Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-29 / 48. szám

IdiiWiiel A SZŐHES-JELENSÉG Amikor megszületett, már a böl­csőjében voltak azok a tulajdonsá­gok, amelyek biztosították sikerek­ben gazdag életét; e tulajdonságok pedig a céltudatosság, állhatatosság, lelkesedés, hit, a jő ügy odaadó sze­retető. Ezt a bölcsőt dacos emberek ringatták. Olyanok, akik nem nyu­godtak bele, ha a dolgok nem jő 1- rányban haladtak. Ilyen emberek ak­kor a Csallóközi Dal- és Táncegyüt­tesben és az Ifjú Szívekben akadtak. Dunaszerdahelyről (Dunajská Stre­da) a fővárosba került egy koreográ­fus, aki együttesével a magyarorszá­gi szakma előtti megmérettetést is vállalta a célból, hogy megbizonyo­sodjék: jó úton jár. Táncosai nem nyugodtak bele, hogy ez a folyamat távozásával véget érjen. Eközben Kvoőák József már annyira elszakadt az eredeti néptánchagyományoktól, hogy ezt az Ifjú Szívek egynéhány táncosa kifogásolni kezdte, sajnos, hiába. Egyre többen váltak ki az e- gyüttesből. Például 1988 őszén tizen­nyolc táncos hagyta el az együttest. Ezekkel az elégedetlen táncosok­kal találkozott Quittner János, a csal­lóközi koreográfus és táncosai. Mi­vel ő maga a Csemadok Központi Bi­zottságának volt alkalmazottja, ké­zenfekvő volt, hogy annak színházi termében kezdtek táncolni. Nem volt együttesalapítási szándékuk. Élvezték a puszta táncolást. Amikor már bir­tokukban volt jó néhány koreográfia, felébredt bennük a vágy megmutat­ni a folklórslvár fővárosnak, hogy él még a magyar népművészet hazánk­ban. Büszkeségüket félretették, és egy zongora kíséretében megtapsol- tatták a vereknyel (VrakúúaJ közön­séget. Nem volt a folytatás sem idillikus. A népművészeti csoportnak nem volt ruhája, csizmája, egyetlen fillérje sem. A Csemadok KB-nak voltak a- zonban vezető beosztású dolgozói, akik szimpatizáltak ezzel a tevé­kenységgel, és megadták a kért se­gítséget. Takács András, Gyurcsó Ist­ván, Lttomerlczkl Győző vagy Varga Béla jóindulata nélkül nem lett vol­na mód buszt rendelni, zenekart fo­gadni, kosztUmeket kölcsönözni, még akkor sem, ha a kiadást a csoport bevételével fedezte is. A táncosok és társaik azonban minden áldozatra ké­szek. voltak. Az alsószell (Dolné Sa- llbyj ősbemutató után — itt már a Vontszemű-zenekar muzsikált — más­fél évig annyi előadást vállaltak, hogy tevékenységük nem igényelt anyagi támogatást. Erre egyetlen hivatásos társulat sem képes ma sem. A hivatalos fővárosi bemutató után különös dolog történt: a szlovák szak­ma nagy elismeréssel szólt a Mező­kapuban című műsorról. Az eredeti anyaghoz való ragaszkodást, a mű­sorszerkesztést, a koreográfiák ere­detiségét, a táncosok és énekesek rá­termettségét méltatták a sajtó hasáb­jain. A magyarországiak közül dr. Martin György, Tímár Sándor és Vá­sárhelyi László követték nagy figye­lemmel Quittner és a Szőttes műkö­dését. A hetvenes évek elején azonban nemcsak műsorával kezdett hatást gyakorolni Quittner és Szőttese az Itteni magyar és szlovák néptáncmoz­galomra. Akkor még országos és já­rási szinten is folyt koreográfuskép­zés a Csemadok és a Népművelési In­tézet nemzetiségi osztálya égisze a- latt. Ebben vett tevékenyen részt a csoport