Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-21 / 51. szám
JAPÁNBAN TÁNCOLTAM A cím magyarázatra szorul, vagy inkább kibővítésre olyan értelemben, hogy egy-egy előadás után, ha maradt idő, megtanítottam a néptánc Japán szerelmeseit néhány alapvető tánclépésünkre, amikor már beszéltem nekik a táncok és népzenénk lelkü- letéről. Akárhogyan is van, az olvasó joggal kaphatja fel a fejét és kérdezheti: Japánban a mi táncainkról, népzenénkről előadások? A meglepetés is, a kérdés is jogos, jóipagam is így voltam vele, amikor először említette ezt a lehetőséget Masaharu Sano, aki a Japán Néptáncszövetség aleinöke és a tokiói pedagógiai egyetem tanára. Kérdésére, hogy vállalnék-e ilyen előadásokat esetleges bemutatókkal egybekötve, igennel válaszoltam, ami, azt hiszem, a világ legtermészetesebb dolga. De nem nagyon mertem bízni abban, hogy megvalósul a látogatás, így gyorsan el is felejtettem. Aztán mégis megkaptam a meghívót, sőt, kisebb kálvária után a, kiutazási engedélyt is, és csomagolhattam. Tizenkét óra a levegőben — még kimondani is sok. Átélni viszont nem akármi! Több mint tízezer méter magasságban, sivatagok és behavazott csúcsú hegyóriások, száz meg száz település és tengerek fölött repülve törvényszerűen tudatosítja az ember a világ végtelenségét és önmaga moleku- lányi nagyságát. Aztán megérkezik Tokióba, s percek alatt büszke lesz az emberi faj csodákat alkotó fantáziájára, képzelő- és megvalósító erejére. Igen, csak néhány perc kell ahhoz, hogy meggyőződhessünk a hírek igazáról, amelyek a japán műszaki csodákról áradoznak. Nem hiszem, hogy csak én lepődtem meg európaiként azon, hogy a taxik villamosjáratnyi (hazai viszonyainkból kiindulva inkább percnyit írnék) pontossággal közlekednek, s a kocsicsodák ajtajai automatikusan nyílnak és zárulnak, szolgáltatásként video- és tévéműsorokból válogathat az utas. De ha már említettem villamosainkat, akkor - folytatnom kell azzal, hogy a huszonöt éve közlekedő Hikari expressz, amely tudvalevőleg Tokiót köti össze a sziget északi és déli központjaival, gyakrabban jár, mint nálunk a városi tömegközlekedési eszközök, miközben a járathoz lehet igazítani óránk másodpercmutatóját is! S mindezt úgy. hogy maximális sebessége a Hikarinak 220 kilométer óránként, átlagsebessége pedig nem csökken 150 alá. A nyilvános illemhelyek és mosdók olyan egészségügyi műszerekkel vannak felszerelve, amelyek érintésre adják a vendég tudtára, milyen a vérnyomása, pulzusa, test- hőmérséklete stb. Ilyen és ehhez hasonló csodát él át az is, aki az üzleteket meglátogatja. Hadd mondom el saját tapasztalatomat, amelynek hátteréről rákérdezéssel szereztem tudomást. Egy árucikket kerestem, amely nem volt a meglátogatott üzletben. Az eladó a komputerhez fordult segítségért, s az néhány másodperc múlva térképen mutatta meg, melyik legközelebbi üzletben vásárolhatom meg a terméket. .