Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-21 / 51. szám
új ifjúság 71 gragacaarB Illés Endre: A névadás az ember nagy és alig ismert szenvedélyei közül való. Nemcsak a szerelmesek közelednek naponta új nevekkel egymáshoz. A szerelmetlenek is. Amit az indulatszavak vagy akár a keserű, télelmetes viták Is csak pillanatokra oldanak meg, azt egy 161 választott név hetekre enyhíti. Violának nem négy, vagy öt neve volt. Megszámlálhatatlanul sok. Az egvik így hangzott: — Harminchárom páva. De mi volt ez a hang? A férfi enyhe borzongást érzett. A szel- lőzöakna küszöbén állt, a sötétben feszülten figyelt. Fent — talán a második emelet magasságában — egy gyerekhegedü szánalmas rívása lebegett. Nagyon vékony távoli hang, mégis a fülét sértette élességével. A hegedű a Harminchárom páva dallamát nyi- vákolta. György hanglegyről hanglegyre felidézte a szöveget — már régen elfelejtette, s most szavanként mégis újraszületett benne: Szomorú fűzfának Harminchárom ága, Arra reászállott. Harminchárom páva. Ki hegedült? Viola szelleme ereszkednék lefelé a pókhálós aknába, álla alatt szomorú, megsüketült hangszerével? Mire a dallaraocska véget ért, György megismerte a hangot. Csak egv szúnyog ódöngött gyilkos kedvvel — vagy éppen a magányosság énekével a magasban. — Te magad vagy a harminchárom páva! — mondta egyszer György Violának. Gőgösen vállalta. De most nem ő hegedült. Dermedten, hamuba fulladtan feküdt, nem mozdult. Nyolcéves lehetett, amikor hegedülni kezdett. Elvégezte az akadémiát, a művészképzőt, oklevél-pályázati hangversenyén Tartinit. Mendelssohnt. Paganinit játszotta. Milyen volt Viola hegedűhangja? Mint a mézszál. Édes volt, fénylő volt, de nyúlt egyre nyúlt, kellemetlenül vékonyodott. Végül pedig alattomosan rászáradt hallgatóinak bőrére. rászáradt, kívül maradt. Fény volt és fz volt. de olyan fény és íz, mely alá van vetve a nehézkedés törvényeinek. — Szóval mézszál! — fricskázta meg György Viola orrát, ha bosszantani akarta. — Hozd magaddal a hegedűdet! — kérte meg viszonyuk eleién. A lány másnap be Is állított a hegedű- tokkal, rövidharisnyásan. megható, kék te- kinttel. Ravel hegedűszonátáját játszotta. Játék közben György hátulról hozzáhajolt, lefogta a karlát, megcsókolta Mintha kőbe ütközött volna. Viola arca forró és egvneműen kemény volt, a kislány eltűnt, a férfi napsütött homokkövet ölelt. — Nem figyelsz? — kérdezte Viola ugyanezzel a kőmerevséggel. — Folytasd! — mondta ő szégyenkezve. Szinte megütötte a lány rossz lehelete. Ezt a kellemetlen fűtött savtól mart jeladást érezte néhány napja is, első csókjuk pillanataiban, éjszaka. Az izgalmat jelentette, Violának nem a bőre gyulladt ki, nem a szíve dobbant, nem kapott szárnyra, a magasabb hívásra ő így felelt. Unott, ügyetlen, szenvedélytelen maradt. A bőre hideg, az izmai petyhüdtek. De akkor — az első napokban — legalább izgatott volt. A nő silányságát jelentette, hogy később — játék és szeretkezés közben — észrevétlenül elapadt benne ez a belső maródás. A test nem nemesedett, csak a hegedflhang lett hígabb. Ekkor már nem is mézszál volt, csak festett napsugár. Mit jelentett igazában Violának a játék? Hogy legörbítette ajkát, és azt éreztette: a világ, az emberek, a törvények felett áll. A hegedű az ő magasabbrendüségének jelképe. Nemesi címere Ogy is illesztette magához. mint egv előnevet. A hegedű olyasfajta hamis ürügy volt, mint a szerető házában a fogorvos vagy a kalaposnő — besurrani a kapun, s két emelettel feljebb menni. A hegedűvel megszökhetett minden munka, felelősség, emberség elől. Bach vagy Corelli nem nagyobb, egyetemesebb, kitárultabb létezést jelentett számára. ellenkezőleg: a hazugság és kitérés kisebb, szőkébb köreit. Az ő hegedfijátéka üvegpapír volt. Csillogott és zizegett. Majdnem tetszetőssé és kívánatossá tette, éppen űgv hazudott, mint 6 maga Védte a bőrét, melv