vezetője és tagsága. A Szín­művészeti Főiskolán ekkortájt vég­zett négy fiatal szlovák koreográfus, akik nemcsak élénken érdeklődtek a néptánc új megközelítési formái Iránt, hanem őszinte barátságot is kötöttek Quittnerrel és táncosaival. Velük és utódaikkal a kapcsolat máig is tart, és ez figyelemreméltó momentum a mai Közép-Európában. A főiskolára ettől kezdve magyar táncosokat is felvettek. Elsőnek levelező hallgató­ként Quittner végezte el, majd kö­vette őt Varga Ervin, Dókus Margit. Straňovský Ági, és a sort minden va­lószínűséggel Mészáros Gábor foly­tatja. A legitimitás elnyerése meghozta annak lehetőségét, hogy a csoport kezdjen saját kosztümlket terveztet­ni, Írasson zenét, hivatásos szerve­zőtitkár intézze a szervezési teendő­ket, legyen saját műszaka. Ezeket a legalapvetőbb anyagi feltételeket a Csemadok KB biztosította számukra, de az évek hosszú során keményen meg kellett küzdeniük a feltételek javításáért. A mai, szinte profi szin­tű néptáncszínpadi produkció nem olcsó mulatság, még akkor sem, ha a tagok évekig egyetlen fillért sem kaptak fáradságos munkájukért, és a fenntartó szerv erkölcsi elismerését is csak ritkán. Talán azért, mert ve­le több volt a gond, mint nélküle. Az alkotó azonban elemében volt. Évente követték egymást a bemuta­tók: 74-ben szőttük, Szerelmek és ná­szok, Ugorjunk a táncba. Mese mese mátka címmel. Színpadon váltják egymást a generációk, de az orszá­gos rendezvények nézői már ismerős­ként üdvözllk nemcsak az együttest, hanem számos táncosegyéniségét is. Sipos Károly, Dudek Ferenc, Spalek Ferenc, Bábl János, Varga Ervin, Dó­kus Margit, Mészáros Gábor vagy Fe­kete Ilona bár nem tagjai már a Szőt­tesnek, ma is élénken élnek a tán­costársadalom tudatában. Ezekhez társulnak stílusteremtő tevékenysé­gükkel Pereszlényi Irén és Oros Gyu­la énekesek, továbbá G. Molnár Lász­ló műsorvezető. Azoknak is hosszú sorát lehetne itt felvonultatni, akik a Szőttesben töltött évek után koreo­gráfusként más együttesekben foly­tatták a munkát. Hadd említsem kö­zülük elsősorban Katona Istvánt, aki a Regősöket alakította, a Hajóst Ko­máromban (Komárno). Az Ifjú Szí­vek reneszánszát érte el akkor, ami­kor annak volt koreográfusa. Sike­rekben gazdag Időszakot jelentett Varga Ervin működése a diószegi (Sládkovičovo) Oj Hajtásban, Rlch- tarCík Mihályé a kassal (Košice) Oj Nemzedékben, Brand! 'Ferenc ma is vezetője a Csallóközi Dal- és Tánc- együttes tánckarának, Kes^egh Ist­ván pedig a Hajóst vezeti nagy si­kerrel. Az eddigi sorok talán túlságosan tánccentrikusak voltak, de természe­tesen az első pillanattól kezdve a tánc és a zene kölcsönhatása jelle­mezte a próbákat, fellépéseket. Ez nem is lehetett másképp. A Szőttes­nek azonban más együttesekhez ké­pest volt egy nagy előnye, az, hogy a körülötte bábáskodók között ott volt Ág Tibor is. Az ő rátermettsége, anyagismerete és bölcs irányítókész­sége nélkül „a tiszta forráshoz“ ve­zető út teljesen elképzelhetetlen lett volna. Bár ma már, sajnos, egyre ke­vesebbet olvashatjuk nevét a műsor­füzetekben, Papp Sándor vagy a Var­sányiék az ő öröksége nélkül ma nem itt tartanának. A Szőttes fejlődése, mint ahogy ez más együtteseknél