt az öröme, hogy legalább ápolói között akadtak olyanok, akikben megértésre talált. Szent Erzsébet-rendl apácák is dolgoztak ebben a kórházban. Ismerősöm sokat beszélt arról, milyen lelkierőt adnak neki ezek az irgalmas nővérek, s mennyire árad belőlük a megértés és a szeretet.

Már csak öten maradtunk

Pozsony (Bratislava). Heyduk utca. Onkológiai Intézet. Valaha a Szent Erzsébet- rend kórháza volt. Már akkor is leginkább csak súlyos betegeket ápoltak itt. Igaz, abban az időben a szegény ember csak akkor feküdt kórházba, ha valóban súlyos betegsége volt. A hajdani irgalmas nővérekből mára már csak öten maradtak. A „civil“ nővérekhez hasonlóan az intézet alkalma- zottalként dolgoznak, azonos fizetésért.

A kórház belgyógyászati osztályának ajtajában várakozom az egyik Erzsébet-rendl nővérre, arra, aki afféle elöljárója az itteni Irgalmas nővéreknek. Fehér fejfedős, fehér köpenyes, hatvan év körüli nő érkezik, lágyan kezet nyújt. Kissé megilletődöttek vagyunk mind a ketten. Világi újságíró már hosszú évek óta nem érdeklődött irántuk, s én magara sem tudom, hogyan is kezdjem a beszélgetést. A nővérből áradó szeretet azonban hamar feloldja a feszültséget. Ügy volt, hogy csak pár szót váltunk itt a folyosón, végül hosszan elbeszélgettünk. Arra azonban megkér, neve ne szerepeljen az írásban.

— Fiatalon, 1947-ben léptem a Szent Er- zsébet-rendbe. Itt kezdtem szolgálni, ebben a kórházban, amelyet egy év múlva államosítottak. Rövid ideig még maradhattunk, azután átvitték bennünket. Irgalmas nővéreket Főrévre, a kastélyba, ahol szintén ápolóként dolgoztunk. Nem sokkal ezután újra máshová kényszerltettek, végül a különböző rendekbe tartozó apácakat kijelölt gyűjtőhelyekre vitték. Én Kláštor pod Znle- vomba kerültem Ez az ötvenes évek végén történt, ezután ml már nem dolgozhattunk kórházban, szövetkezetekben kellett munkát vállalnunk. Kapáltunk, fát vágtunk, más egyéb mezőgazdasági és erdei munkát végeztettek velünk. Idősebb rendtársnőim közül sokan csak nehezen bírták a megterhelő munkát, de dolgozniuk kellett, metsző hidegben és rekkenö hőségben egyaránt. Ezek bizony nem voltak könnyű évek. A változást az 1968-as év hozta. Az Onkológiai Intézet akkori igazgatójának kérésére ml, Er- zsébet-rendiek, akik még tehettük, visszatértünk ide a kórházba. Talán tizenöten lehettünk. Az idő múlik, társnőim megöregedtek, már csak öten maradtunk. Valamennyiük képesített, hiszen rendünk hajdani Iskolájában súlyos betegek ápolására készítettek fel bennünket. A kórház vezetésével és személyzetével nagyon jó viszonyban vagyunk, sajnos azonban, hogy rendi életünkhöz nincsenek meg a kívánatos körülmények. Még szállást sem tudtak biztosítani nekünk. Társnőim szeretetotthonokban élnek, de van olyan is, aki templomban lakik. Nincsenek nagy igényeink, de ezt az állapotot sajnálatosnak tartjuk.

Szolgálatuk a kórház számára ma is nélkülözhetetlen. Erről Vlasák doktor, az intézet Igazgatóhelyettese beszélt:

— Munkájukról csak pozitívan nyilatkozhatok. Jó volna, ha sokkal többen lennének. Űk egész életüket a betegek ápolására tették fel, a páciensekkel megértőek és szeretetteljesek. Nincs családjuk, ezért reggeltől estig a betegek körül forgolódnak. Az Irgalmas rendeknek kórházainkban, különösen a miénkhez hasonló kórházakban mindenképpen nagyobb teret kellene kapniuk.

logtosztottan

— Isten vele, fiam! De ne csak rólunk írjon, menjen el Főrévre, ott a kastélyban még dolgoznak irgalmas nővérekl — búcsúzik tőlem az Onkológiai Intézet Erzsébet- rendl apácája. Megfogadom a tanácsát.