steril maradt, de eredendően nem volt tiszta. Zsákutca volt ez a láték, aki hallgatta, nem jutott sehová. Se hozzá, a testhez, az emberhez, se a muzsikához, a szenvedélyhez, szorongáshoz, fényhez. Végül m'nden- kinek vissza kellett fordulnia ebből a zsákutcából, csak ő maradt benne, a mélyén, mint egv pók a hálója közepén, a sötétben, áldozatára várva. Ismét cigarettára gyújtott, tűnődött... Hajnalig szőbette volna a hasonlatokat. Viola hegedű játékáról. Pókfonál is volt, vékony. ravasz, tisztázatlan, erős, rugalmas fonál. De a szúnyog elhallgatott, és erre ő is abbahagyta. Harminchárom páva! Ezt az álarcát nevezte így, a hegedűjáté- . kát. s amit ez az álarc takart. Házasságuk három éve alatt Violának két hangversenye volt. Az egyik Kolozsvárott. A város nevére hirtelen megdobbant a szíve — az a havas, vidám délelőtt! A tér és az utcákl A nevek és a hazugságok! Ilyen pillanatok maradnak meg az ifjúságból! Kolozsvárra úgy érkeztek, mint egy An- dersen-mesébe. Április volt, és hullt a hó. Nem nagy hasú, elkésett, nehéz lélegzetű pelyhek, de hatalmas hófüggönyök, amelyeket a szél lobogtatott. A szállodai szobában Viola rögtön befűt- tetett, behúzta az ablaktáblákat, villanyfényben kezdett gyakorolni. Máris fél liter frissen forrázott gyógytea gőzölgött az egyik kis asztalon. György morgott néhány szót, és szökött is a nehéz levegőjű, kórházi különszobából. Künn olvan fény, olyan tél, olyan boldogság fogadta, hogy megszédült. A szálloda előtt hóvirágot árultak, a levegőnek ibolyaszaga volt. Hitetlenkedve állt a járdán, a magasba kémlelt: havazott, és a havazásba belesütött a nap. Melyik volt a tél — a villogó, ferde fényözön? És melyik volt a tavasz — a hó. a vakító madárraj? Az egyik óriás fehér függöny ekkor meglebbent, s mögötte pillanatokra feltűnt Szent Mihály temploma, a nehéz tető, a karcsú torony. Tíz helyen árultak hóvirágot; minden sarokról. kapualjból, a kocsiút közepéről rohantak feléje a virággal. Fehér hurisnyás, fekete kabátkás, hegyes kucsmáiú gyerekek árulták a csokrokat. A szemben jövők arcán mosoly játszott A hóból teljesen hiányzott a violasugárzás, csak nagyon fehér és nagyon puha volt. Váratlanul örvény rohant végig a téren. Egyszerre mindenki eltűnt a kavargásban, a város is felröppent a hópelyhek fölé — hirtelen erősen hideg lett. Néhány pillanatra a legédesebb halál igézete járta át. Haraggal és forró indulattal fel kellett rohannia Violáért. — Azonnal gyere le! — támadt rá. — Mi történt? Nem tudott mást mondani: — Hóvirágot vehetünk! — Fél óráig úgyis sétálnom kell... — húzta a kabátját Viola. Már ez is csoda volt, azonnal vele ment. Amire leértek, nem szűnt a havazás, de most fény helyett fénylő, könnyű hangok keveredtek a hóba. Mindenfelé szánok siklottak. A nagy függönyöket felhúzták, a város megtévesztően a helyére ereszkedett. Néhány lépést tettek. — Látod? — kérdezte heves boldogsággal. Viola körülnézett, tárgyilagos kíváncsisággal érdeklődött: — Mit? — A várost! Az asszony pontos adatokra vágyott: — Mit gondolsz? Melyik lehet Mátyás szülőháza? — Ez! — felelte György, s meggondolatlanul egy közeli, erkélyes palotára mutatott. Sejtette, hogy a Bánffy-házat nevezi így, de türelmetlenül megismételte: — Ez az! Mit vesződjenek pontos meghatározásokkal! ... A havazás, a boldogság, a fehér Andersen-mese az igazi valóság! Egy üres szán siklott feléjük, hirtelen megállította, mindketten beleültek. — Hajtson körül, akármerre! — hajolt előre a kocsishoz. És most percek alatt hazugságokból felépített egy ál-Kolozsvárt, egy összedobált várost. — Hol járunk? — kérdezte Viola. N — A Monostori úton! — mondta részegen és jókedvűen. Egy keskeny, óvárosi utcát nevezett így. Ezentúl Viola már nem Is tudakolhatott semmit, megelőzte őt. Hópiheszerűen nevek kavarogtak benne, s ahogyan a hóesésben elsiklottak egy-egy ház előtt, egy téren