Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-01 / 9. szám

tanítottad, hogy soha ne kezdjen semmi újba, mindig csak a megszokott utat válassza. Ne ö legyen a kísérleti nyúl. Neki biztosra kell mennie.

— Talán rosszat akartam ezzel neki?

— Szolgáljon mentségedre, hogy nem tudatosan akartál neki rosszat. De azt beláthatod, hogy ]6t sem tettál.

— Hős vagy. Kritizálsz, mwt tudod, hogy gyenge vagyok.

— Gyenge? Bővítetted a zsarolási készletedet? Ha valóban annyira elhagytad magad, nagyon sajnálom. Én nem tudok beléd lelket önteni. De nem Is akarok. Hát nem veszed észre, hogy Melanl vergődik? Az ellenkezőjét tapasztalja, mint amire te tanítottad. Legyen alázatos! Alázatos volt, tessék. Itt az eredménye. KonCsomor Rózsa;

M ELANI

A

z óra a megszokott Időben ébresztette. Rutinos, Ideges mozdulattal az ébresztő után nyúlt, majd bekapcsolta a rádiót. Éppen hat órát jelzett. Bosszantó, hiszen pár perce volt, hogy a párnára hajtotta a fejét, szinte alig szenderttlt el, s lám, már kitaszítaná az ágy. Szorosan magára húzta a paplant, és azon töprengett, miért van az, hogy az átaludt órákat csupán néhány pillanatnak érzi. Annyira fáradt lenne? Valójában tegnap alig dolgozott valamit. Ült az íróasztala mellett, és várta, hogy megszólaljon a telefon. Lényegében várakozásból állt az egész napja, hiába kezdett bármihez, gondolatai folyton elcikáztak. Szinte szug- gerálta a telefont, hogy szólaljon meg, s mikor az felcsengett, mohón kapott a kagyló után. Ez a mohóság lett úrrá rajta, minden hívásnál jelen volt. Hiába. Elég gyakran keresték ugyan, de csupán hivatalos ügyben. A hivatalból egyenesen hazasietett, hogy ha esetleg otthon keresnék, ne mulassza el a hívást. Nem keresték. Most, hogy még mindig az ágyban feküdt, mint áramütés érte a gondolat: biztosan ma. Igen, ma fog telefonálni Melanl, Örült tempóban ledobálta magáról a pizsamát. Lezuhanyozott, megborotválkozott. Reggelizni már nem volt Ideje, bár ha jól belegondol, talán nem Is lett volna mit, mert tegnap egyáltalán nem vásárolt. Bevágódott az autóba, hogy a hét óra, mint mindig, a hivatalban érje. Ojra az íróasztala mögött ült. Megnézte a naptárát, hogy talál-e valami fontos bejegyzést a mai napra, de semmi lényegeset nem észlelt. Csak Melanl hívna mér, akkor megnyugodna.

Az Idén lesz negyvenéves, s lassan húsz év telt el azóta, hogy feleségül vette Annamáriát, egy éve pedig végre törvényesen Is elváltak.

