Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-10 / 19. szám

Van miről tárgyalnunk • a karületi konferenciák előtt kérdeztük a SZISZ ke­rületi bizottságainak elnökeit 2. oldal A minőség nyomában • a kisüzem gondjai az új törvények tükrében 3. oldal Fiatalok a kastélyban • kisegftő szakmunkásképző pedagégusok, tankönyvek és egyebek hiányában 4. oldal Klubról klubra • jubilált a lőzset Attila Ifjúsági Klub 5. oldal Magyar lilmek a fővárosban • a magyar kulturális napok szép színfoltja volt S. oldal Rögös az űt a sikerig • a faji megkülönböztetés és az emberi jogok 9. oldal • kulturális ajánlatok, műsorok májusban 11. oldal Be kell vallani, nincs prognosztikánk. Tudom, ma még iilőbb az Ilyen kategorikus kijelentéseket kerülni, s mondjuk, gyerek­cipőben járó tudományként emlegetni a prognosztikát, vagy hasonlóan elcsépelt szlmbóllumértékO furcsaságok mögé búj­tatni a valóságot. De hát a lényegen ez nem sokat változtat, ugyanakkor konzervá­lódnak bizonyos vaiós tények, amelyek — a jövőkutatás tudományáról lévén szó nagy-nagy gondokat okozva jelentkezhetnek néhány év múlva, immár elodázhatatlan fel­adatként. Egyébként nem arról akarok értékezni, van-e vagy , nincs ilyen tudományunk, in­kább olyan korlátokról elmélkedni, amelyek a tudománytalanság következtében kiala­kulnak. tudniillik a tudománytalan jövő- szemlélet miatt álmok, vágyak vagy külön­böző társadalmi politikai érdekek fogalma­zódnak csupán meg, amelyek véleményem szerint megalapozatlanságukból kifolyólag korlátokhoz vezetnek. Ilyen korlátok közt teng-leng a pályavá­lasztás és a választási tanácsadás is, rá­adásul most már a lelgénytelenebb logikai összefüggéseknek Is ellentmondó akadá­lyokkal. S mindez többek között azért mű­ködhet szinte törvényszerűen, mert a tár­sadalmi fejlődés különböző törvényszerű­ségeit figyelmen kívül hagyó, tudomány­talan direktívák működtetik. Miről van szó? Egyszerűen sok mindenről, minthogy e tekintetben is a problémák sokaságával kell már megküzdeni. Eléggé leegyszerűsít­ve a kérdéskört tehát egyfelől arról, hogy egyre többet beszélünk a tehetséggondo­zásról, ennek eredményeként számtalan pe­dagógiai pályaválasztási tanácsadót képez­tünk ki az alapiskolák diákjait segítendő, hirdettük a tudás társadalmi és gazdasági fontosságát, könnyítettünk a középiskolai felvételik menetén, lehetőségeket adva az iskolák igazgatóinak arra, hogy eltekint­hessenek a felvételi vizsgáktól, másfelől viszont minisztériumi Irányszámok írják Felelősség a jövő évezred iránt elő az alapiskola pedagógusainak, milyen iskolatípusba hány százalék gyereket kell irányítaniuk, a középiskolák igazgatóinak pedig szintén irányszámok szabják meg, egy-egy évben mennyi gyereket vehetnek fel intézményükbe. Zűrzavar a javábóll És mégis rend uralkodik, hiszen a bürokrati­kus centralista irányítás direktívái nem tű­rik a zűrzavart, így az alap- és középisko­lák értékelése Is olyan, amennyire betart­ják a „limiteket“, az Igazgatók és a pálya- választási tanácsadók jutalma pedig szinte csak ehhez kötődik. S ha egy-egy középis­kolai Igazgató olyan anyagi helyzetben len­ne véletlenül, hogy le tud mondani néhány száz koronás jutalomról, a direktívák akkor Is gondoskodnak a rendről: nem kap en­gedélyt az Iskola újabb osztály nyitására, az osztályokban pedig maximálják a lét­számot, és kész a rendi De milyen ez a rend? Mint említettem, direktív, de folytatni kell a témát, újra egyszerűsítve és leszű­kítve a kérdéskört, ezúttal már csak a szakmunkásképzésre, minthogy a problé­mák e tekintetben is garmadájával jelent­keznek. De most már vissza kell térnem a prognosztikához Milyen jövőkutatás, mely tudományos felmérés erdményei kész­tetik az