Átbandukoltam oda, s meglepetésemre a becsomagolt, előkészített áruk között volt a keresett termék. Igen, mert a program nemcsak tájékoztat, hanem azt is jelzi, honnét érdeklődtek az áru iránt, s a legközelebbi üzletben az eladóknak arra is felhívja a figyelmét, hogy nemsokára vásárló érkezik az illetékes termékre. Úgy tudom, az amerikaiak találták ki saját lemaradásukat igazolandó, hogy a japán ember mérhetetlenül sokat dolgozik, munkájának rabszolgája, s nem tudja élvezni sem az általa megteremtett műszaki csodákat, sem a munkával szerzett anyagi javakat. Ez az amerikai önigazolás terjedt aztán el a világban, így én is megfertőződtem tőle, ezért gyakran érdeklődtem: hogyan, mivel töltik a szabadidejüket, kipihenik-e egyáltalán a hosszú munkaidő fáradalmait. Mindig csodálkozva néztek rám, majd visszakérdeztek,' miért tartom soknak a hat-, illetve nyolcórás munkaidőt, merthogy Japánban többet nem engedélyeznek dolgozni a szakszervezetek, s aki ezt megszegi, azt a szakszervezet bünteti meg. Az amerikai állítást cáfolja az is, hogy a japán ember mindig kedélyes, de főleg végtelenül udvarias. Sőt, a rohanáshoz szokott közép-európai ember számára már-már idegesítőén az, hiszen a kedélyes udvariasság komó- tossággal, olykor végtelennek tűnő kényelmes lassúsággal is jár. Persze, csak idő kérdése hozzászokni ahhoz a kettősséghez, amelyet a japánok úgy fogalmaznak meg, hogy „az észnek és a kéznek a munkában kell gyorsan járnia, az életet élvezni kell, azt meg nem lehet sietve.“ Én ugyan ezzel kapcsolatban mást figyeltem meg: a japánok esze mindig gyorsan jár, s bármely pillanatban képesek és hajlandók az újat befogadni. Végtelenül érdeklődőek, s ezt nem udvariasságból teszik, amit az bizonyít a legjobban, hogy a beszélgetéseken föltett kérdéseik nem a felszínt firtatják, hanem az elmondottakra építve egyre elmélyültebb tájékoztatást igényelnek. Végeredményben — sokak szerint — éppen ez a nyitottságuk, érdeklődésük a titka hatalmas és gyors fejlődésüknek; az, hogy nem szégyelltek soha tanulni, s a legkisebb információkat is értékes kincsként kezelték. A mai napig végtelen nagy tisztelettel vannak a tudás iránt. Ha már a kettősségnél tartunk, hadd mondjak el még egyet. Számomra meglepő volt észrevenni, hogy ezek a felvilágosult emberek, akik naponta többször Is a világ legtermé>«zete»ebb módján használják a technika ájabb és újabb csodáit, olyanokat, amelyekről nálunk néha még a műszaki szakemberek is csak álmodnak, szóval ezek a japán emberek mennyire vallásosak. Ráadásul hitük szinte kettéoszlik: hisznek Buddhában, akin kívül hitük szerint nincs is más isten, s legalább ekkora alázattal és tisztelettel viseltetnek császárjuk Iránt, mintha ő lenne isten földi megtestesítője, minden jó, a haladás és az erkölcs forrása. Ottjártamkor éppen beteg volt a császár, napokon keresztül sűrű, hosszú sorokban hullámzott a tömeg a császári palota felé, hogy a bejárattói kissé odább egy pillanatra megálljának, s csak úgy, magukban elmondva jobbulást kívánjanak a ház lakójának. Látványos szertartásnak is beillettek a mozdulatsorok, amint a palotaszolgák szinte mindenkinek megköszönték a jókívánságokat, s magnószerűen, pár szóban Ismételgették a császár állapotáról szóló jelentést. S nem volt ritka a könnyező ember látványa sem. Három hetet töltöttem Japánban, e- közben vendéglátóim három összejövetelt szerveztek az ország mintegy 450 szakemberének, akik mind-mind amatőr művészeti csoportot vezetnek, vagy majd fognak vezetni. Hogy miért éppen a mi népdalainkra, néptáncainkra kíváncsiak? Nemcsak ez érdekli őket, a világ minden tájáról hívnak meg évente több szakembert is. S mindezt azért, mert