A kastélyt 1933-ban vette meg az Assisi Szent Ferenc Leányainak Kongregációja elnevezésű irgalmas apácarend a Zsolnay grófoktól, hogy otthont adhasson egyre gyarapodó tagságának. Szükségmegoldás volt ez a kastély, jobb híján költöztek ide. Nem tartották ugyanis helyénvalónak, hogy egy kolduló rend ilyen épületben lakjon. A ferences Irgalmas nővérek betegápolást vállaltak a pozsonyi kórházakban, de fizetést ezért nem kaptak, s mivel valamiből élniük kellett, a könyöradományok mellé zöldséget, gyümölcsöt termeltek a kastély kertjében. A sors keserű fintora, hogy röviddel azután, amint kifizették a részben hitelbe vásárolt épület utolsó hátrálékát, államosították a kastélyt. Mindez 1958 augusztusában történt, az apácákat elszállították innen. Legtöbbjüket a jászól premontrei kolostorba., Röviddel ezután Slovenská Lupéára kerültek, s ezzel megkezdődött éle tűk legnehezebb időszaka: a kemény mező- gazdasági és erdei munka.

Még az ötvenes évek elején történt, hogy a förévi kastélyban kórházat rendeztek be, hosszan tartó súlyos betegségben szenvedő idős emberek elfekvő Intézetét. 1958-ig a ferencrendi irgalmas nővérek Is itt dolgoztak. A hatvanas évek végére azonban kritikus helyzetbe került a kórház, nem volt, aki ápolja a betegeket. Az intézet vezetője 1968-ban arra kérte a rend provinciális elöljárónőjét, küldjön apácákat az intézetbe. A hajdan itt dolgozó irgalmas nővérek már szétszóródtak az országban, de 33-at sikerült felkutatni, akik visszatértek. Azzal a feltétellel jöttek, hogy rendi életükhöz megkapják a megfelelő körülményeket. A 33-ból mára csak kilencen maradtak, a többiek fölött eljárt az idő. De hogy most mégis 12-en vannak, ez külön történet:

— Az idén, januárban elmentem a szlovák kormány Egyházügyi Hivatalába, azzal, hogy ha nem vehetek fel fiatal Irgalmas nővéreket, akkor bezárhatom az intézetet — meséli Danka Baronová doktornő, a kórház igazgatónője. — Egészségügyünknek egyébként is szégyene, hogy egész Pozsonyban csak egy ilyen intézet működik, mindössze 54 férőhellyel. Én már akkor is nyugodtan kinyithattam a számat, mert hiszen nemcsak az ápolónők hiányoznak itt, orvosok se nagyon vállalkoznak erre a nehéz munkára. Tudtam, hogy a helyemre nem pályázik senki. Végül MáCovsky úr, a kormány egyházügyi hivatalának vezetője beleegyezett, hogy hét apácát felvehetek. Pár hete jött az engedély újabb tíz felvételére. A januári engedélyezés után kórházunk három fiatal, civil ápolónője beállt a rendbe, s valószínű, hogy többen is követik majd példájukat. Nálunk ugyanis olyan civil ápolónők dolgoznak, akiknek életcélja a betegápolás, akik általában maguk is vallásosak, s akik általában nem egészség- ügyi szakközépiskolát végeztek, hanem ezt a képesítést itt, a munka mellett szerezték meg, illetve szeretnék megszerezni.

— Az irgalmas nővérek nélkül tényleg nem tudnánk létezni. Ehnberfeletti erővel, szinte reggeltől estig dolgoznak. Nyugodtan állíthatom, hogy egy irgalmas nővér pótlására két-három „civil“ ápolónő kellene. Ráadásul ez utóbbiak legtöbbje nem bírja ezt a nehéz munkát, rövid idő után elmegy innen.

A kastély egyik emeleti szobájában két ferencrendi Irgalmas nővérrel ülök le beszélgetni. Mindketten túl vannak már a hatvanon, átélték az utóbbi negyven év megpróbáltatásait. Ezért kissé bizalmatlanok. No, nem velem, hanem a változásokat illetően.

