Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-06 / 1. szám

Kövesdi János Ha kinyitják a kaszárnyakaput... Szalaték majd tíz évig vártak az első gyerekre. Szá­laink sok háziasszonyt és füveserobert felkerestek, tie hiába. Végül orvoshoz fordult, aki megállapította, hogy nem reménytelen a dolog. Gyógyfürdőbe is elküldte. £s bebizonyította: csakugyan magas szinten áll ma már az orvostudomány. Amikor megszületett az annyira áhított gyerek, egy édes, lenhajú kislány, a szülészorvos gratulált, a bol­dog férjnek: — A kislány már megvolna, Szalai űr, most aztán jöhet a fiú! — Hát jön is majd — mondta büszkén Szalai. — Ha kinyitják a kaszárnyakaput, kirukkolnak a katonák... A kisfiú azonban nem jött. Se egy év múlva, se öt múlva. Szalainé nem akart több, olyan gyereket, akinek há­zon kívül van az apja. Peter PetiSka ... Komoly dolgokról Olvasgattam ma a temetőben az arany betűkkel rótt sorokat: Valamenyi holtról meggyőződéssel állítják, dísze volt ő az emberiségnek. De hova lettek akkor a latrok? — kémlelek a messzeségbe ... Egyetlenegy rovott életű fölött sem díszük hát sírkő? Hova kaparták el a gazembereket? Sehova. Nem haltak ki. Ük halhatatlanok... TomáS Janovic Színes dilibogyók Mindenre van már gyógyszerünk. Barna járja, ha éhezünk. Sárga megint, ha fázunk. Kék, ha kedvünkre nem lelünk. Fehér való, ha kihagy az emlékezetünk. Fekete — jaj — jobb, ha a gyermekek kezébe nem kerül. Egy szó, mint száz: óriási a haladás (Csakhogy az emberek közt sok lett a színvák!) Németh István fordításai Örkény István A MEGVÁLTÓ D. Kovács József Egy cudarul elégikus krónikatöredék mint adalék az ennedik színház, avagy harmatvirágzás-kevercs Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte űj drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta . az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilo-' métert gyalogolt a szűk szállodaszo­bában alá felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszűnt volna lenni a világ. Még egy kávét főzött. Lesétált a part­ra. Megkereste a csónakost. — Kiviszi-e a vízre egy kicsit, Volen- tik bácsi?. — kérdezte tőle. — Tessék beülni — mondta a csó­nakos. Borús volt az ég. dé szellő se rez- dült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balato­non szokás. — Mit gondol? — kérdezte az Sró, Gerbert Kemoklidze Egyik napról a másikra a filharmó­nia igazgatója lettem. Reggel, alighogy bemegyek új munkahelyemre, behíva­tom a szimfonikus zenekar karmeste­rét: — Tudni szeretném, mivel örvendez­tetik meg ma este a tisztelt hallgatósá­got. — Ö, ma este Haydn Búcsúszimfóniá­ját adjuk elő. — Ki az az alak? — firtattam kíván­csian. — Valami klasszikus avagy hely­beli kortársunk? — Nem, igazgató elvtárs. Egy XVIII. századi osztrák zeneszerző — közölte a karmester. — Ha klasszikus, akkor jó — bólin­tok beleegyezően. — De a helyi tehet­ségeket is szerepeltetni kell. — Szívest örömest, csakhogy váro­sunkban tudtommal senki sem Ír szim­fóniát. — Mert karbatett kézzel ülnek! Kí kell menni a megyei székhelyre, a fal­vakba ... Állítom, a legeldugottabb he­lyen Is találhatunk zseniket, akik sza­bad Idejükben szimfóniát írnak. De er­ről majd később. Kérem, ismertesse az előadásra kerülő szimfónia rövid tar­talmát. A karmester hirtelen kihúzta magát: — A muzsikát lehetetlen szavakban visszaadni, így hát csak annyit mond­hatok, ez a zenedarab elégikus mű. — Csak nem szomorú? — érdeklőd­tem kitartóan. — Megmondhatja nyu­godtan. Még hogy elégikus! A zene a jó munkateljesítményekre és ne a bá­natra ösztönözzön! — Mi azért tűztük műsorunkra ezt a 'darabot, mert nagyon érdekes és ere­deti — mentegetőzött a karmester. — És mi benne az eredeti? — A zenészek gyertyafénynél játsza­nak. * — Ami a gyertyákat illeti, az egy szempontból jó — bólintottam bele­egyezően. — Árammegtakarítás! Ám tűzrendészet! szempontból — veszé­lyes. — A szimfónia