Mint újházasok, kétszobás lakással Indultak, kezdetnek ez Is elég volt. Munkája akkor még a várostól viszonylag messze levő helyhez kötötte, amire ugyan 'Annamária a későbbiekben gyakran panaszkodott, de ö próbálta ezt a hátrányt minden mással korrigálni. Nem volt egy apró sóhaj, amit ne észlelt volna. Azt akarta, hogy felesége elégedett, boldog asszony legyen, s látva örömét, ő Is. Azután, hogy megszületett az első, egyben egyetlen gyermekük, Melánia, megváltozott az életük. Ahogy cseperedett Melanl, egyre gyakrabban foglalkoztatta a gondolat, hogy kistestvérre lenne szüksége. Annamária hallani sem akart róla — két szobára nem lehet több gyereket szülni —, hiába próbálta meggyőzni, hogy ez Me- laninak milyen sokat jelentene. Persze, nemcsak neki, mlndányájuknak. Annamária hajthatatlan maradt. Mire Melanl Iskola- köteles lett, beköltöztek a városba, nagyobb lakásba. Mennyit kellett taposnia, míg megszerezte! Mennyi szemrehányást kellett hallgatnia a feleségétől, míg meglettl ö mindig csak gürcölt, hajtott, hogy bebizonyítsa feleségének, hogy nem olyan élhetetlen. A kislánnyal szinte csak esténként találkozott, de számtalanszor előfordult, hogy már csupán a paplan alatt e- gyenletesen szuszogó kislányra vethetett egy pillantást. A hétvégeket viszont Igyekezett úgy szervezni,* hogy egjyütt legyen a család. Többnyire a közeli erdőben szoktak sétálgatni, majd ahogy Melanl egyre nagyobb lett, autóval tettek klsebb-nagyobb kirándulásokat. Ilyenkor sikerült felszabadulnia a hétköznapok gondjai alól, megfeledkezni a házasságukat keserítő tényezőkről. Egy Ideig ez ment Is így, de egy alkalommal Annamária fejfájásra hivatkozva a hétvégét Is ottho'n akarta töiltenl. „Nem látom semmi akadályát annak, hogy ti azért Melanlval elmenjetek, hiszen nektek semmi közötök az én egyre erősödő

migrénemhez.“ Anya szenved, és az ehhez hasonló szövegek nagyon hatottak Melanl- ra, s Annamária ezt lépten nyomon ki Is használta. Így maradtak el fokozatosan a hétvégi kiruccanások, hiszen Melanl nélkül ml értelme lett volna az egésznek. Egy ideig tűrte, hogy Annamária magához próbálja láncolni Melanit, de .nem bírta tétlenül nézni bokáig. Ojabb családi botrány. „Féltékeny vagy a gyermeked anyjára? Hát kihez ragaszkodjék szegény, hiszen téged otthon Is alig látni. Csak azokon az unalmas erdei kirándulásaidon, mint valami erdei manócskát, ott olyan alázatos vagy.“ Nem az anyja ellen akarta fordítani a lányát, csupán azt szerette volna elérni, hogy Melanl önállóan lásson. Hiába nézett szét saját szemével a világban, látni már az anyjáén keresztül látott. Végzetes hiba. Ezen próbált változtatni. Egyre több Időt töltött Melanlval, az pedig az ismert dolgokat próbálta a másik oldalról is megmutatni. Melani ekkor már gimnáziumba járt. Buzgóságával csupán kételyeket ébresztett a lányban, de ez is eredmény. Kételkedik az olyan dolgokban, amelyeket eddig minden különösebb probléma nélkül elfogadott. Néha már a véleménye Is ellenkezett az anyjáéval. Ez volt a csúcs. Annamária ezt nem tudta elviselni. Már régen nem éltek házaséletet, de közitobösségük egy Idő után odáig fajult, hogy megérett benne az elhatározás: el fog válni. Igen ám, de Melanl éppen érettségi előtt állt. Elhatározását mindenképpen el kellett odáznia. Érettségi után pedig jött a fölvételi. Miután Melani elsőéves közgazdászhallgató lett, bejelentette, hogy ml a szándéka. Mit várt a válástól? Nyugalmat? Melanl az anyjával maradt. Ezt ő nem is képzelte másként. Aztán amikor idővel sorra hallgatta Annamária aggódó telefonhívásait, kezdett elege lenni az egészből. Annamária mindig arról érdeklődött, nem hozzá ment-e Melanl, mert Ismét nem jött haza hát végére. Egy alkalommal kíméletlenül reagált az akkor már gyakran Ismétlődő hívásra:

— Te nevelted olyanná, amilyen. Miért nem bízol meg benne? joga van úgy élni, ahogy szeretne. Már felnőtt, ezt valahogy mindig elfhlejted.

— Ez viszont a te utónevelésednek az eredménye. Joga van úgy élni, ahogy akar? Hát hogyne! Hogy közben egy anyát tör össze, az nem számítl

— Ne zsarold, ezzel már nem hathatsz rá. Hálásnak kellene lennie, hogy felnevelted, gondoskodtál róla? Hiszen ez a kötelességed. Most pillanatnyilag nincs szüksége rád, olyan nehéz ezt megérteni?