illetékeseket arra, hogy a tudo­mányos-műszaki haiadás agyonajnározása közepette, még most is, a jövő évezred kü­szöbén arra kényszerítsék az alapiskolák pedagógusait, hogy tanulóik több mint öt­ven százalékát szakmunkásképzőbe irányít­sák, illetve ml bátorítja tel őket arra, hogy az ún. második ciklusú iskoláknaik ezen hálózatával talatják fel a végzős alapisko­lák 55—60 százalékát?! Ez csak a jövő­kutatás hiánya lehet, s gyanítom, az a tév­hit, pontosabban tudománytalan társada­lompolitikai álláspont, mely szerint a mun­kásosztályhoz csak az alacsonyabb képe­sítésű, többségében kemény fizikai munkát végző ember tartozhat, holott igazán nagy anyagi értékeket létrehozni, azaz effekti­ven dolgozni már ma Is, sőt, már nálunk is inkább szellemi munkával lehet. Aki pedig konkrét anyagi értékeket termel, az munkás, még ha mérnök is. A rend ez esetben tehát visszahúzó erejű, amely már most gátja az ipari struktúraváltásnak, né­hány év múlva pedig egyenes politikai konfliktusok alapja lehet. Hiszen a fejlett országokban már ma alig 35—40 százalék­nyi alkalmazott végez a ml értelmezésünk­nek megfelelő „munkásmunkát“. Mint minden más kérdésben, ebben sincs kivételezett helyzetben a csehszlová­kiai magyarság. Sőtl Nézzük csaki Szlová­kiában az 1988/89-es tanévben a szakmun­kásképzők különböző típusait összesen 149 601 diák látogatta, ebből 13 711 volt magyar nemzetiségű. Mivel azonban a meg­nyitott 5750 osztályból mindössze 194 volt magyar tannyelvű (ez 3,4 százalék], ezért a magyar nemzetiségű gyerekeknek mind­össze 34,5 százaléka szerezhetett anyanyel­vén szaktudást (abszolút számokban 4 ezer 728-an), vagyis az összes szakmunkástanu­lókhoz viszonyítva mindössze 3,1 százalék. Az össztársadalmi — vázolt — problémá­kon kívül a „sőt“ tehát többek között ab-. baji rejlik, hogy a szakmunkásképző inté­zetekbe — tisztelet a kivételnek — a gyöngébb képzettségű és képességű tanu­lók jelentkeznek, akiknek a tananyag el­sajátítása anyanyelven is több-kevesebb gondot okozott, ezek után pedig, még min­dig gyerekként, a tanulási nyelvváltás gondjaival is meg kell küzdeniük minden ilyen irányú segítség nélkül. Vallom, hogy anyanyelven jobban elsajátítanák a szak­mát is, speciális képzéssel a többségi szlo­vák nyelvet Is, ahelyett azonban, hogy ezt lehetővé tennék, ezeknek a gyerekeknek a nyelvi készsége és tudása alapján vádolják a magyar tannyelvű alapiskolákat azzal, hogy nem tanítják meg a gyerekeket töké­letesen egy másik nyelvre. Mintha minden­ki nyelvi zseni lehetne, s a tudásnak ez lenne az alfája és ómegája (!). Meg lehetne-e oldani a szakmunkáskép­zést teljes egészében anyanyelven? Nem, hiszen egészen specifikus szakok Is van­nak, ahol ez n®™ lénne effektiv, ám kb. 90 százalékban igen. Csakhogy a korábbi elhanyagoltság miatt megint csak óriási a gond. Többszörösen leszűkítve sorolását: még alapiskolákban sincs megfelelő számú pedagógusunk az általános tantárgyakra, a kiépítés újabbakat igényelne, arról már nem Is beszélek, hogy ez ideig a munkás­szakmák oktatóinak egyáltalán semmilyen figyelmet nem szenteltünk nemzetiségi szempontból, a mesterei^ pedagógiai kép­zése sem Indult még be magyar nyelven, tankönyveink sincsenek stb. A sok gond ellenére is úgy vélem, ezt a kérdést is meg kell oldani, mert ez nem szűkös kisebbsé­gi, hanem olyan össztársadalmi érdek, mely meghaladja még a szakmai kérdés határait is. A tudományosság — akár a prognosztika — győzelmével, remélem, mind Inkább kiderül majd, hogy ezt nem észre venni a szűkös érdek és a tudo­mánytalanság szülte vágyak, álmok, érde­kek kifejezése csupán S ez, a következő évezred küszöbén immár, nem lehet mérv­adói Neszméri Sándor é ■a

Next

/
Oldalképek
Tartalom