a világ minden népét szeretnék megismerni, s meggyőződésük szerint egy nemzet szellemiségéit, lel- kületét leginkább népi kultúrája fejezi ki, hordozza. Legmodernebb művészeti irányzataik, de hétköznapi életvitelük, erkölcsi normáik is abból táplálkoznak. ök így értelmezik a szórakozva tanulást, a népek kölcsönös megismerésének fontosságát, a népek közti barátság lehetőségét. S ebben látják a béke megőrzésének lehetőségét is, amit ők — Hirosima és Nagaszaki után érthetően nagyon őszintén óhajtanak. Varga Ervin Todaiji templom — 12 évszázaddal ezelőtt még Shomu császár idején épült. Nara Daibutsu részén, Kiotótól mintegy GO kilométerre található. Érdekessége, hogy világ leghatalmasabb faépítménye, amelyben Buddha legnagyobb szobra található. A külföldi turisták számára ez az építmény „csupán“ látványosság, a japánoknak viszont kiemelt szerit hely, ahol csak jelesebb ünnepekkor tartanak szertartásokat. Aluljáró. E szó hallatán az embernek sok minden eszébe jut. jó dolog — vallják sokan, mert gyalogosok közlekedéséhez biztonságot nyűjt; jó, állítják a találkára váró szerelmesek, mert tető van a fejük felett, ha fönt tombol a vihar; rossz, mondják a gondos szülők, mert a nagyvárosok bűnözőinek világa is itt van kialakulóban. Az idősebbek, akik már néha-néha hajlandók megfeledkezni ifjú éveikről, szinte rokonkapcsolatot keresnek az aluljáró és az alvilág között. Sőt, az egyik ismerősöm váltig állítja, hogy Szlovákia fővárosában azért é- pítenek több felüljárót mint aluljárót, hogy kevesebb legyen a bűnös cselekedetek kitervelésére alkalmas hely. Flórián tér, Budapest. Tavaly jó hangulatú hétvégét szervezett itt a KISZ, 111. kerületi bizottsága. Ezt ismételte meg egy hétvégén ebben az esztendőben is. Az idei esemény jelszava „Közrend, közbiztonság“ volt, mely a kerület életében egyre nagyobb jelentőségű. A III. kerületi Rendőrkapitányság és a Budapesti Rendőr-főkapitányság „mutatkozott be“. Néhány olyan technikát mutattak be, amelyek a modern bűnüldözés nélkülözhetetlen eszközei. A Flórián Áruházzal szemben, a nagyréten felállított táblákon a bűnözéssel kapcsolatos egyéb társadalmi veszélyek, az alkoholizmus, a kábítószer stb. magyaroszági helyzetét mutat— Tehát ti is azért Jöttetek az * ---ITT LEHET LELKIZNI aluljáróba, a bűnözés „melegágyába“, hogy itt a helyszínen nyújtsatok segítő kezet a fiataloknak — teszem fel a kérdést Milfait Mártának, a Flórián téri aluljáróba elhelyezett Ifjúsági Tanácsadó Iroda vezetőjének. — Örülünk annak, hogy a KISZ kerületi bizottsága megszervezte a sokszínű hétvégi programot, ahol természetesen más Is volt, nemcsak a fiatalok „ijesztgetése“. A mi irodánk tevékenysége nemcsak a bűnözés megelőzését szolgálja, hanem többrétű munkát fejt ki. Hogy mi tette szükségessé irodánk megnyitását 1984-ben? Többek között az, hogy a nyolcvanas években látványosan megjelentek az ifik az aluljárókban. Utánpótlásból azóta is van elég, hiszen a kerületben 160 ezer ember él, és az új lakásokban főleg fiatalok laknak. A veszélyeztetettség! limit megnőtt a kerületben. Ezért kellett lemenni a fiatalok közé. Intézményünk ajtaja mindenki számára nyitva van, bárki bármikor bejöhet. Figyelmünk főleg a tizennégy-harminc- öt éves fiatalok felé fordul. Arra arányul az igyekezetünk, hogy