— Védedl Itt az eredménye, hogy amikor tizenhét éves lett, akkor kezdted nevelni. Gratulálok, ez sikerült. Mindig Is makacs voltál. Pontosan ezt a tulajdonságodat örökölte a lányod te.

— Lányunk.

— Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy te vagy a nemző apja.

— Közönséges vagy.

— Miért? Azonkívül tudatosítottad, hogy apa vagy? Ha hozzád menne vagy telefonálna, azonnal értesíts!

— Jő, ha hív, majd értesítelek. Próbálj megnyugodni.

— Elég, ha te olyan higgadt tudsz maradni. Valakinek aggódni Is kell.

— Akkor aggódtál volna, amikor arra

fllktusal vannak.

— Te ezt honnan tudod?

— Rég tudtam, hogy a benne kavargó érzéseknek valahol ki kell törniük. Nagyon sajnálom őt, hogy senki sincs mellette. Egyedül van. Benned már nillcs bizalma, én pedig még nem kerültem színre. Most fog dönteni. Vagy visszamegy hozzád, és minden marad a régiben, vagy pedig hozzám Jön. Nincs más lehetőségünk, várakozunk. És könyörgök, ne keresd őt telefonon, mert mindent elrontasz.

Három napja, hogy utoljára hívott Annamária. Azóta nem jelentkezik, de Melanl sem ad életjelt magáról. Legszívesebben felkeresné öt, de tudja, hogy ez csúnya lépés lenne. Várni kell, bármilyen kínos, egyszerűen nem tehet mást. Elhagyva az Irodáját, éppen a portástól köszönt el, amikor a bejáratnál a lányát vélte felfedezni.

— Szia, apai Gondoltam, megvárlak. Van már programod délutánra? Esetleg tervezhetnénk valami közöset — áradt a szó és a derű a lányból. — Vagy rosszkor jöttem? Pedig az Is megfordult a fejemben, hogy esetleg nálad alszom. Milyen vagyok?

— Nagyon szép.

— Ebben az agyonmosott kacatban? Szóval szabad vagy?

— Mint a madár. Ha akarod, elviszlek valahova vacsorázni.

— Apa, én nálad szeretnék vacsorázni.

— De mit? Nálam otthon ma véletlenül még egy kara] száraz kenyér sem akad.

— Akkor veszünk valamit, s a kedvenc ételedet készítem.

— Hát ha főzöcskéznl akarsz ...

— Már olyan régen főztem! Talán már azt Is elfelejtettem, milyen Is egy konyha.

— Ha az enyémet meglátod, biztosan huzamosabb Ideig nem felejted el.

— Értem. Szóval előbb mosogatnom kell,

— Én ajánlottam, hogy ne otthon vacsorázzunk.

— De én ott akaroki Legfeljebb majd segítesz! Irány hozzád, a legénylakásodra!

— Tiltakozom, nekem nem íegénylaká- som van.

— Bocsáss meg. Akkor remetelak? Még mindig érvényes a jelsző, hogy a gyengébb nem képviselőinek belépni tilos?

— Részben. Egy kissé már módosítottam.

— Lépni továbbra is tilos, de szökkenni szabad. Szökkenni pedig legfeljebb huszonöt éves korig lehet. Utána esetleg ugrálni, bukdácsolni.

— Hát nem mondom, ez Igazán frappáns variáció. És mondd csak, sokan szökkennek erreflé?

— Ahogy vesszük.

— Ezt nem értem.

— Nálam ugyan ritka a szökkenős nap. Amióta elváltam, egypáran szívesen szök- dösnén^ az oldalamon. Tudod, van, akinek a szökkenés már eleve nem megy, a maradék pedig számomra teljesen érdektelen.

— Ilyen magasan van a mérce? És neked ez így jé, apa?

— Természetesen. Csak így Jó. Nem pazarolhatom az Időmet bármiféle kapcsolatokra. Csupán a tartalmas, kiegyensúlyozott dolgokat szeretem. És neked te ezt tudom ajánlani. Tudod, az nem jő, ha nagyon az egyik felére Miien a mérleg.