is természetes, nem volt töretlen. Nincs szándékom­ban boncolgatni, mi sikerült és mi nem. Viszont Igazolható tény, hogy a szlovák és a magyar szakma és saj­tó máig kellő figyelemmel kíséri pá­lyafutását. Quittner ma Ausztráliában vezeti az Oj Szőttest, de az élet Itt sem állt meg. Varga Ervin 1983-tóI a saját elképzelései szerint folytatta a megkezdett munkát, de nem tagad­ta meg közben tanítóját. Nyugodt szívvel leírhatjuk hát azt a közhely­nek tűnő jelzőt, hogy a Szőttes szel­leme mindmáig töretlen maradt. Ma, amikor RlchtarCík Mihály vezeti az együttest, csatlakozott hozzá a tánc­házmozgalom szelleme is, és ezzel a kötődés az eredeti néptánchagyo­mányhoz még szorosabb lett. Érett­nek látszik hát az idő arra, hogy a jóindulatú pártolók szeme felcsillan­jon: végre egységre Jutott ez a há­nyatott sorsú kis közösség, amelyet úgy nevezünk — csehszlovákiai ma­gyar néptáncmozgalom. Az idei jubileum mégsem zajlott felhőtlen ég alatt. A jól értesültek Ismét Varga — Rlchtarčlk-viszályról adnak hírt. Szerencsére a tagság ba­ráti viszonyban van egymással. En­nek voltunk tanúi a szombati gála­előadáson, amelyen az egykori Szőt­tes-tagok, a mai „szívesek“ is szere­peltek, nagy sikerrel. A műsor első feléből az Apró Szőt­tes vette ki a nagyobbik részt. Fú­rik Rita nagyszerűen készítette elő a gyermekjátékokból és a széki tán­cokból álló műsort, melynek értékét még növelte Karsay Zsigmond nép- táncművész és csapatának közremű­ködése. A társaság kora arra enged következtetni, hogy egy-két év ilyen céltudatos munkája meghozza a várt eredményt. Példáért nem kell mesz- szire menni. Amikor tizenkét évvel ezelőtt Gálné Éliás Éva megalapítot­ta az Apró Szőttest, egy éven belül megnyerték az Országos Népművésze­ti Fesztivál nagydíját. A műsor második része az elmúlt ősz év minden szakaszából akart íze­lítőt adni. Ezt a szándékot öt tánc­ban, Szkrutekné Kis Irma, Honlnger- né Pereszlényi Irén, Pappné Barka! Mária és Oros Gyula énekesek, Kuc- manné Pelech Eta és G. Molnár Lász­ló műsorvezetők, valamint a Varsá­nyi-zenekar kitűnő közreműködésével valósította meg RlchtarCík Mihály és Nagy Sándor. A produkcióban szere­peltek minden generáció képviselői, akik — a tapsból ítélve — nem hiá­ba adták ki minden energiatartaléku­kat. A megmérettetés szempontjából természetesen a pénteki előadás volt fontosabb, de ml sem jelzi jobban a Szőttes nimbuszát, mint az, hogy két nap leforgása alatt több mint négy­ezren töltötték be Szlovákia főváro­sa Szakszervezetek Házának nagyter­mét. A közönség reakciói csak igazol­ták előbbi állításomat. Minden tánc­nak, zenekari számnak és Nagy .Myr- till énekének vastaps volt a jutalma. Elsöprő sikere volt elsősorban a Var­sányi-zenekarnak. Ok ma domináns szerepet játszanak az együttesben, és érthetetlenül kell tudomásul vennünk, hogy Itthon még nem kaphatók le­mezen. A műsor első fele hazai és ma­gyarországi anyagra épült, dominált benne a mátyásföldi tánc- és dallam­anyag. Gömört és a Csallóközt egy- -egy daliamcsokor képviselte, a Bod­rogközt az Imregi karikázó, amely ki­tűnő éneklés és hibátlan táncolás ré­vén az első rész legjobb száma lett. A rendező — RichtarCík Mihály