Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-21 / 51. szám
/ XXXVI. évf. 1988. 12. 21. Ara I.— Kcs ELŐZETES az idei utolsó számunk tartalmából Mint már jeleztük, kiadóvállalatunk a lapterjesztő vállalattal megállapodott abban, hogy megajándékozza az Dj Ifjúság szerkesztőségét és olvasóit, s az ünnepi számokból több kerülhet a piacra. A szerkesztőségre ez ösztönzőleg hatott. Bízunk abban, hogy olvasóink tetszését elnyeri a következő számunk is, amelyben írást találhatnak: — 1988 autócsodáiról, — az év sportolóinak megválasztásáról és az év sportolóiról, — vitazárót az emancipációról, — összefoglalót az év slágereiről, — az Ifjú Szívek jordániai útjáról, — humoros történeteket híres tudósokról, — diákvéleményeket az élet vidám oldalairól Kellemes karácsonyi ünnepeket! Nagy László: Csönd van Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja, fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred. Fölötte tépett rucapihe tétova repked s piheg, ha ráakad egy bóbitára. Távol a bazalt-hegy is süket-néma. minthacsak mára hűlt volna le benne a láva, s letagadná, hogy kövein a bort danolászva itta a jő katona, víg poéta. Ráfeszült hidegen a csönd a tájra, hitetlen lélek lehet ilyen búba áléivá. Vadmadár éles riogása fölveri néha, szárnyával megpofozza, de hiába. Baktat a tehervonat, tűz a csokra, mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek, s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek, tüntével fölépülnek még nagyobbra. Szoborrá alkot ez a téli szemle, menj haza gyorsan, hívogatnak otthoni fények. Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked, tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme. Gyönyörködj s dalaid is megerednek, álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből, lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl: álma a hóbarekedt szekereknek. /.: ':'v (w//iS//ü/t-' ••• -:••>->v• -• Varga Zsolt: Csendélet, avagy emberekre várva Ha kígyóinak a fények Ha kigyűlnak a fények, hóréteg játszik velük szilajon. Szikrázva dobnak egymásnak a dermedt hókristályok — kékes, tompa derengéssé változtatva — egy-egy fénylő sugarat, majd elnyelik a ragyogást, ahogy harmattestvérüket falja fel a nyári napfény. Körforgásos játék, egymást éltető, érlelő szerelem. Azonosulás és közösülés a megszűnésig. A természet csodája — egy a sok közül — e bölcs békesség, mintha lelke lenne minden jelenségnek. És az ember? Az ember megénekll a csodát. Körtől, sorstól függően fedezi fel benne az elmúlást, a halált vagy az újjászületést hozó szerelmet, a harmóniát és a békét. De kortól és sorstól függetlenül keresi az ember az elmúlásban az újjászületést, a felbolydulásban a harmóniát, a háborúban a békét — rosszban a jót, mindent ez utőbbl miatt és végett, azért, hogy megteremthesse saját csodáját: az emberi harmónia bölcs békességében a szerelmet. Keresi hát az ember a saját csodáját! Keresi és megleli. Meg, mert meg akarja lelni. Olykor a természet csodái segítenek felsóhajtania, s a szépség és felfedezés adta öröm villanyozza tovább keresni, kutatni az értékeket. Olykor meg — a kor függvényében értelmezve, egyre több titok tüdő jaként mindig mélyebbre ásva a bölcsesség kútját, s mindig magasabbról szemlélve a meghódított min- denséget — önmaga csodáit teremti meg úgy, hogy képzelőereje fantasztikumainak testet kölcsönöz. De megleli, mert békés harmóniára, harmonikus szerelemre, bölcs békességre vágyik. Megleli, hogy önmaga lehessen. A csoda. Az ember. Keres, kutat, alkot az ember. Környezetet teremt, hogy tanulhassa logikáját, értő, féltő gonddal pátyolgatja a fakadó életet, a bimbózó létet. Mintha önmagát teremtené újra, de legalábbis önmaga szükségleteinek feltételeit, önmegvalósítása lehetőségeit. Bíbelődik fűvel, fával, még a harmattal is, mintha a termékenység gyöngyszemét vigyázná. És, rombol, tör, zúz az ember, hogy alkothasson, építhessen új csodákat. Mintha önmagát teremtené újra, vagy legalább önmaga szükségleteinek feltételeit, önmegvalósítása lehetőségeit. Ezer meg ezer sebet ejt a békés harmónián, a harmonikus bölcsességen. A természeten és önmagán. Rombolva alkot az ember, így teremt új csodákat, békés otthonokat, fészket a visz- szavonulásra és újjáéledésre. Ilyen az ember. Ünnepeket teremt. Egyedieket, és meg- ismételhetőeket, egyénieket és emberiségre méretezetteket. Ünnepel az ember: szilajon tüzet lobogtat, megcsendesült magányba fordul. Dáridókat ül a halk megtéréshez, magányt szenved az elszánt kitöréshez. Hogy játszhasson, akár a természet a hideg fényességgel, mely maga a harmónia, a békesség, a szerelem. Mert játékos lény az ember. Fa, kő és fém éled játéka folytán, sivár kthaltsá- gok, üres sötétségek fényesednek meg, gondolatot tlpró erők ellenére is. Mert ha kigyúlnak a fények, az alkotás életre kel, lelket ölt. Harmóniává, szerelemmé, ^ékességgé lesz, és ünneppé, mert lelkében ezt hordja az ember, ez az ő csodája. Ez az ember. Neszméri Sándor