tételeit Haydn így komponálta — makacskodott a karmes­mikor már jő darab utat megtettek. Idelátni még a partról? — Még ide — mondta a csónakos. Továbbmentek. Az üdülő piros cse­réptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott. — Még most Is? — kérdezte az Irő. — Még most is — mondta a csóna­kos. Csak az evezők csobbanása hallat­szott; a partról már nem ért ide a hang. összemosódtak a házak, a kikö­tők és az erdők. Már csak egy ceru­zavonás látszott, ahol végétért a tó. — Még most is ide látni? — kér­dezte az író. A csónakos körülnézett. — Ide már nem. Az író lerúgta a lábáról a szandált és fölállt. — Akkor húzza be az evezőt, Volen­tik bácsi — mondta. —- Megpróbálok egy kicsit a vízen járni. tér. — Minden zenész előtt gyertya áll, Amikor befejezte saját tételét, a zenész eloltja a gyertyát, és kimegy. A töb­biek tovább játszanak. Végül már csak egyetlenegy muzsikus marad a színpa­don. Amikor ő is eloltja a gyertyát, a hangverseny véget ér. Alig vártam, hogy szóhoz juthassak: — Nem akarok hinni a fülemnek. Be­jönnek a munkahelyükre együtt, azután különböző időpontokban távoznak? Igazság ez? Nem gondolt még arra, hogy mindegyik azon töri a fejét, minél előbb befejezze, s távozhasson? Egye­sek helyett mások dolgoznak! Na, nem, nem! Ebbe én nem egyezek bele! Ami­kor egy farmot vezettem, fokról fokra nekem is csak egy tehenem maradt. Azután az is eltűnt... jól ellátták a bajomat, s ideraktak magukhoz igaz­gatónak. Rajtam ezúttal nem lehet ki­fogni! Megparancsolom: a zenészeknek csöngetésből, csöngetésig játszaniuk kell! — Hát ez nagyon szomorú — sóhaj­tott fel a karmester. — Nem ez a szomorú — ellenkez­tem állhatatosan. — Az a szomorú, hogy a maguk szimfóniáját Búcsúszimfóniá­nak nevezik, holott mondjuk a Talál­kozás-szimfónia sokkal szívderítőbb. Amellett aktuális cím! Pláne most, ami­kor az ország népe lépten-nyomon a tervteljesítés szükségéről hall. Egyszó- lamban! a — Érveiben tényleg van valami ráció — mondtam elgondolkodva, de ne fe­ledje: itt én dirigálokl Punktum! A színen megjelenik az egyik zenész, gyertyát gyújt, leül játszani. Aztán egyesével bejönnek a többiek is — fi­zetésük arányában. Végül az egész ze­nekar vidám fináléval fejezi be a fel­lépést. Amint később kiderült, a vezetésem alatt álló filharmónia műsorprogramja nem felelt meg a nagyközönség elvárá­sainak. Mindegy. Haydn Találkozás-szimfó­niája először mégiscsak nálunk került bemutatásra! Baratá Rozália fordítása Harmadvirágzásom éltem a szavak barlangjában, hirdettem hidak és árko­kon át a béke igazát, míg szívdobogá­som őszi máglya volt, s a kassai dalo­kat korparancs szavára ívek és pályák, favágók várták; a szocialista haza éne­kelt, kék hegyek alatt magra várt a föld, az idő börtönében, az évek hatal­ma, mint álom a ködbikáról tízezer év árnyékából fakasztotta a forrás énekét, földközelben láttuk a hűség arcát, hisz tavasz volt ismét, kedves; a könny meg­csillant a mikroszkóp alatt, a kispos- tás mindig kétszer csöngetett, galam­bok szálltak feketében Ithaka és Odüsz- szeusz felé, árvaság korában feküdtél a hajnali őrségen, csak halkan szóltál, s máris reccsent a tiszta vászon Mittel- Európa kettős űrjében, hol életünk csendes lobogás, mogorva csillagok kö­rében az érintések üzentek a tériszony- toronyből. a múmia a fűben se nem becstelen, se nem szent. Hevesiek, rácszok, szabók, kicsik, na­gyok közös úton indultak a nők bál- ványa-ház felé Ordódról Ordódy, Töl­gyesből a Dub a(z), ám soványka lett a pünkösdi királyság, a romok fölött a jog és kifosztói énekeltek, tűr], üllő — mondták —, eljön még a boldogok szigete, s megmondom mindenkinek, hogy az égbolt keserű, Márton elindult az égő föld felé, ő volt a tűzoltó, majd követte Ezra és Eszter, Bella meg a többiek, ez volt az első rendszeressé vált ajándék, mint szemünk fényét vi­gyáztuk a menyasszonyt, az ebek láza­Nem egészséges