né­zőcentrikus szempontból helyesen ítél­te meg a Kalocsai táncok helyét a műsorban. A közönség kellően meg is jutalmazta érte. A második félidőt egy komplett er­délyi blokk alkotta. Ezzel a műsor- politikával lehet egyetérteni és lehet ellenezni. Nekem nem volt ellenem­re, hogy kalotaszegi, széki és bonchl- dai táncok, dallamok váltogatták egy­mást. A közönség visszhangja sem arra utalt, hogy az első tele tetszett volna jobban. Problémám azzal volt, hogy a tánckar és a koreográfus nem tudta magát felküzdenl a zenekar színvonalára. A táncházmozgalom se­gíti az eredeti tánc anyanyelvi szin­ten való elsajátítását, de kell, hogy a színpadi produkció művészi él­ményt is nyújtson. Ezt a többletet ta­láltam meg azon a pénteken. Nincs azonban nagy vész, hiszen a társa­ság is, az alkotó is a pálya kezdetén állnak. Fájt még az is, hogy kifogy­tak a színpadról az egyéniségek. Nem találtam méltó partnert Kalúz Árpád­nak, aki viszont bemutatta, hogy sze­met gyönyörködtetőt nemcsak széki táncokban lehet nyújtani, hanem egy tardoskeddl váskabottal is. Meg kell dicsérni a színes, vidám, élet- és hagyományhű viseleteket. Fú­rik Rita, Méry Margit, Lőrincz Beá­ta tervezőket, Nagy Ilonát az együt­tes kosztümösét és a kivitelezésben sokat szorgoskodó táncoslányokat csak elismerés illeti. Az örömbe a- zonban itt is vegyül egy kis üröm, mert a fények gyakran rontották a pompás látványt. Fölösleges volt he­lyenként a tompított fény, és zava­rónk a késői'váltások. Ezen a ponton el kell mondanom, hogy e cikket elsősorban azért írtam, mert nyomatékosan felkértek rá. Má­sodsorban azért, mert a Szőttesben -eltöltött éveim arra sarkallnak, hogy RlchtarCík Mihályt rászoktassam a kritikára, amíg nem késő. A kínai fal ugyanis még senkinél sem hozott elő­relépést. Példa erre a Csemadok ve- cetősége is. Nem is olyan rég Lo­vász Attila azt hangoztatta a Hét ha­sábjain, hogy a Központi Bizottság kinevezi tanácsadó testületéit, hogy aztán ignorálja azok tanácsait. A nyomdafesték még meg sem száradt a cikken, máris Igazolódott, hogy ez így van. A jubileum előtt az erre il­letékesek azt gondolták, fel tudják mérni, ki mennyit tett a Szőttesért ebben a két évtizedben. Valós érde­mek szerint javasoltak személyeket a- rany, ezüst és bronz emlékéremre. A bürokrácia ezután megtette a ma­gáét. Valaki elkezdte összeadni az éveket, kivonni a hónapokat és le­vonni a következtetéseket. Az ered­mény? Az összes szereplő közül egy sem kapott aranyérmet, csupán Méry Margit, aki mint külső munkatárs tervezte a kosztümöket. Méryné eddi­gi néprajzi tevékenységéért akár két aranyérmet is megérdemel, de itt, a- hol ezt a jelvényt nem érdemelte ki még az együttes alapítója sem — füg­getlenül attól, hogy hol él —, ez ab­szurdum. Az egész aktus csúcsa volt az, hogy maga a Szőttes is csak ezüstplaket­tet mondhat magáénak, holott Gorl- zlában egy nemzetközi folklórfesztl- válon nemcsak a fődíjat nyerte el, hanem a leánytáncért és a zenekari produkcióért a különdijat is. így hát nem marad más hátra, minthogy leg­alább még öt évig bizonyítson. A kö­vetkező jubileumig tehát kívánom a Szőttesnek, hogy továbbra is szem előtt tartsa azt a (elszót, amelyet