át, egy templom mellett, rávágta: — Ez a Bethlen-bástya! Egy messzi szoborra mutatott: — Nézd, a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra! Viola mégis beékelh»tett egy Kérdést: — A másolat? — Hogy gondolod ... Az eredntl! Sor*a kerültek a templomok: — A Farkas utcai! — A ferencrendi! — Az unitárius! A siker elbizakodottá tette. Rámutatott a járdán egy sovány férfira: — Látod? Ez T. gróf! Ilyenkor jön a színésznő barátnőjétől, nála aludt. Viola gyanakodva nézett rá: — Honnan tudod? Könnyedén vágta ki magát: — Három évvel ezelőtt hivatalos küldetésben jártam Itt. Akkor sok mindenkit megismertem, sokat hallottam. Viola még mindig kételkedett. — Soha nem beszéltél erről. — Meglepetésnek tartogattam. A nyurga férfi után néztek. — Három évig tart egv viszony? — tűnődött felvilágosultan Viola. — Ez nagy szerelem Az egész város tiszteli. — Ilyen város ez? — Szerelmes természetű. Elfogytak a nevei, ekkor könnyelműen merész adósságokba keveredett. Váradtól, Kassától, Udvarhelytől kért kölcsön egy-egy nevezetességet. — A Brémer tér! — Nem ismered meg? Az Orbán-torony! — Itt kezdődik a Kecsedi út! Viola segítette tovább: — Nem tudod, hol lakott Bethlen Gábor? — Azt a házat már lerombolták. De ezzel új anyaghoz jutott. — Brassai Sámuel emléktáblája! Maid: — Ebben a házban rendezte be könvv- nyomtató műhelyét Misztótfalusi Kis Miklós. A város tündéri csil’nge'éssel bongott körülöttük. A valószínűtlen hóesés erősödött. Végül nrndent szertedobáltak. Ekkor még azt mondta: — Boldog vagy? Viola fe’vonta szemöldökét. — Különösebben boldognak kellene lennem? Délután Viola kisebb epegörccsel kínlódott. Este megvo't a koncert. Éjszaka borogatni kellett őt. Hainalfelé rövid tanakodás után elvetették ezt a tervet, hogy két napig itt maradnak. Szép vasárnap reggel villogott fölöttük. A város teljesen fehér volt, a havazás megszűnt. ök vonatra ültek. És egyszer, később, hónapok múlva, a hazugság természetrajzáról vitatkoztak. György a kottaállvány előtt ült. a földön, a hangjegvfüzetek között lapozott. Nagyon megtetszett neki egy Csík megyei dal. Dú- dolgatta, félhangosan mondta a sorokat, a részeges asszony ijedelmét, aki hiteibe bort ivott a kocsmában, kilenc pikuláért. Jaj Istenem, hogv adjam meg, Hogy az uram ne tudja meg! Levágom a csizmám szárát. Megfizetem a bor árát! Tudott Viola nevetni is? Ezen a délutánon édes, áruló kedvvel nevetett. Az asszonyt nevette, aki levágta csizmája szárát, és ezt a szár nélküli csizmát könnyebben tudta megmagyarázni, mint kilenc pikula adósságát. György csodálkozva nézett fel. Ekkor el akarta mondani neki a kolozsvári fényes-havas délelőttöt, s hazugságokból felépített várost. De mégsem mondta. Aich Péter: remény és megszületett a nap a lencse mögött távoli csillag sejlik gondoltad álmodsz de immár tisztán látod a rügyeket a gyümölcs tükrében voltak a hullámok és voltak a lángok vad szelek verték a port sárkányok híresztelték az apokalipszist dühöngtek a galaxisok végtelenjén Mázik István: Parázs zümmög Belebonyolódunk az őszbe lenyeljük múltunk nyarait mint a torkunkon megakadt hajszálat Most avar fedi a szavak gyepszőnyegét de darázs zümmög körülöttünk s az apadó víz hangja mint a papírra cseppent tinta szétfut Ravasz József: A fegyőr és Én Ellátogatsz a legbelső szobába, hallgatsz és hallgatod a szürke falak lobogását, mintás csöndjét, susogását, parancsát. (Pilinszky János: Hommage a I. B.) letagadván azt amit bennem vassá kovácsoltak a TEGNAPOK lehetek-e Én?! úgy zártam magamra az ajtóm akár a fegyőr aki a munkáját becsülettel végzi s nagyokat hallgat néha szemem fényéből egy-egy sugár visszalopódzik belém istenem látnod kelt mily nagy üres teremben élek végtagjaimra semmi szükség elmémben kell járáshoz szoktanom a szavakat egymásba kapaszkodni erdőt-völgyet átkacagni fáradhatatlanul HAZAmenni... Szkukálek Lajos tusrajza l