amit a fiatal nem tud meg az édesanyjától, azt ne a rossz társaságtól tudja meg, hanem tőlünk. — Tehát itt lehet lelkizni? — Bármikor és bármennyltl Megszólal a telefon, Márta felemeli, bediktál egy címet, majd mosolyogva leteszi a kagylót. — Mit kérdezett a telefonáló? — Azt, hogy hol talál a kerületben szögbelövőt, hogy előregyártott elemekből épült lakásába a képeket felaggathassa. Hát ilyen kérdések is előfordulnak. Csinos, de nem túlzók, ha azt állítom, Inkább nagyon szépnek mondható tizennyolc év körüli lány lép be, és azután érdeklődik, hogy hol lehet Budapesten ejtőernyőzni. Velem szemben a fotelben magas, kékszemű fiú ül, aki már néhány perce az albérleti lehetőségeket kínáló jegyzéket lapozgatja. Hirtelen fölkapja a fejét a lány hangjának hallatán. — Velem leugrama a magasból...? A lány elpirul, de aztán együtt távoznak. A srác ugyanis ejtőernyős. Erre szokták mondani, hogy véletlen találkozás. A reggeli órákban még kicsi a forgalom, a tanácsadóban így folytatni tudjuk a beszélgetést. A fő tevékenységük kétirányú. E- gyik a tanácsadás, mely jogi, életviteli és pszichológiai tanácsadásra oszlik, a másik tevékenység az Információcsere közvetítése. Ezért fordulnak hozzájuk albérletet keresők, munkalehetőséget felkínálók, továbbá nyári diákmunkák vagy éppen pótmama biztosítása végett. Ezenkívül terjesztik a napi élethez szükséges közlönyöket és az ifjúságot érdeklő könyveket Is hozzáférhetővé teszik. Végzik mindezt ketten, Illetve most kaptak egy fél munkaerőt, és már régebben kiegészültek három tiszteletdíjas tanácsadóval is. Naponta száz-százötvenen keresik fel őket itt az irodában. Elnézem Mártát, és csodálkozom azon, hogy milyen lelkesedéssel tud beszélni munkájáról. Nem sokkal 1- dősebb azoknál, akik tanácsokért fordulnak hozzá. Nemcsak gyakorlati kérdéseket tesznek fel neki, hanem érzelmi dolgokban is kikérik a véleményét — Veszélyes munkahelyen dolgozol, ugye? — Ezt hogy érted? Kicsit körülírva, de elmondom. Valahol olvastam, hogy pszichológusok szerint szerelmi kapcsolatokban az emberek legalább tizenötféle érzelmi szükségletüket szeretnék kielégíteni. Mindenki Igényli azt, hogy valaki szeresse őt, bizalmasa legyen, ragaszkodjék hozzá, tisztelje elgondolásait, elismerje eredményeit, megértse hangulatát, fontos döntések meghozatalában segítse őt, fokozza ambícióit, felnézzen rá, önbizalmat adjon, nehézségek esetén mellé álljon, olyannak fogadja el, amilyen, csodálja képességeit, éreztesse, hogy valaki, hogy megszüntesse egyedüllétét. Ha most újra végiggondolom a felsorolt pontokat, hát legalább tíznek eleget kell tenned ahhoz, hogy elfogadják tanácsaidat. — Értem pontosan a példázatot, és ml tagadás, többször észrevettem már, hogy néhányan nem Is tanácsért járnak be, sőt egy alkalommal az Is megesett, hogy viszonoztam egy fiú közeledését, de azután idejében észrevettem, hogy nem Igazi kapcsolatteremtésnek Indul. Kilépek az Ifjúsági Tanácsadó Iroda ajtaján. Pár métert megtéve, az aluljáró közepén vagyok. Körülöttem zajlik az élet. Elnézem a hömpölygő tömeget. Mindenki magával hordja a saját gondját, problémáját. Ott túl az ajtón szintén emberek vannak, gondokkal terhelten, de a mások gondjaival is együtt élnek, és jó szóval, tanácsokkal segítenek. Ceikmák Imre * 4» l