el­ső műsorának plakátjára íratott: „a tűznek nem szabad klaludnll“ GÁL GYÖRGY W Á llok a toronyházak menti fasorban. Unatkozva figyelem az őszi szélben szálldogáló falevelek játékos táncát. Hetek óta sikertelenül próbáltam találkoz­ni riportalanyommal, itt most végre őrá várok. Pontosan érkezik, kamaszos sietéssel jön, a gondtalanok széles mosolyával nyújt kezet. Nem csoda, ő az örökifjú, ma negy­venhárom éves Plaszky Tamás, aki jó né­hány éve Itthon és külföldön is (ellismert hivatásos szólóbábos. Az egyik toronyház tizenharmadik emeletére megyünk, ott „szé­kel“ egy háromszobás, szűk lakásban. A nappalt szoba felét a paraván meg a terje­delmes bábukészlet foglalja el, mivel a la­kás e része a próbák színtere is. Persze, a konyha is fontos szerepet tölt be, hol műhelyként, hol meg varrodaként szolgál. Mert mindazt, ami a produkcióhoz szüksé­ges, azt 6 és felesége, Zsuzsi asszony keze munkája teremti meg. Idáig eljutni azonban nem volt könnyű, a sikerig hosszú és kacs- karlngós út vezetett. Plaszky Tamást gyermekkori élményei nyomán vonzotta a bábszínház, mégis mű­szaki pályára kényszerült. Tlszolcon (Tiso­vec) elvégezte a Kohászati Ipari Szakkö­zépiskolát, de a szakmához csak alig há­rom évig tudott hű maradni. Aztán Kassára (Košice) került az Állami Bábszínház mű­szaki részlegéhez mint bábukészftő. A kép­zőművészeti jellegű munkához mindig is volt kedve és tehetsége. Mint kitűnő fa­szobrász. lelkesedéssel fogott hozzá e vál­tozatos műhelymunkához, de vonzotta öt a bábszinpad is. Két évtizeden át vett részt az amatőr öntevékeny bábmozgalomban. 1974-től 1982-ig a Kelet-szlovákiai Vasmű Művelődési Háza mellett létesített,, X-stúdló“ tagjaként sajátította el a mesterségbeli fo­gásokat, a báblátszás ábécéjét. Lankadatlan akarással cslszolgatta teljesítményét a pró­bák folyamán. Ennek a szívós kitartásnak köszönhetően tudott fokozatosan fejlődni. A bábjátszás iránti szeretető és elhivatottsá­ga e művészeti ág megszállottjává tette. A szólóbábozással 1977-ben kezdett komolyab­ban foglalkozni. Az első, amolyan házi próbálgatásokat követték a nyilvános fellő­A szólóbábos pések (járási, kerületi, országos szinten), s egyszersmind az első sikerek is. De mind­ezekről valljon ő maga. — Eddig tíz önálló produkcióm volt. Ma ebből öt van még műsoron: a Szörny-show, a Babszem Jankó, a Zongoraszóló, a Jancsi és Juliska és a Bohócparádé. E műsorok felét felnőtteknek is játszom, szükség ese­tén' szlovákul, magyarul vagy eszperantóul. Eddigi nagyobb sikereim színhelyei elsősor­ban az országos seregszemlék (Zsolna — Zillna, Chrudím, Opava). 1982-ben és 1987- ben szerepeltem a Jókai Napokon. Külföldi fellépéseim első állomása 1985-ben a hiva­tásos és öntevékeny bábjátszók fesztiválja volt Zágrábban, majd 1986-ban a svédorszá­gi, uppsalai, illetve az ezt követő magyar- országi (Sátoraljaújhely, Miskolc, Gödöllő) szereplés következett. 1987 nyarán részt vettem Varsóban az Eszperantó Világkong­resszuson, ahol a Babszem Jankót és a Szörny-show-t adtam elő. Eddigi fellépé­seim száma 987, műsoraimat 225 450 néző tekintette meg. Ezen kívül többször szere­peltem a tévé gyermekműsoraiban Is. És hogy el no felejtsem, 1982-ben megalapítot­tam Kassán (Košice) az amatőr Naiv Báb­színházát, amelynek azóta is művészeti ve­zetője, rendezője és képzőművésze vagyok. — A Slovkoncert katalógusában az van feltüntetve, hogy szükség szerint magyar nyelven is felléphoi!