— De honnan tudod, hogy ki az a személy, akivel egyensúlyban tarthatod a mérlegedet?

— Anyádat ne keverd Ide, ő más. Egészen más.

— Miérti Évekig éltél vele, és Itt vagyok én Is. Hogy lenne ez más?

— Elmagyarázom, de nem Itt az utcán, hanem majd vacsora után elbeszélgetünk.

— Az nagyon jó lesz. Tudod, nekem is van mondanivalóm számodra.

Tehát beszélgetni fognak olyan dolgokról, amelyek akár sorsdöntöek Is lehetnek mindkettejük számára. Ezen töprengett, míg Melani a konyhában sürgölődött. Aztán, hogy megvacsoráztak, már a kávé Is ott gőzölgőt! a kisasztalon, Melanl kíváncsi tekintetét az apjára vetette.

— Hallgatlak. Anya és te, mi a különbség közietek?

— Talán ha azt kérdezted volna, ml az azonos kettőnkben, könnyebben tudnék válaszolni. Hogy miben különbözünk? Mindenben.

— Ha ez így lenne, akkor nem vetted volna el öt. Annyira azért Ismerlek. Tudom, milyen kínosan társalogsz bárkivel, akiről tudod, hogy a nézeteid gyökeres Bllenétét vallja.

— Anyád még húszéves sem volt, amikor összeházasodtunk. Én sem voltam az a tökéletes férfi, de tudtam, hol a helyem a világban. Éreztem, dragy anyád még formálható, csupán nem láttam be, hogy én erre képtelen vagyok.

— Erre mondják, hogy a szerelem elvakít?

— Nem. Én határozottan láttam, ismertem anyád értékeit, erényeit, hibáit is egyaránt. Bizony még az Is megíordult a fejemben, hogy nem vagyok méltó hozzá, de ezt a gondolatot aztán elvetettem. Tu' dód, ö azok közé tartozik, akik elméletben mindent tudnak, ismernek. No de a gyakorlatban nem! Édesanyád az életben nem kamatoztatja Igazán gazdag Ismerettárát. Mindig mindenben mások után ment. Azt a szót, hogy próbálkozni, uram bocsá’ kockáztatni, ö nem ismerte. És ha próbáltam eszébe juttatni, hogy reagált? Te Is tapasztalhattad. Más, ha meglát egy szép kertes házat, rácsodálkozik, de anyád, . rögtön azt mondja: mennyibe kerülhetett? Nem borzasztó, hogy csak a pénzt látja? Kiábrándító.

— Apa, te romantikus vagy, ő nem.

— Jó legyen. Elfogadom. És te?

— Én nagyon szeretnék romantikus lenni! Néha talán nagyon Is az vagyok. Olyan dolgokról ábrándozom, ami ebből a világból, életünkből kiveszett. És ha nem akarok örökösen csalódni, akkor bizony szilárdan a földön kell járnom és elfogadnom, ami van.

— Olyan szomorú, hogy Igazad van, de ennek ellenére .azt mondom, hogy ...

— .Apa, olyan nagy szükségem van rád!

— Tudom, kislányom. Nem mertelek felkeresni, azt akartam, hogy biztosan érezd: engem akarsz tudni magad mellett. Anyuval már beszéltél?

— Nem. Szeretném, ha te is velem jönnél.

— Ezt nem gondolhatod komolyan.

— Annyira félek, hogy elérzékenyülök.

— Ebben az egyben nem segíthetek. Ezt kettőtöknek kell elintézni. Melani, az embereket te választod magad mellé. Ml mindannyian mások vagyunk. Egy csalónak Is lehetnek pozitív emberi tulajdonságai is... Senki sem kezeskedhet róla, hogy egy megnyerő külső mögött nem a legaljasabb szándék rejtőzlk-e. Ezért sos« adj az emberek vélemtoyére. Ismerd meg az Illetőt, mielőtt Ítélkeznél felette. Sokszor nagyon fáj majd, hogy akit magadhoz a legközelebbinek éreztél, épp azt nem tudod, megérteni. Az emberek nagyon sokfélék, kiszámíthatatlanok. A boldog ember nagyon kevés. Meg kell próbálnod, hogy te közéjük tartozhass. A boldogság, azt hiszem, elsősorban a tisztaságban rejlik. A mi világunkban nagyon nehéz tisztának maradni, jóformán csak a pólyában a csecsemő az. Ahogy növekszik, úgy szed magára valamit az út porából.

— Ezek szerint én már sohasem lehetek boldog?

— Azt nem mondtam .., Elsősorban rajtad múlik.

— És te bízol bennem?

— Mióta megszülettél, csak ennek a gondolatnak élek.

— Apai Ugye, a lakásod most már az én otthonom.

— Igen, kislányom... A ml otthonunk.

Sí. L.: „Tulajdonképpen ez nem is vers, hanem dal, és nem mindegyik dalszöveg állja meg a helyét dallam, zene nélkül. Én nem tudom eldönteni, mennyit ér“ — írja. Feltett kérdésében önmaga is érzi, hogy szövege Inkább dalszöveg. Az a nagyobb baj, hogy egyes sorai, motívumai más Ismert dalok szövegét, hangulatát Idézik, s így akarva-akaratlan utánérzésnek hatnak. Ilyen pl. egyik versének kezdő sora: Ha leszáll az él...

B. M.: Ojabb versel között csupán egyet találtunk közlésre alkalmasnak, a többi Inkább ötlet, töredék, nyersanyag.

G. A.; Két verse nem haladja meg a beküldött próbálkozások átlagos színvonalát. A Gondolat címűt Indokolatlanul terjedelmesnek, túllrottnak tartjuk.

C*. Z.: Versel őszinte érzésekéi, „fennkölt“ gondolatokat fogalmaznak meg. Ez a „fennköltség“ versel stílusában, hangvételében Is állandóan jelen van, s kissé korszerűtlenül hat. Verselt kötött versformában írja, formai szempontból viszont sokszor adósa marad a verstani követelményeknek. Négy próbálkozása közül A költő vagyona a legsikerültebb.

P. A.: Beküldött próbálkozásai jő verselö- készségét bizonyítják, de egyben életkoráról Is árulkodnak: ezek még gyermekversek. ön még csak 13 éves, olvasson, művelődjék, s néhány év elteltével jelentkezzék ismét.

P. I.: Első jelentkezése rovatunkban kellemes meglepetés. Versel frissek, eredeti látásmódra törekvöek. Néhányat közülük rövidesen közlünk.

K. D.: Kérés a jövőbe című prőbálkozása gyenge, kezdetleges, nem minősíthető versnek, így nem támaszthat igényt a közlésre. A nem megrendelt kéziratokat nem szoktuk senkinek sem visszaküldeni, így erre az ön esetében sem vállalkozunk.

K. Zs.: Ojabb írása kissé egysfkúbb, érdektelenebb a korábbiaknál. Valójában az írás címe sem a legkifejezőbb, az elbeszélés másról szól. írásában túlságosan a cselekmény dominál, a már nem kivételes helyzet leírása nem lép túl a szokványos kereteken. Persze elbeszélése így sem marad el a közölhetőség szintjétől, de korábbi írásai érettebbek, kidolgozottabbak voltak.

K. B.: Nem csupán kísérőleveléből, versel hangvételéből te megállapithatö. hogy írójuk még nagyon fiatal, alapiskolás. A P. A. jeligére küldött szerkesztői üzenetünket önnek Is figyelmébe ajánljuk.

D. Árpi: Két verse kezdetleges, nem éri el a közölhetőség szintjét.

0. H.: Hosszú hallgatása után küldött versel közül a „sziporkák“ a sikerültebbek. A három terjedelmesebb vers mindegyike bőbeszédűnek, túlírtnak hat, sok bennük a felesleges. Az előbb említettek közül néhányat alkalomadtán közlünk. — A József Attila Ifjúsági (nem Irodalmi!) Klub a Csemadok óvárosi szervezete egyik klubjaként működik, összejöveteleit a szervezet székházának nagytermében tartja. A klub működéséről bővebb tájékoztatást kaphat a városi bizottság titkárságán (Május 1. tér 301.