egész este nézni a tévét. Nem nézni viszont unalmas. Igénytelen műsort nézni fölösleges, komoly művek viszont fárasztóak. Hosszú adások elaltatják az embert, a rövidke darabok alatt meg még szun­dítani sem lehet. A könnyűzenei mű­sor hangos, a lélektani drámák alatt viszont kibírhatatlan a csend. A köz- művelődési előadások érthetetlenek, a humoros műsorok viszont túlságosan is szájbarágóak. Egyedül ülni a tévé előtt szomorú, társaságban viszont nem lehet figyel­ni. Nézni az egyes műsort azt jelenti, hogy az ember nem láthatja a mási­kat. És ugyanígy fordítva. Nem marad hát más hátra, minthogy kikapcsolni a készüléket, és valami másba fogni, például olvasni. Egész este olvasni nem egészséges. Nem olvasni viszont unalmas. Ülve jobb olvasni, mint állva, de hát az ember eleget ül mindenféle gyűlé­seken, tanácskozásokon. Olvasni leg­jobb fekve, ezt meg az orvosok nem ajánlják. Gyatra könyveket olvasni badarság. Á jók viszont elfogytak már. Belekez­deni egy vékonyka könyv olvasásába nem érdemes, a testesebbet pedig nyu­godtan elolvashatod a munkában. Sze­relmes versek olvasásával az ember felhívja magára a felesége figyelmét, az erótikus próza olvasása viszont hiú ábrándokat ébreszt csupán bennünk. Ha egyfajta szemét irodalmat olvasunk, dásából mindhalálig hűség, a család’ kedvencéből kocsisok balladája lett, egyszerű ügy ez a Rezeda-cirkusz vi­lágszám, új szóból tudtam meg, hogy élsz, a fáklya is lobogott, egy hét alatt elégett túl a folyón, a Kásahegy tövé­ben, hol lidércfény mellett fekete bá­rányok bégettek, s én még édennek ne­veztem egy romvárosi beszélgetésben' a kihaló életet, amit hiába kerestem, pedig éppúgy ívnak a csukák a vajúdó parasztvilágban, ahol az elrabolt idő örvénylik. Évi, Pisti, idesüss! — Dunáról fúj á szél, kétszer beharangoztak, jött az adósságtörlesztés, s a vesztes nem az idegenek légiója lett, nemzedékek ve­resége, valóság, életérzés nélküli ugJ rás a semmibe, fiatal uraknál éleslö­vészet egy csapzott galeriben, hol fe­kete ménes meg röhögő emberiség vár rá. Baj volna a szakadár humorral? Csendes esték vallomása tátraalji rab- rapszódiévá fajul, miénk a keskenyebb út, az éjszaka hosszú, a csillagszemű asszonyok haragosokká lettek, sárga tűzvirágokat lövellnek. Ma egy stószi délelőítön a vádlott nem szólal meg, hazánk nemcsak Eu­rópa, hol megmentenek bennünket a szúrós kaktuszoktól és faltörő kosok kemény szarvától, Sancho Panza szo­morúan falaz, az apró homokszemcsé­ket kötőanyag nélkül széthinti a szél, kell egy őszintén görbe, hasznos és új tükör, melyen a fénytörés, népek száj­íze, s a sorsvirág télen is virul. elrettentő példává válunk a gyerekek előtt; a klasszikus irodalom tanulmá­nyozásával viszont elárulnod magad­ról, hogy jókora hiányosságaid vannak az általános műveltség területén. Egyetlenegy lehetősége marad hát az embernek — nem olvasni semmit. De akkor mi mást csináljon?! Hát, szóval — írjon! írni egész este egészségtelen, írás nélkül lenni viszont unalmas. Ügy írni,, mint Balzac vagy Heming­way, ez azt jelenti, hogy az ember visszerekbt kap. Ugyanakkor tényleg lehet állva írni úgy, mint ahogy vala­mennyi óriás, csakhogy ők már min­dent megírtak. írás közben, ha nem annyira az írásról van szó, mint inkább az est kellemes eltöltéséről, lehet he- verészni is. Írni úgy kell viszont, hogy el lehes­sen . azt olvasni. Uyanakkor igénytelen irodalmat, írni fölösleges, igényeset meg 'lehetetlen. Nagy regényt írni fá­rasztó, kisregények megírásába viszont nem érdemes belefogni. Egyetlenegy könyvet írni, azt jelenti, hogy az em­ber nem írja a másikat. És ugyanez fordítva is. Úgyhogy az a legjobb, ha az ember nem ír semmit. De akkor meg mit csináljon a végte­len hosszú estéken? Nem marad már hátra más választá­sunk, mint bámulni a tévét. Németh István fordítása • - I TALÁLKOZÁS-SZIMFÓNIA Juraj Halas DILEMMA

Next

/
Oldalképek
Tartalom