— Isteni csoda, hogy rendünk egyáltalán még létezik. Az is Isten akarata, hogy ma is sok fiatal lány akar közénk állni. De eszünkbe jut, hogy 1969-ben milyen sokan lettek a rend tagjai, akiket a hetvenes évek elején arra kényszerítettek, hogy lépjenek ki. Olyan fenyegetésekkel vették rá erre őket, hogy nem volt más választásuk.

A múlt év nyarán kötött megállapodás értelmében az apácarendek újra felvehetnek novíciákat, de minden egyes felvételhez az Egyházi Hivatal külön hozzájárulása szükséges. Bár az apácarendeket hivatalosan, jogilag nem szüntették meg, az állam teljes felügyeletet gyakorol telettük. Az egyik nővér táskájából megsárgult papírlapot húz elő, melyre még a hetvenes évek elején jegyezte fel Miroslav Válek, az akkori művelődésügyi miniszter rendeletét. Az apácarendek ugyanis a művelődési minisztérium irányítása alá tartoznak. Az 1970-ben kelt, máig érvényben levő rendelet értelmében, amely egyébként a 217/ 1949-es törvényre hivatkozik, az állam teljes jogon felügyeli a szerzetesrendeket. Rendelkezik a rendek vagyona fölött, a mű- lődésügyl minisztérium meghatározza az egyes rendek székhelyét, jóváhagyja a rendi elöljárók kinevezését és meghatározza azt Is, hogy az apácarendek hol és milyen körülmények között működhetnek.

— Mi itt lakunk ugyan a kastélyban, de a lakásért lakbért fizetünk. Az összes itt keresett pénzünkkel el kell számolnunk az államnak, és csak úgy fizethetünk belőle, ha ahhoz előzetes hozzájárulást kapunk. Nehezen oldótott meg az idős, ápolásra szoruló rendtársnőinkről való gondoskodás. Az állam elvette a vagyonúnkat, de amikor azt kértük, hogy e pénz egy részét egy szeretetotthon építésére fordítsák, ezt válaszolták: oldjátok meg magatok. Gyűjtést szerveztünk, fejenként ötezer koronát fizettünk, felépült “Bacstán a szeretetotthon, de az sem a miénk, hanem az állam tulajdona.

A papírlap másik oldalán feljegyzés egy 1970-es találkozásról. Keserű emlék. Pavlík elvtárs, az Egyházügyi Hivatal akkori vezetője fogadta az egyházak és a rendek vezetőit. A találkozón beszélgetőtársam is ott volt, szó szerint feljegyezte a hivatal- vezető szavalt. „Önökre nem vonatkozik az állampolgári szabadság fogalma. Ez a fogalom csak azokra vonatkoztatható, akikre nem érvényesek specifikus elvek. Ez a szocialista állam a rendeket szükséges rosszként kezeli. Mert a rendeknek és kongregációknak nincsen joguk a létezésre. Az állampolgári szabadság relatív kifejezés. Azt, hogy mi az igaz és jogos, az illetékes szerv dönti el.“

— Ml megbocsájtunk mindazoknak, akik vétkeztek ellenünk, nein akarunk bosszút állni. Csak azt szeretnénk, ha hagynának minket, rendi szabályaink szerln^ élnL

Búcsűzáskor még megkérdezem tőlük:

— Amikor önök ebbe a kongregációba léptek, több apácarend közül választhattak. Miért éppen e mellett döntöttek?

— Mert az Isten ide vezérelt minket. Egész életünket a súlyos betegek kínjainak enyhítésére tettük fel, és ez a szolgálat nekünk örömet okoz, lelki megnyugvást Jelent. Minden szenvedőben a meggyötört Krisztust látjuk, egyformán segítünk minden rászorulón, legyen az akár kommunista, akár vallásos ember.

KLINKO ROBERT

P

éntek van, elmúlt dél, amikor megáll velem az autó a tallósi bennlakásos magyar tannyelvű kisegítő iskola, az egykori nem tudom én, milyen nemesi család kastélyépülete előtt. Ott benn, mintha halotti csend uralkodna, épp csak néhány sulianc, vagy inkább soványka gyerkőc távozik az udvaron át.

— Hova? — kérdem.