«, . Kíváncsi vagyok, ezen a téren mi a helyzet? — Komáromban a járási SZISZ érdeme­ként, Klrályhelmecen a városi kultúrház meghívására léptem fel. És meghívtak még Rlmaszécsre (Rimavská Seč) is. Sajnos, úgy érzem, a szlovákiai magyar kultúrpervek részéről nincs meg a kellő érdeklődés mű­soraim iránt, vagy pedig az irántam érzett bizalmatlanságból mellőznek. Engemet ez mindenesetre eléggé bosszant, tartós hiány­érzetet okoz. Pedig Plaszky Tamás fellépései Ihletet és ötleteket adhatnának annak a néhány száz fiatal magyar pedagógusnak és óvónőnek, akik annak idején elvégezték Bratlslavában a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya által rendezett bábjátszőtanfolyamot. Hi­szen a végső cél akkor vagy az együttessel végzendő munka, vagy — végre! -r a szlo­vákiai magyar szőlóbábjáték meghonosítása volt. Ebből azonban vajmi kevés valósult meg, mert vagy hiányzott az egyéni kezde­ményezés, vagy pedig a legtehetségesebb tanfolyamhallgatók Is a kényelmesebb utat, a visszavonulást választották. Azért állítottam példaképül Plaszky Ta­mást, mert következetesen tiszteletben tart­ja a szólóbábjátszás szigorú követelményeit. Nem alkalmaz naturalista bábukat, s kerü­li az élőszinház valósághű utánzását. A fi­gurák életre keltésénél figyelembe veszi a bábjátékban rejlő speciális lehetőségeket, arra épít, amit a bábu (az embertől elté­rően) öntörvénye által meg tud valósítani. Játékában nem utánozza az embert, bábul külső jeleikkel, formai stilizáltságukkal ti­pizálnak, Műsorszámai többségét paraván nélkül adja elő. A ma elég sokszor alkal­mazott gyakorlati megoldástól eltérően, amikor is az alkotó „leleplezi" a bábszín­ház eszközeit, megszünteti illúzió jellegét, Plaszky színpadi jelenléte nem magamuto­gatás. Fellépésein a bábu dominál, ő maga a figura ötletes animációját végzi csaknem észrevétlenül. Ez jellemző pantomim prog­ramjára is, amely képes maradandó él­ményt nyújtani a nézőnek. Műsorában áaját készítésű, az esztétikum szabályait hűen követő sajátos figurákat használ. Élénk al­kotó fantáziáját dicséri, hogy több bábuját technológiai szerkezet segítségével, bűvész­hez hasonló trükkös megoldással készíti és animálja, ami csak növeli a néző utólagos megdöbbenését és csodálatát. Fellépéseit a mozgás, az akciók átgondolt egymásutánja jellemzi, dialógushoz csak a legszüksége­sebb esetekben folyamodik, s akkor Is csak a lényegre szorítkozva. Kerüli a szócsép- lést. a néző untatását. Mindehhez még annyit teszek hozzá, hogy a sorozatos munkahelyi akadályoztatások miatt Plaszky Tamás ma szabadúszó lett. Jobb feltételek mellett, még elmélyülteb­ben járja a választott utat. Tevékenységé­vel be akarja bizonyítani, hogy a báb(át- szás fontos és szükséges jelenkori művé­szet, nem lehet helyettesíteni a színművé­szet egyetlen más válfajával sem. Lesz-e szlovákiai magyar követője? SZŰKE ISTVÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom