Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-17 / 7. szám
új ifjúság 8 ENGEM MINDEN ÉRDEKEL — Rácz Olivér hetvenéves, készíts vele beszélgetést — mondták a szerkesztőségben. Felhívtam hát, hogy megkérdezzem, mikor látogathatnám meg. — Az egy kicsit bajos lesz, mert a héten és a következő héten annyi minden elfoglaltságom van. Nem is tudom... Esetleg ha leírná a kérdéseit és elkiildené, talán még könnyebben megoldhatnánk — ajánlotta. így elküldtem hozzá a kérdéseimet. Arról érdeklődtem, öregnek vagy fiatalnak érzi-e magát, meg kíváncsi voltam arra is, hogyan él, dolgozik, számot tart-e gondolatai befogadására, mennyire tudja elfogadni a fiatalok próbálkozásait, hogyan lehet lépést tartani a felgyorsult világgal, mik a tervei, nem gondolt-e még a visszavonulásra. Rácz Olivért nem kötötték a kérdések, így mi sem ragaszkodunk a műfaj hagyományos formájához. Ügy tesszük közzé Rácz Olivér vallomását, ahogy a kérdések megihlették. Németh István Sohasem töprengtem túlzottan sokat az életkoromon, múló éveim számán. Kivéve suhanckorom legalacsonyabb számú évéit, mert akkoriban sóvárogva szerettem volna minél előbb idősebb, vagyis „felnőtt“ lenni. Mert lám, a felnőtteknek milyen jó: senki sem hagyja meg nekik, mikor, hova menjenek, senki sem kéri számon tőlük, megírták-e már a matematikaleckéjüket, senki sem írja elő, mikor mit öltsenek magukra, szabadon járhatnak moziba, kávéházba, vendéglőbe (a legszebb és legkívánatosabb hölgyek oldalán, természetesen), végzik a dolgukat, amelyben kedvük telik (és még fizetést is kaapnak érte, nem gyengén csörgedező zsebpénzből keli tengetniük létüket, s még ezt a sovány zsebpénzt Is maguknak kell előteremteniük — áldott emlékű, özvegy édesanyámnak három gyereket kellett felnevelnie, nem nagyon csúsztathatott pénzeket a zsebünkbe), szabadok, senki sem parancsol nekik... Aztán, amikor a szó törvény által meghatározott és társadalmi értelmében valóban felnőtt, az akkori szó- használat szerint „nagykorú“ let- lem, egyre több kérdőjel merült fel bennem afelől, sikerül-e valaha is elérnem a fentiekben megálmodott, igazi felnőtté válás korhatárát. Vagyis azt a kort, amelyben soha többé nem lesznek kétségeim, bizonytalanságaim, tépelődéseim, tulajdon igazam és mások igaza fölött, hogy a dolgok anyagi alapjairól és a korlátlan szabadság kérdéséről ne Is beszéljek. Elérem-e valaha is az abszolút, megállapodott, lecsillapodott, csalhatatlan felnőttség, vagy ha úgy tetszik, kiegyensúlyozott bölcsesség korát? S minél idősebb lettem, annál bizonyosabbá vált előttem, hogy ezt a megálmodott, sóvárgott tudati állapotot nem értem el sohasem. Senki sem érheti el: az abszolút bölcsesség, abszolút tökéletesség — abszolút emberi függetlenség és szabadság — elérhetetlen; De az ember konok célja, hogy megkísérelje megközelíteni. Csakhogy — és éppen ebben rejlik a dolgok buktatója — ez egyedül, egymagában, függetlenül a társadalmi közegtől, amelyben él, még soha senkinek sem sikerült, s ez nem életkor kérdése. Lám, a világ, amelyben élünk, emberi létünkhöz viszonyítva vénségesen vén, s egyes tájain mégis menynyire felelőtlenül gyermekded: kamaszkodik, útonállóskodik, verekszik, egyre halálosabb csúzlikon, gumipuskákon töri a fejét, s közben — mások rovására — hetykén duhajkodik. Hogy csak néhány hevenyészett példát említsek: vannak, akik marihuánát, hasist, kokaint termelnek, vagy ezek pótszereivel rombolják életüket és a mások életét, vannak, akik elorozzák a másik játékszerét vagy egyszerűen elűzik őket az emberiség nagy, közös játszóteréről. Ha ezekre gondolok, két- ségbeejtően, tehetetlenül, ártatlanul fiatalnak érzem magam. Vannak természetesen olyan perceim, óráim is, amelyekben rettenetesen, vigasztalanul öregnek érzem magam; például amikor a tv képernyőjén éhségtől felpüffedt hasú, eltorzult arcú kisgyerekeket vagy a kamaszkodó világ lövöldözéseitől megcsonkított, vérző csecsemőtesteket látok. Kinek ártottak? Kit bántottak? Kinek ártott az anyóka, aki unokájáért mentében, az asszony, aki a péküzlet előtt sorban állva, a lány, aki munkájába sietve kapta a halálos lövést? Nem tartozik ide — ugyan, már miért ne tartozna ide? —, de erről, a halálra sebzett asszonyokról, menthetetlenül mindig Mark Twain egyik halhatatlan mondata hasít belém: „A férfiak elkezdhettek volna már valamelyes tiszteletet érezni anyjuk, feleségük, nőtestvéreik iránt.“ Ez az egyik nagyon lényeges oka annak, hogy nem szoktam az életkoromon töprengeni. Szilárd meggyőződésem, hogy az élet igazán nagy, igazán döntő, igazán létfontosságú dolgaiban, az egyetemes béke, az egyenlően elosztott kenyér és tej, az egyetemes embert együvétar- tozás kérdéseiben a tizenévesek és a hetvenévesek szíve csakis egy ütemre doboghat. Az életkor — öregség, fiatalság — nagyon viszonylagos, relatív fogalmak. Amikor a mai kortársaimmal tizenöt évesek voltunk, ha valamelyik osztálytárs- nőnket egy huszonegy éves főiskolással láttuk andalogva összebújni, megvetően (és féltékenyen) állapítottuk meg: „Láttad, milyen vén hapsival hetyeg? Megvan már huszonhat éves is! Kopaszodik.“ A tizenévesek szemében a harminc-, negyvenévesek már túl vannak nemcsak az ifjúságukon, hanem az életük felén... A hetven-, nyolcvanévesek szemében a negyvenévesek elképesztően, az ötvenévesek irigylésre méltóan fiatalok... De én nem Irigykedem rájuk: a tizenévesekre sem, mert bármilyen hihetetlenül hangzik, én is voltam tizenhat éves, s mi több, még ma emlékszem rá, milyen voltam tizenhat, tizennyolc meg huszonkét évesen. (Az utóbbira a leginkább: akkoriban kezdett embertelenül ocsmányra fordulni a világ.) Azt hiszem, az úgynevezett „nemzedéki ellentétek“ — amelyeket a magam- részéről tagadok: valahányszor az ember mélyebbre ás, az ellentétek oka mindig valahol máshol rejlik, nem az életkori különbségekben — egyik alapvető oka, hogy az idősebb nemzedékek gyakran szeretnek megfeledkezni arról, hogy ők is voltak fiatalok, ők is csatangoltak olykor céltalanul, zsebre dugott kézzel tavaszi-őszi utcákon a nagy kaland után; az ő idejükben is léteztek váratlanul berobbanó, majd észrevétlenül tovatűnő divat- és egyéb hóbortok — te drága, bolondos, fel-alá pergő jojó, hány önfeledt órát töltöttünk veled a fő utcai kiskert vasrácsának támaszkodva, fél szemmel a lányokat nézegetve, s úgy hallom, a világ egyes tájain kezdesz újra divatba jönni! —, voltak „modern“ táncdalok és vidám fütyö- részések. A fiatalok viszont nem sokat töprengenek azon — már miért is töprengenének valami olyasmin, ami úgyis elkerülhetetlen? —, hogy egyszer ők is lesznek öregek. Egy azonban bizonyos: minden nemzedéknek folytatnia kell az előttük járt nemzedékek művét, de egyszersmind minden nemzedéknek magának kell megvívnia a maga nemzedéki küzdelmeit is. Kosztolányi Dezső sóhajtja el oly szépségesen Meztelenül című kötetében: ....... miért nem érti gyümölcs a törzset?“ [Az apa.). Azt hiszem, azért, mert a gyümölcs magjából új törzs, új fa sarjadhat — így tölti be mindkettő a maga örök küldetését. Az emberi élet korhatára, az átlagos emberi életkor (nagy általánosságban: korántsem földünk minden táján!) az elmúlt évtizedekben valóban tetemesen megnövekedett. Igen, az emberek fiatalabbak lettek, az életütem viszont hihetetlenül felfokozódott, a tudományos forradalom igényei mérhetetlenek. (Amikor én érettségiztem, a fizikában például az anyag klasszikus felső fokát a belső égésű motorok, rossz megfogalmazásban a „robbanó“ motorok jelentették. Ha az illető tanár elmagyarázta, rendben volt, ha nem magyarázta el, akkor sem történt semmi. Hol vagyunk ma már a fizikában a belső égésű motoroktól?! És hol vagyunk kémiában, biológiában, nyelvekben, Irodalomtörténetben és mind a többi tantárgyakban a szakmai anyag akkori felső fokától?!) Nehéz lépést tartani a korral. De a gyorsítás követelménye nem ismer korhatárokat: meggyőződésem, hogy — életkorra való tekintet nélkül — csak az marad le, aki önként megadja magát. Aki nem hajlandó többé tartani a lépést. És pontosan abban a pillanatban döntötte el, hogy visz- szavonhatatlanul megöregszik. Akár harmincéves korában is. Nincsen honnan visszavonulnom, mert sohasem éreztem magam a szó banális, ellaposodott értelmében vett „profi“-nak, be- skatulyázottan „hivatásos“ pedagógusnak, írónak, közéleti embernek. Pedagógus koromban baráti közösségnek éreztem az iskolát, s valahányszor felbosszantottak, felingereltek — sohasem a tanítványok, még klsebb-na- gyobb fegyelmi vétségeikkel sem, sietve bemenekültem valamelyik osztályba, ahol barátként fogadtak, s én Is úgy éreztem, fiatal barátaim között vagyok. Szép évek voltak — ugye, Prütyők, Jampl, Cékla, Takáts Mókuci, Du- ba Gyula érdemes művész ás mind a többiek? Közéleti emberként sem tartottam magam sohasem profinak: ember voltam az emberi közösségben, és mindig a fülemben — és a tudatomban — élt Karinthy Frigyes halhatatlan szellemes és megszívlelendő megállapítása: „Valamennyien egyformák vagyunk. Egyikünk ilyen, a másikunk amolyan ...“ írói munkásságomban pedig mindig a XVI—XVII. század nagy „dilettánsainak“ az irodalomsze- retete vonzott, természetesen nem a szó azóta hozzátapadt „műkedvelő, kontár“ értelmezésében, hanem a szó eredeti, latin értelmében — diletare: gyönyörködtetni. Gyönyörűség számomra az írás — olyan gyönyörűség, mint asszony számára a szülés szépsége: vér és a fájdalom Is kíséri. (Csak verejték ne kísérje soha, mert az megérződik az alkotáson.) Tovább akarom élni az életet, összes feladataival együtt. írni akarok. Pillanatnyilag két regényemet és egy szatírakötetemet adtam le a kiadónál; rövidesen megjelenik legújabb elbeszéléskötetem, a- melynek a címét csak azért írom ide, mert az Imént felvázolt írói hitvallásomat tükrözi: Ha valakit esetleg érdekel... Engem — minden érdekel. Szeretettel üdvözlöm az Oj Ifjúság olvasóit. Rácz Olivér FIATALOKÉ VOLT A SZÍNHÁZ Pötszékekkel bővített táblás ház a Thá- llában — majdnem csodával határos esemény. Pedig ez történt a Rózsa és Ibolya című mesejáték kassal (KoSlce) bemutatóján. Gyüre Lajos a magyar mesevilág ismert történetét alkalmazta színpadra. Darabja a népmese világára Jellemző nyelvi leleményességgel fukarkodva, néhol átcsapott a polgáriaskodő „jópofáskodásba“. Ennek ellenére színesen és érdekesen érzékelteti a gyermekkor és korai serdülőkor érzelmi feszültségét. Gyüre Lajos — a meseírás mesterségbeli szabályai szerint — Igyekezett a csodák irracionális világába vinni a nézőket. Varázslatos tárgyak, képzelt figurák, vidám abszurdumok és agresszív motívumok — ezekből szövi a mese fonalát, megőrizve az eszmei mondanivalót: a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak büntetésüket. A szerző mesejátékéban ezt meg is tetézi. Az alapigazságon tű] eszünkbe juttatja napjaink közönyös emberét, aki nehezen vállalja azt, hogy közösségi dolgokban részt vegyen, valami vagy valaki mellett kiáll jón. Az egyének elhidegülése, bezárkózottsága ellen harcolni keli, E mesében is az emberek segítették a „jót“ győzelemre jutni, s ezt a tanulságot szánja a szerző a fiataloknak Is. A Rózsa és Ibolya cselekményének ívelése — nyilván belső szerkesztési elégtelenség folytán — fokozatosan laposodó. Az első részben három próbát kell Rózsa királyfinak kiállnia. A második részben az újabb három próbatételt már Ibolyával közösen vállalják, ez, sajnos, jóval kevesebb Izgalommal jár Ezt a sztereotípiát gondosabb dramaturgiai beavatkozással kellett volna elkerülni. Rendezőként ugyan, de hosszú idő után ismét találkozhattunk Csendes Lászlóval. Végig arra törekedett, hogy az előadás minden egyes részét érdekessé, mozgalmassá, a történet®11 belül sokrétűvé tegye. Gondosan ügyelt arra Is, hogy a gyakran váltakozó vizuális hatás ne legyen zavaró, s a néző követni tudja a mese cselekményét. Nem volt könnyű dolga. A sci-fl korában, amikor megannyi technikai csoda köti le a fiatalok figyelmét, a népmesét kellett vonzóan megeleveníteni, olyan élményt nyújtó és fantáziát röpítő előadássá fokozni, amely az ifjúság romantíkavágyát maradéktalanul kielégíti. Az észlelt fogyatékosságok ellenére sikerült létrehoznia egy páratlanul erős lendületű, tiszta, jől követhető és következetes előadást. Kár, hogy igyekezete ellenére a mesebeli akadályok leküzdésének eredményei is csak érdekesek voltak, de nem eléggé érdek- feszítőek. A szándékosan leegyszerűsített jelzésrendszerből hiányzott a próbatételek menetének kifejezőbb, ötletekkel és hangsúlyosabb színészt játékkal való fokozása. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a színészekkel végzett eredményes munkáját. Az előadás terhét a manók megszemélyesítői viselték, ők voltak a történés mozgatói és a Játék „mindeneseként“ rájuk •építette a színpadi átváltozásokat is. Ezeket a feladatokat legjobban Mtkola Róbert oldotta meg. Teljesítményét csak Fabő Tibor és Németh Ferenc közelítette meg. Dósa Zsuzsanna és főleg Bartolás Katalin elmaradt hármuk lendületes és hatásos produkciójától. Kövesdi Szabó Mária (Plútónál megfelelt a démoni erőket felvonultató szerepformálás követelményeinek. Plútó, az öreg király Várady Béla által lett kiváló figura. Dudás Péter végig kielégítően (tisztán és színesen) oldotta meg a szerelmes Rózsa királyfit. Nem hőst mítosszal övezett alakot formált, hanem — a magyar népmesét motívumhoz hűen — kiszolgáltatott emberként küzdötte végig a cselszövések próbatételeit. Mics Ildikó is átérzéssel és hitelesen alakította Ibolyát. Végeredményben egy kiegyensúlyozott, jó színészt kollektíva teljesítményét láthattuk, amelyhez hozzájárult a többi szereplő is: Szabó Rózsi (Dada), László Géza (Kertész, Bakő), Pólós Árpád (Bur- kus király), Bocsárszky Attila (Dobos, Vendég), valamint Danyl Irén {Bergengócal királylány). Harakály Tibor zenéje rlgmusos regősénekre emlékeztetett, és csak hatványozta a hatást a szólóhangszerek kitűnő beiktatása. Szűke István