— Hazai — válaszolják ügyet sem vetve rám. De talán nem is véletlenül, hiszen ők azok közé a szerencsések közé tartoznak, akik hazamehetnek a szüleikhez, testvéreik, barátaik közé.

Itt föltehetőleg minden pénteken ilyen a helyzet. Lassan kihal az udvar, elnéptelenednek az iskola tantermei, folyosói és marad néhány tucatnyi csenevész, kicsit ágrólszakadt, kicsit sápadt és didergő gyerek, akiket valójában már betegen hoztak a világra, s mi sem tudtuk őket meggyógyítani, mert lehet, még a szociálpolitikánkat is eltévesztettük.

Az intézet igazgatója házon kívül van, az igazgatóhelyettes, a pénteki nap lévén toporog, nézi az óráját, elodázhatatlan programja van, és így én is valójában a legszívesebben visszafordulnék, de hát közeleg a karácsony, a szeretet ünnepe, s jó lenne előtte még felkiáltani akár az égbe is, de legalább az emberekhez, hogy vigyázzunk gyermekeinkre, itt ugyanis, mint sok más intézetben, több olyan gyerek akad, aki tényleg senkinek sem kell még a szeretet ünnepén sem.

Mi legyen velük?

Az elnéptelenedő kisegítő Iskola bennrekedt csemetéit a segédnevelűk veszik át Ilyenkor. Egyáltalán ml is ez a segédnevelül státus, szerep, kik, milyen emberek végzik ezt a munkát? — tűnődöm, közben az iskola

Igazgatóhelyettese bevezet az épület egyik tanácsteremszerű hideg helyiségébe, Amíg megérekznek a gyerekek, a nevelőnők itt várakoznak, beszélgetnek. Leülök közéjük, és ahogy belenézek a szemükbe, lelkem, testem, még ebben a hideg és rideg helyiségben is felmelegszik. Velem szemben ugyanis olyan lények ülnek, akik a szeretetükért, emberséEzek a kedves, jó lelkű asszorfyok kezdetben inkább csak jobb híján vállalták ezt a munkát, de kitartottak, és kitartanak, mert a tulajdonságaik, a jóság, a szeretet, megértés segíti őket nehéz feladatuk ellátásában. Nekik ugyanis nem az a feladatuk, hogy felügyeljenek, vigyázzanak a gyerekekre ,hanem hogy szeressék őket.

érdekesnek, kedvesnek tűnt, itt belül, hiába a márványkarzat, hiába a boltíves helyiségek — első látásra is szinte rideg, szörnyű képet tár az ember szeme elé. Ráadásul pedig még elviselhetetlen hideg is van. Hol van hát itt az otthon melege? Lehet, éjszakára majd bemelegszenek a szobák, a gyerekek az egész napi foglalkoztatás nyomán elpillednek, elalÉrzékenyebben, egészen másképp...

gükért, árva lelkűkért kapják fizetés gyanánt az államtól a pénzt, és ezt nagyon is megérdemlik. Nekem természetesen nem kenyerem az érzelgősség, de ennek a tízvalahány egyszerű, kedves tallósi asszonynak olyan fény, olyan tisztaság, olyan melegség árad a szeméből, hogy ezt nem lehet nem észrevenni, s ennélfogva nem is lehet meghatódottság nélkül beszélni róla. Közülük sokan már rég felnevelték a gyermekeiket, sőt, itt-ott már az unokáik szárnypróbálgatásainak is tanúi lehetnek, közel vagy túl a nyugdíjkorhatáron, húsz éve is van már, hogy bejárnak az otthonba, hogy anyjuk helyett anyjuk legyenek a gyerekeknek.

— Nem könnyű velük — mondják. — Van, akivel csak jó szóval boldogul az ember, van viszont olyan, akire csak az erély hat, csak így lehet megnevelnl...

— Eréllyel? — kérdem. — Mit jelent ez, meg is szokták őket talán verni?

— Nem, verni nem verjük, nem is tudnánk, hiszen eléggé megverte már őket a sors, meg aztán nézzen ránk...

— Tudja — mesélik —, Itt tizennégy éves korig lehetnek a gyerekek, így akár akarjuk, akár nem, végül mind elmegy, és ha hiszi, ha nem, eddig még majdnem mindegyik gyereket megsirattuk.

Miért?

— Nemcsak azért, hogy megszerettük őket, hanem mert látjuk, valójában munkánk nagy része kárba vész, araikor elhagyják az intézetünket. Különösen azokra vár sok veszély, akiknek nincsenek szüleik, meg azokra, akiknek a szüleik soha nem teljesítették és teljesítik szülői kötelezettségeiket. — Megkönnyezzük őket, de hát mit tegyünk, ha hozzánk nőttek, lelkünk részévé váltak ...

Közben megjönnek a gyerekek — fiúk és lányok egyaránt — és így a segédnevelőnők „átveszik“, felviszik őket a szobáikba, majd pedig ebédelni, s végül elkísérik a hálószobáikba, illetve ha akarnak, egy kicsit labdázni, játszani az udvarra, kertbe.

Dehát, talán jobb lett volna, ha föl sem megyek a szobákba. Ez a nagy, udvart körülzáró emeletes szép kastély, amely kintről olyan szépnek.

szanak, de engem nem tud elandalítani ennek a tudata. Hát negyven év alatt még a meleget, az otthon melegét sem tudtuk biztosítani, megadni ezeknek a gyerekeknek?! — kérdem ugyanis egyre csak. Kaszárnya? — kérdezhetnék, de azt kell, hogy mondjam, még ennél is szörnyűbb. Itt ugyanis Iskoláskorú gyerekek szoronganak, zsúfolódnak egy-egy rideg, ba- játságtalan szobába. Azt olvastam valahol, hogy a koncentrációs táborok rabjai bádogból, kartonból is akár egy-egy odút, sarkat próbáltak maguknak kirekesztenl, hogy el tudjanak bújni, egyedül tudjanak olykor lenni. Hát hova bújjanak el ezek a gyerekek? Még jó, hogy legalább ezek az egyszerű és jóságos asszonyok vannak velük.

— Nem csoda — mondja az egyik —, ha ezek a gyerekek vadak, idegesek, esetleg kegyetlenek. Milyenek is legyenek? Az enyémek, a sajátjaim mindig nyugodtak, kiegyensúlyozottak voltak. De ezek, milyenek legyenek, ha egész nap felügyelet alatt vannak, és egyetlen pillanatra sem dönthetik el, hogy mit is csináljanak. Van olyan család, amelynek a gyermekei sorra ide keülnek, de hiába testvérek, ha mindegyik más csoportban van, még abban sem lehetnek biztosak, hogy ők tényleg testvérek.

Közben a gyerekeket figyelem. Tényleg olyan vékonyak, sápadtak, csenevészek, mint ahogy látom? — kérdem végül magamtól többször is, de nem tudok nemmel felelni a kérdésemre. Talán még enni sem kapnak annyit, mint amire szükségük lenne? De kapnak. Látom ugyanis őket ebédelni. Egyik-másik kétszer is, háromszor is beáll a sorba. Kicsit eszik, aztán megint beáll, levesestáuyérjába gyűjti a szerzeményt, és aztán szinte önfeledten gyűri magába a rizses, paprikás eledelt. Tehát a szájuktól nem vonják meg az ennivalót, de akkor mégis mitől olyan sápadtak, elesettek ezek a gyerekek? Különben nem is véletlen, hogy ide jöttem, hiszen sok jót hallottam már az intézményről, a vezetői is ismertek, elismertek szélesebb körben, tehát az okot nem kereshetem bennük. Akkor pedig? Lehet, talán valahol mélyebben, a felfogásukban, az elképzeléseiken is változtatni kell, mert minden igyekezetem ellenére sem érzem ezt a környezetet otthonnak. Ezek az asz- szonyok, de minden bizonnyal az intézmény valamennyi dolgozója, vezetője és a többiek mident megtesznek a gyerekekért, más kell.

Ráadásul, mondják, kevés, sőt, nem is nagyon van a környéken olyan intézmény, ahol akár még ennyit is kaphatnának a gyerekek, tehát végül még az ő igyekezetük is kárba vész, és rémülten tapasztalják, egyre bővül, nagyobbodik az évek folyamán ezeknek a gyerekeknek a köre.

NÉMETH ISTVÁN